Dunántúl, 1914. március (4. évfolyam, 49-73. szám)
1914-03-01 / 49. szám
2. oldal szüzek főnöknőjének a felajánlott hely fölöttéb megtett szett, s az öt felajánlott hely közül, melyekkel megkínálták, Dombóvárnak adott elsőséget. Ekkor azonban új nehézség állott elő: a telekhez még egy szomszédos ház vétele vált elkerülhetetlenül szükségessé, melynek 30.000 koronára rugó vételárát — mint múlt cikkünkben megírtuk — a Pécsi káptalan, tekintettel arra, hogy Dombóvár községe a kultúra oltárára már úgyis 300.000 koronára menő áldozatot hozott, habozás nélkül megajánlta. Így lett Dombóvár, melynek ma már csak romjaiban és költők emlékezetében élő, a XVI. század elején, a Kapos egyik bozót-szigetén, vásárosdombói Dombay Pál, jogtudós által épített vára volt hajdan, — ma, a XX. század hajnalán,, a kultúra egyik elővára. Az Orsolya-szüzek pedig, kiknek alapítója, breskai Angelika (1470—1540.) a női nemnek egyik hajnalcsillaga volt, méltán hívják ki várakozásunkat és keltik fel a nőnevelés tekintetében legszebb reményeinket. Ahol csak eddig még működtek — mint hazánkban Pozsonyban, Nagyszombaton, Kassán és Nagyváradon — mindenütt hálás elismerés kisérte működésöket, viruljon itt is ez a mennyei ültetvény és arasson, malasztban gazdag sikereket! Ha uj csillag tűnik fel az égen, ez mindig uj jelentős idők kifejezője! Hozzon ez az uj tünemény jobb, boldogabb korszakot áldott hazánkra, a magyar történelemre! R. A DUNÁNTÚL TELEFONSZÁMAI: Szerkesztőség 6-50. Kiadóhivatalmellékállomással.) 2-22. kodlik, majd a fölényes pöffeszkedő Gogolákot látta, aki csak úgy packázva, félvállról beszél a kis könyvelővel, a gépirónővel. Megborzadt saját magától, összeszorult a szive és az igazság fáján szólt ki belőle: — Én is csak az vagyok, mi a többi . . . Hitvány ... Nagyon hitvány ... Az életlátásban összeroppant Gogolák alakja. Nem vett észre maga körül senkit és semmit, egyedül ült a kihalt kávéházban. A gondolatok elfárasztották, kínossá lett számára a csönd, az egyedüllét. Künn már hajnalodott. A hold ereje, fénye gyengült, a mával játszott még, de szeme már a közelgő holnappal kacérkodott. Az álmok millió és millió apró munkása lázas sietséggel dolgozik, mert már közeleg az ébredés. Pihen, alszik az élet. Az utcák és házak némák és csendesek. A ma és holnap között terpeszkedő csendben, mintha fülelne a nagy természet és őt lesné, a kimerülten hazavánszorgó Gogolákot. Félénken összehúzza a kabátját. Kicsinek és nyomorultnak érzi magát, üresnek látja az életét, kínosan nehezedik rá múlt és jövő, mert erőtlennek hiszi az akaratát. Szomorúságában vigasztalni igyekszik magát: — A szomorúság, a fájdalom elmúlik, elmúlik a fiatalság, elmúlik minden . . és . . . — És itt jön majd helyébe ... Már egész közel ér az otthonához s gondolatai sehogy sem tudnak megnyugvást találni. Elkeseredetten, bizonytalanul lépked, olyan tétovázva, mint amilyen tétova az egész ember. És egyszerre szélesebb gondolatainak romjai alól kiemelkedik egy új elhatározás: az eszme, az igazság, a munka diadalában való megingathatatlan hit Ennek a hitnek lelkesítő, az akaratot ébren tartó ereje hiányzott eddig az életéből, ezért volt bizonytalan, csüggedő, megalkuvó, olyan mint a többi, mint valamennyi ember. De most, hogy a szegénységtől, a munkától, az örömtelen élettől és sok csalódástól megizmosodva, hitének erejével kezd munkába férfivá lesz, igazi férfivá, aki alkotni, teremteni tud. Gogolák örömmel, lelkesedéssel nyitott lakásába, mintha csak egy új korszak küszöbét lépné át, de új fájdalom nehezedett a szívére. A lámpa fénye mellett virrasztva zokogva talált egy igénytelen, gondolatok nélküli, becsületes asszonyt, a feleségét. Gogolák elérzékenyült a szomorú aszszony láttára, akinek szaggatott, sírásba fuló kérdéseire nem talált választ. Hiába volt minden mentsége. Várjon, melyik aszszony hinné el a férjének, ha még úgy szereti is, hogy az egy egész éjszakát a gondolatainak társaságában töltött el Gogolák Ábris belátta a siró asszony igazát, hallgatta a szemrehányásit, fájlalta amiért gondolataiból kifelejtette a családja s fékezte a maga átérzett, lázadni készült igazságát. Csendes megnyugvással alázatosan tűrt. Tűrte a kétféle igazságnak bensőjében való kínos viaskodását. DUNÁNTÚL Vasárnap, március 1. A legközelebbi konzisztorium. Az uj bibornokok. Rómából vettük a következő sorokat: Nagyon sokat beszélnek itt a legközelebbi konzisztoriumról s rendesen októberben és február végén kezdik emlegetni a konzisztoriumokat, mert leginkább novemberben és márciusban szokták azokat megtartani. Ilyenkor kreál a pápa új bíborosokat. Hogy kikre esik a választása, azt most még nem lehet tudni. Azoknak a lisztáknak, melyeket egyes lapok hoznak, semmi pozitív alapjuk sincs, de azért mégis érdeklik a nagyközönséget. Sokkal érdekesebb azonban vizsgálat tárgyává tenni azt, hogy azokban a konzisztóriumokban, melyeket eddig tartott X. Pius, volt-e neki valami vezető gondolata, elve, mely felismerhető. Az utolsó bíboros kinevezések nagyon elkedvetlenítették az olaszokat, mert kevés volt köztük az olasz, most ismét nyugtalanul várják, kik lesznek az uj bíborosok s ezen méltán elelmélkedhetik az, ki figyelemmel kiséri az egyházi eseményeket. A Corriere d’Italia február 3-diki számában megjegyzi, hogy Gennari bíbornok halálával az egész bibornoki testületnek már csak 29 olasz bibornok tagja van, és hozzáteszi, a többi nemzetekből együttvéve 25 a bibornokok száma. Az idegenek azt mondhatnák, hogy hisz még így is az olaszok vannak nagy előnyben, de itt Rómában más szemmel nézik a dolgot, s X. Piusnak egész erélyére és tekintélyére volt szüksége, hogy ezt az eredményt elérje. X. Piusnak, amint a pápai trónra került, az volt az eszméje, hogy a bíbornokokat arányosan kell elosztani a világ minden nemzete között. Már velencei pátriárka korában többé-kevésbbé az volt a hivatalos felfogása, uralkodásának első hónapjaiban pedig két nagy feltűnést keltő névtelen röpirat jelent meg, melyek egyéb, azóta már tényleg megvalósított reformok mellett azt is hirdették, hogy a pápa a Szent Kollégiumot sokkal inkább nemzetközivé, jobban mondva katholikussá fogja tenni. És valóban, X. Pius eddig 36 bibornokot kreált, s ezek közül csak 13 olasz, 23 idegen nemzetiségű. A pápának figyelembe kell vennie azt, hogy hány bibornoki hely van üresedésben. Úgy látszik ez a gondolat vezette X. Piust már akkor is, midőn államtitkárát választotta meg, mert Merry del Val, mint köztudomású dolog, születésére nézve spanyol, de már rég Rómában lakik, hol apja nagykövet volt a Szentszéknél. Az olaszok még most sem nyugodtak bele ebbe a választásba. Pedig valószínű, hogy az akkor még fiatal niceai érseknél épen idegen származása volt döntő, hogy a pápa választása reá esett. X. Pius nagyon jól ismerte Rómát és az olaszokat, s így eléggé tudta mérlegelni tettének következményeit s azért mégis Merry del Val lett a helyettes államtitkár aug. 4-től november 9-ig, amikor bíbornokká kreálta és valóságos államtitkárrá nevezte ki nagy meglepetésére még azoknak is, kik mint Rampolla ellenesei, maguk is pártolták, hogy Merry del Val lett a pápaválasztó konklávé titkára. Azt sem lehet tisztán a véletlennek tulajdonítani, hogy egy másik spanyolt, Vives y Tuto bíbornokot hívta meg a pápig legbizalmasabb munkatársának. Igaz, hogy később Lai bibornok nagyon befolyásos lett a pápai széknél, de ez csak 1907-ben lett bibornok s igy az első években nem volt a pápának tanácsadója. Különben is X. Piusnak reformja sem lett volna tartós, ha pártállásból az összes olaszokat kihagyta volna, mert ez meg a másik véglet lett volna. Az Egyház központi kormányának kezen katholizálását X. Pius nemcsak a Szent Kollégiumra alkalmazta, hanem (legalább kívánta) az egész kúriára is. A szerzetesek Kongregációjának titkárává, mely egyike a legelőkelőbb állásoknak, egy egyszerű belga bencés szerzetest nevezett ki. A Rotához kilenc auditor közül négy idegent nevezett ki X. Pius. Egyéb pápai testületekben is igen sok külföldi tudóssal és szakemberrel találkozunk. A Kúriát azonban mégis nem zárta el rendszeresen az olaszok elől, csak azt tette meg, hogy Olaszország minden tartományából válogatta azokat össze, ami logikus eljárás volt. A rómaiak eleinte bizonyos tartózkodással fogadták honfitársaikat, de amikor látták azidegenek beözönlését, felébredt bennük a honfiúi összetartás, mert az olaszok az Egyház ügyét úgy tekintik, mint nemzeti örökséget. A piemontiak nemcsak Róma városát akarták meghódítani, hanem az egész katholikus egyházat, melynek ott van a központja. Hogy ennek az állításnak valóságáról meggyőződjünk, a v arra elég, ha figyelemmel kísérjük, hogy Olaszország minő vallási politikát űzött 1870 óta, abban egyetlen uralkodó eszmét találunk, még pénzügyi szempontból is, t. i., hogy az Egyház vagyona egyik lényeges része a nemzeti jólétnek. És azért nemcsak a római bazilikák és templomok ingó és ingatlan vagyonát, hanem a római kongregációk vagyonát is olasz aranyjáradék papírba kellett konvertálni, pedig e vagyon jó része az egész katholikus világ adakozásából gyűlt össze. Az is köztudomású dolog, hogy a pápának a különböző jubileumok alkalmával adományozott ajándéktárgyak a Vatikáni „nemzeti“ múzeumot szaporították. Több példát is lehetne felhozni, de ezek is elegendők annak a megértéséhez, hogy mind elkeseredetten harcoltak az olasz patrióták a pápa által célzott „idegen beözönlés“ ellen. Mennyiben sikerült ez nekik? Láttuk, hogy a pápa a bíbornokok megválasztásában kénytelen volt tekintettel lenni a már szerzett jogokra, és az üresedésben levő bibornoki titulusokra, és mégis nem sok hiányzik már ahhoz, hogy a bibornok testület nagyobbik része idegenből fog állni. Ami a Kúriát illeti, vagyis az azt alkotó kongregációkat, hivatalokat és hatóságokat, X. Pius itt egy nagyszámú és szorosan szövetkezett hivatalnoki testülettel áll szemben, kik türelmesen várták, kik lesznek a pápa által kiválasztottak, de az eredmény nem felelt meg a várakozásnak. Mert a rómaiak csupa