Dunántúl, 1912. december (2. évfolyam, 275-299. szám)

1912-12-01 / 275. szám

December 1. Vasárnap. DUNÁNTÚL Római levél. Ünnep a katakombában. Róma, szent Cecilia napján. Valami nagy őszinteség van a szent Cecilia ünnepekben. Templomának kongó harangja, zsolozsmázó apácái nagyon a szívhez szólnak. Az a tisztelet, mely alakját körülveszi, a leánynak és a hősnek szól, a mártírhalált halt hős leánynak. S a háttér az ünnephez a sok ezer vértanú nyugvóhelye — a katakomba. A katakombákba el kellene vinni egyszer minden embert. Egy nagy világraszóló búcsút vagy népvándorlást kellene rendezni. Azok a százados, mohos kőlépcsők újra konganának, a kanyargós, sötét folyósokon kigyullana a mécs világa, ez a nagy labirint népes város lenne, hol élet lüktet, szív dobog, rezgő fáklyafények s párás hangok verődnek össze: „Sancta Cecilia —ora pro nobis.“ S aztán azokban a kis kápolna-fülkékben összejönni egy komoly szóra. Szónoknak talán legjobb volna egy nagy aszkéta-barát. Szilas fasaruval, vastag, durva csuhával. Szava kongjon, mint vészharang, logikája lekössön, mint a szeráfisz. Ferenc fehér kötele, szive — az nagyon, de nagyon a helyén legyen. Emeljen magával a katakombák martyrkörébe föl, föl, szent Cecilia angyal-akkordjáig. S aztán elmúlna a nagy búcsú, a katakombákban kihalna a láng, de újra lenne a világnak kis Tarciziusa, nagy Sebestyéné, angyali Cecíliája, ha nem is a szentség glóriájával, de a mártírok hitet bevalló erejével. Mikor az ember a katakombákba le akar szállni, talán egy pillanatra nem tetszik az a gondolat, hogy a napot, a fényt el kell hagynia, s ott lent majd minden sötét, minden halott. Ne félj! ember — vigasztal a lélek — hiszen ők sem féltek, a fényes lelkűek. Nézd! e meredek lépcsőn emelték le lassan, óvatosan azokat a nagy hősöket, azokat a nagy halottakat. Itt a fal mellett két oldalt lobogott magasra a mécses, ha szótlan, könnyes szemű férfiak, meggörnyedt vállal hoztak valakit a fehér gyolcsban. A diákonus pedig vérkönnyel jegyzé fel a legújabb mártírhalál évét, havát, napját. Ne félj! ember— ők sem féltek a fényes lelknek. Jöjj, hisz kérges lelked sokkal több sötétséget látott már. Jöjj, ott lenn, ott lenn, bármily paradoxonnak is látszik, a sötétség világít. Minden, ami a katakombákban van, temetőre vall. Földalatti, kivájt folyosóin nem lüktet a lármás élet, csendjét, magányát nem verik fel kongó, nehéz léptek, nem hallatszik emberi hang! De mégis mégis hiányzik valami, ami nekünk a temetőt temetővé teszi. Gondolom a sirkant, a kereszt, a virág, a zöldelő fa, és azok a mi nagy meséket suttogó, bókoló szomorú fűzfáink vagy az olasz temetők szépsége: a komoly, gyászoló ciprus. A sírgödörfalba vájt üreg, a sirkant egy befalazott márványtábla, a kereszt, a név, év, halotti vers kezdetleges, cikornyás betűkkel a márványlapra vésve. A ciprusok helyét a sötétség, s hű pajtása a csend foglalják el. És mégis csak fényt láttam a görbe folyosókon s a csendet elverte az élet, a diadalmas élet szava: a dal, a martyrének. Ismeretes a régi keresztény szokás. A martyr vérét apró üvegecskékben fogták fel s óvatosan, szent félelemmel helyezték a sir párkányára. E kincs hiányzik már a katakombákból s mégis talán a betaposott vagy felszáradt vércseppek világítottak a vak sötétségbe. A martyrének ... a szüzek éneke .. . hogy milyen lehet, olvasd ki azoknak a nagy bűnbánó szenteknek könnyeiből, akik megrendültek a gondolatra, hogy ők szűz énekkel a Bárányt majd nem kisérhetik. A katakombák már nem temetők. A sírboltok, a folyosók falaiba vágott üregek üresen tátonganak. Hová lett halottjuk? Oltárok, templomok árnyában nyugosszák az örök álmot. Az üldözéstől megszabadult keresztény nép hamut hintett fejére s vezekelve szállt le fölmagasztalni azokat, akiknek vére az egyház magja lett. Igen sok volt a halott, tilos volt a temetés — ez a katakombák kérdésének rövid megoldása. S mikor kevesebb lett a halott, mikor az üldözések lezajlottak, mikor szabad lett a kereszténynek is temetni, a katakombák halottak lettek, jelenjük, jövőjük nem volt többé, halotti leplük csak múltat takar. A múltnak — általános a tapasztalás — szomorú a sorsa. Feledjük, napirendre térünk felette. A kegyelet egy árnya, a kíváncsiság egy-egy szikrája csal csak vissza ehhez az elnémult gyermekhez. A katakombák kiemelkednek valahogy ebből a feledésből. Az a halotti lepel egy olyan múltat takar, melyet feledni, amely fölött egyszerűen napirendre térni nem lehet. Az a sok kezdetleges festmény a falakon igazolja az Egyház tanítását. Azokból a freskómaradványokból játszva olvassák ki, hogy az Egyház kétezer év előtt is úgy hitt, kétezer év előtt is azt hitte, amit most. Aki pedig a szívét nyitva tartja, azt megérinti itt az idők szelleme. Megérti a vértanúságot, a vértanúk erősségét, ennek az erősségnek táplálóját, az imádságos lelket. A Callixtus katakomba mélyén van egy szép szobor. Nagy, márványlapon fekszik a halott szent Cecilia. Olyan, mint egy derékba tört liliom. Valami kasza-penge törte derékba, de a liliom minden szépsége még rajta a lekonyult virágon. Egy előkelő, francia társaság áll a szobor körül s egy csuhás, trappista barát magyaráz. „Uraim“ — kiált fel, küzd a szive az eszével .. vájjon archeológiát mondjon ... vagy elmondja gondolatát a nagy halottról ... a lángot hiába fogjuk le dróthálóval, rövid vibrálás, erősködés után hatalmasan lobog ki az elfojtott láng a háló felett... „Uraim ...“ a trappista atya a szívére hallgat ... „ebben a gyenge leányban az imádságos lélek erőssége győzött... ez a katakombák szava, a katakombák korának rejtélye ...“ Valamikor szegényeknek hittem a kor keresztényeit; gondoltam: sírva kell sírni a sok élet pusztulásán... Ma más gondolaton vagyok: sirok az ember, az élet fogytán, de úgy találom, nagyobbak voltak az első keresztények, mint mi, többjük volt, mint minekünk. Volt gyengéd, finom lelkük. Most talán Diogenes lámpájával kellene kutatni a finom lelket, akkor a circus szúrós kavicsán, a durva bárd alatt garmadával akadt nagy lélek. A katakombákba szeretnék levinni egyszer minden embert, mert akkor több lenne bennük a kis Tarzicius, a nagy Sebestyén, az angyali Cecilia erősségéből. Ny. Z. Főraktár: özv. TAUSZ VILMOSNÉ különlegesség tőzsdéjében. Aktualitások. harc a kalapja ellett- Hölgyeim! több város polgármestere vagy rendőrkapitánya harcot indított önök ellen; olyan harc, mely megérdemelne egy Homert, hogy leírja annak változatos képét. És ki tudja, hogy maga Homér vagy az ál Homér, ki a Batrachomyomachio-ban megénekelte a patkányok és békák híres harcát, el tudná-e elég lírai hangon mesélni annak a harcnak egyes változatait, melyet az önök kalapjai ellen indítottak. Az egész ügyben az a legpikánsabb, hogy eddig még sem győző, sem legyőzött nincs s a hatósági rendeletek záporeső módjára hullanak, de a kalaptűk maradnak a helyükön. A kiadott rendeletek formája nagyon szigorú, hangjuk kemény. De az eredmény semmi, a kalaptűk maradnak, sőt úgy látszik, hogy még nagyobbakká és kihívóbbakká lesznek. Még a nevetséges sem tudja megölni azokat, pedig ez annyi dolgot megölt már, sőt a nevetséges mintha a hatósági rendeletek ellen fordulna, s azokat tenné életre képtelenekké. Azt kell hinnünk, hogy mikor az emberi nem szebbik felének egy idea — vagy egy kalapja — van a fejében, azt ki nem veri onnan semmi. A kalaptű ellen a harcot csaknem egy időben kezdték el Budapesten, Wienben és Berlinben. Mind a három város polgármestere elrendelte, hogy tüvédőket kell használni, így megvédeni a kalaptüket és azoknak szemét, kik nem hordanak nagy kalapot. A hölgyek pár napig engedelmeskedtek ezeknek az ukázoknak. Tüvédőket vettek, melyek hasonlítottak azokhoz a kis gömbökhöz, melyek az esernyő drótjának a végén használatosak. De ahelyett, hogy könnyű és elegáns tüvédőket hoztak volna forgalomba, a kereskedők nehéz, égetett vagy czlírozott gömbökből álló tüvédőket árultak, melyeknek kezelése is alkalmatlan és nehéz volt. Akárhányszor megtörtént, hogy mikor egy asszony le akarta tenni a kalapját, nem tudta levenni a tűvédőt a kalaptűről; ha ez a nehézkes eljárás mind a háromnégy tűnél ismétlődött, mely a kalapot tartotta, képzelhetjük, hogy micsoda ideges állapotba került az ilyen, szép asszony. Méghozzá a kalapvédők aránylag elég drágák is voltak, nem lehetett olcsó, praktikus tűvédőt kapni, amely már csak ezen tulajdonságánál fogva is népszerűvé lett volna, s mely ép úgy megfelelt volna a jó ízlésnek, mint a polgármesterek rendeletének. Ennek tulajdoníthatjuk, hogy a kereskedők kirakataiban por lepi be az ízléstelen, de drága tóvédőket, mert senki sem veszi azokat. A francia lapok is sokat foglalkoztak a kalaptű kérdésével; már előre vitatkoztak, hogy a párisi tanács minő rendeletet ad majd ki nem a kalaptűk használatáról, mert ezt úgy látszik betiltani nem lehet, hanem legalább a kalaptűk hosszáról. Várták a rendőrfőnök parancsát, de ez úgy látszik, még mindig nem készült el. Miközben várrakoztak, sok mulatságos, de sokszor boszszantó eset is fordult elő a hírhedt kalaptűkkel. Főleg a földalatti vasútban történtek érdekes esetek. Egyik napon a földalatti vasút szörnyen túltömve volt, az utasok úgy szorongtak mint a hering a hordóban. Egy nagyon elegáns úrnőnek igen hosszú kalaptűje volt, mely a legkisebb mozdulatnál azzal fenyegetett, hogy kiszúrja a szomszédjának a szemét; a szomszéd igen udvarias hangon észrevételt kockáztatott meg; az úrinő elegánsan gúnyos hangon így válaszolt: „Ha itt lenne a komornám, megkérném, hogy húzza ki úgy a tűket, hogy el ne érhessék önt. Az urat pedig felkérném, hogy üljön tőlem kissé messzebb, ahol nem fenyegeti a tű.“ De nem mindig végződik ilyen humoros formában az eset. Egyik mérges, vagy legalább is félős utazó megjegyzést tett szomszédnője óriási kalapjára és a ben- 3. oldal.