Dunántúl, 1956 (5. évfolyam, 15-20. szám)
1956 / 16. szám
GOETHE—CSORBA: FAUST II. FAUST: GOND: FAUST: GOND: se napja,,se éjszakája, semmi híja színre-szemre, mély homályok laknak benne. Kincs kerítse mérhetetlen, néki mind elérhetetlen. Puszta hóbort kínja-kéje, bőségben sem múlik éle. Gyász? öröm? — mindegy, miéri, életét halasztva éli, mindig csak jövőre várva soha sincsen kész a mára. Megállj! Hiába jár a szád! Fülsértő ennyi esztelenség. Lódulj! Silány litániád megháboríthat bármily ékes elmét. Jár muszájból erre-arra? Nem amerre ő akarja. Sima, biztos út-középen botladozva, félve lépdel. Veszti lényét egyre jobban, lát szünetlen kancsalakban, maga, mások terhe-gondja, lélegezve, fuldokolva, bár nem él már, meg se halhat, s kételyt sem lel, sem bizalmat. Lankadatlan vergölődés, kínzó kényszer, rossz törődés, hol bilincsek, hol szabadság, félig álom, ferde nyugság köti helyhez, tartja, fogja, hogy a poklot jókor szokja. Szörnyű kísértők! így bántak tehát a gyönge emberfajjal egyre-másra, kis, szürke sorsát változtatva át kínhálós, undok összevisszaságra. Ki démon rabja, ritkán lesz szabad, a szellem fonta béklyó téphetetlen, de, Gond, alattomos hatalmadat én el nem ismerem felettem. Érezd tehát, nagyhirtelen mint átkozlak meg búcsukép én. Más ember végig vak az életen, te, Faust, légy vak most a végén! — (Rálehet, Faust megvakul.)