Dunántúl, 1914. március (4. évfolyam, 49-73. szám)

1914-03-01 / 49. szám

2. oldal­ szüzek főnöknőjének a felajánlott hely fö­­löttéb megtett szett, s az öt felajánlott hely közül, melyekkel megkínálták, Dombóvár­nak adott elsőséget. Ekkor azonban új nehézség állott elő: a telekhez még egy szomszédos ház vétele vált elkerülhetetlenül szükségessé, mely­nek 30.000 koronára rugó vételárát — mint múlt cikkünkben megírtuk — a Pécsi káptalan, tekintettel arra, hogy Dombóvár községe a kultúra oltárára már úgyis 300.000 koronára menő áldozatot hozott, habozás nélkül megajánlta. Így lett Dombóvár, melynek ma már csak romjaiban és költők emlékezetében élő, a XVI. század elején, a Kapos egyik bozót-szigetén, vásárosdombói Dombay Pál, jogtudós által épített vára volt haj­dan, — ma, a XX. század hajnalán,, a kul­túra egyik elővára. Az Orsolya-szüzek pedig, kiknek ala­pítója, bresk­ai Angelika (1470—1540.) a női nemnek egyik hajnalcsillaga volt, méltán hívják ki várakozásunkat és keltik fel a nőnevelés tekintetében legszebb re­ményeinket. Ahol csak eddig még működ­tek — mint hazánkban Pozsonyban, Nagy­szombaton, Kassán és Nagyváradon — mindenütt hálás elismerés kisérte műkö­­désöket, viruljon itt is ez a mennyei ültet­vény és arasson, malasztban gazdag sike­reket! Ha uj csillag tűnik fel az égen, ez mindig uj jelentős idők kifejezője! Hozzon ez az uj tünemény jobb, boldogabb korsza­kot áldott hazánkra, a magyar történe­lemre! R. A DUNÁNTÚL TELEFONSZÁMAI: Szerkesztőség 6-50. Kiadóhivatal­­mellékállomással.) 2-22. kodlik, majd a fölényes pöffeszkedő Gogo­­lákot látta, aki csak úgy packázva, félváll­ról beszél a kis könyvelővel, a gépirónővel. Megborzadt saját magától, összeszorult a szive és az igazság fáján szólt ki belőle: — Én is csak az vagyok, mi a többi . . . Hitvány ... Nagyon hitvány ... Az életlátásban összeroppant Gogolák alakja. Nem vett észre maga körül senkit és semmit, egyedül ült a kihalt kávéházban. A gondolatok elfárasztották, kínossá lett szá­mára a csönd, az egyedüllét. Künn már hajnalodott. A hold ereje, fé­nye gyengült, a mával játszott még, de sze­me már a közelgő holnappal kacérkodott. Az álmok millió és millió apró munkása lá­zas sietséggel dolgozik, mert már közeleg az ébredés. Pihen, alszik az élet. Az utcák és házak némák és csendesek. A ma és holnap között terpeszkedő csendben, mintha fülelne a nagy természet és őt lesné, a kimerülten hazaván­­szorgó Gogolákot. Félénken összehúzza a kabátját. Kicsinek és nyomorultnak érzi ma­gát, üresnek látja az életét, kínosan neheze­­dik rá múlt és jövő, mert erőtlennek hiszi az akaratát. Szomorúságában vigasztalni igyek­szik magát: — A szomorúság, a fájdalom elmúlik, elmúlik a fiatalság, elmúlik minden . . és . . . — És itt jön majd helyébe ... Már egész közel ér az otthonához s gondolatai sehogy sem tudnak megnyug­vást találni. Elkeseredetten, bizonytalanul lépked, olyan tétovázva, mint amilyen této­va az egész ember. És egyszerre szélesebb gondolatainak romjai alól kiemelkedik egy új elhatározás: az eszme, az igazság, a mun­ka diadalában való megingathatatlan hit Ennek a hitnek lelkesítő, az akaratot ébren tartó ereje hiányzott eddig az életéből, ezért volt bizonytalan, csüggedő, megalkuvó, olyan mint a többi, mint valamennyi ember. De most, hogy a szegénységtől, a munkától, az örömtelen élettől és sok csalódástól megiz­mosodva, hitének erejével kezd munkába férfivá lesz, igazi férfivá, aki alkotni, terem­teni tud. Gogolák örömmel, lelkesedéssel nyitott lakásába, mintha csak egy új korszak kü­szöbét lépné át, de új fájdalom nehezedett a szívére. A lámpa fénye mellett virrasztva zokogva talált egy igénytelen, gondolatok nélküli, becsületes asszonyt, a feleségét. Gogolák elérzékenyült a szomorú asz­­szony láttára, akinek szaggatott, sírásba fuló kérdéseire nem talált választ. Hiába volt minden mentsége. Várjon, melyik asz­­szony hinné el a férjének, ha még úgy sze­reti is, hogy az egy egész éjszakát a gon­dolatainak társaságában töltött el Gogolák Ábris belátta a siró asszony igazát, hallgatta a szemrehányásit, fájlalta amiért gondolataiból kifelejtette a családja s fékezte a maga átérzett, lázadni készült igazságát. Csendes megnyugvással alázato­san tűrt. Tűrte a kétféle igazságnak benső­jében való kínos viaskodását. DUNÁNTÚL V­asárnap, március 1. A legközelebbi konzisztorium. Az uj bibornokok. Rómából vettük a következő sorokat: Nagyon sokat beszélnek itt a legköze­lebbi konzisztoriumról s rendesen október­ben és február végén kezdik emlegetni a kon­­zisztoriumokat, mert leginkább novemberben és márciusban szokták azokat megtartani. Ilyenkor kreál a pápa új bíborosokat. Hogy kikre esik a választása, azt most még nem lehet tudni. Azoknak a lisztáknak, melyeket egyes lapok hoznak, semmi pozitív alapjuk sincs, de azért mégis érdeklik a nagyközön­séget. Sokkal érdekesebb azonban vizsgálat tárgyává tenni azt, hogy azokban a konzisz­­tóriumokban, melyeket eddig tartott X. Pius, volt-e neki valami vezető gondolata, elve, mely felismerhető. Az utolsó bíboros kineve­zések nagyon elkedvetlenítették az olaszo­kat, mert kevés volt köztük az olasz, most ismét nyugtalanul várják, kik lesznek az uj bíborosok s ezen méltán elelmélkedhetik az, ki figyelemmel kiséri az egyházi eseménye­ket. A Corriere d’Italia február 3-diki szá­mában megjegyzi, hogy Gennari bíbornok halálával az egész bibornoki testületnek már csak 29 olasz bibornok tagja van, és hozzá­teszi, a többi nemzetekből együttvéve 25 a bibornokok száma. Az idegenek azt mond­hatnák, hogy hisz még így is az olaszok vannak nagy előnyben, de itt Rómában más szemmel nézik a dolgot, s X. Piusnak egész erélyére és tekintélyére volt szüksége, hogy ezt az eredményt elérje. X. Piusnak, amint a pápai trónra ke­rült, az volt az eszméje, hogy a bíbornoko­­kat arányosan kell elosztani a világ minden nemzete között. Már velencei pátriárka ko­rában többé-kevésbbé az volt a hivatalos fel­fogása, uralkodásának első hónapjaiban pe­dig két nagy feltűnést keltő névtelen röp­­irat jelent meg, melyek egyéb, azóta már tényleg megvalósított reformok mellett azt is hirdették, hogy a pápa a Szent Kollégiu­mot sokkal inkább nemzetközivé, jobban mondva katholikussá fogja tenni. És valóban, X. Pius eddig 36 biborno­­kot kreált, s ezek közül csak 13 olasz, 23 idegen nemzetiségű. A pápának figyelembe kell vennie azt, hogy hány bibornoki hely van üresedésben. Úgy látszik ez a gondolat vezette X. Piust már akkor is, midőn állam­titkárát választotta meg, mert Merry del Val, mint köztudomású dolog, születésére nézve spanyol, de már rég Rómában lakik, hol apja nagykövet volt a Szentszéknél. Az olaszok még most sem nyugodtak bele eb­be a választásba. Pedig valószínű, hogy az akkor még fiatal niceai érseknél épen idegen származása volt döntő, hogy a pápa válasz­tása reá esett. X. Pius nagyon jól ismerte Rómát és az olaszokat, s így eléggé tudta mérlegelni tettének következményeit s azért mégis Merry del Val lett a helyettes állam­titkár aug. 4-től november 9-ig, amikor bíbor­­nokká kreálta és valóságos államtitkárrá ne­vezte ki nagy meglepetésére még azoknak is, kik mint Rampolla ellenesei, maguk is pártolták, hogy Merry del Val lett a pápa­választó konklávé titkára. Azt sem lehet tisztán a véletlennek tu­lajdonítani,­ hogy egy másik spanyolt, Vives y Tuto bíbornokot hívta meg a pápig legbizalmasabb munkatársának. Igaz, hogy később Lai bibornok nagyon befolyásos lett a pápai széknél, de ez csak 1907-ben lett bi­bornok s igy az első években nem volt a pápának tanácsadója. Különben is X. Pius­nak reformja sem lett volna tartós, ha párt­állásból az összes olaszokat kihagyta volna, mert ez meg a másik véglet lett volna. Az Egyház központi kormányának kezen katholizálását X. Pius nemcsak a Sz­ent­ Kollégiumra alkalmazta, hanem (legalább kívánta) az egész kúriára is. A szerzetesek Kongregációjának titkárává, mely egyike a legelőkelőbb állásoknak, egy egyszerű belga bencés szerzetest nevezett ki. A Rotához kilenc auditor közül négy idegent nevezett ki X. Pius. Egyéb pápai testületekben is igen sok külföldi tudóssal és szakemberrel talál­kozunk. A Kúriát azonban mégis nem zárta el rendszeresen az olaszok elől, csak azt tette meg, hogy Olaszország minden tartományá­ból válogatta azokat össze, ami logikus el­járás volt. A rómaiak eleinte bizonyos tar­tózkodással fogadták honfitársaikat, de a­mikor látták az­­idegenek beözönlését, fel­ébredt bennük a honfiúi összetartás, mert az olaszok az Egyház ügyét úgy tekintik, mint nemzeti örökséget. A piemontiak nemcsak Róma városát akarták meghódítani, hanem az egész katholikus egyházat, melynek ott van a központja. Hogy ennek az állításnak valóságáról meggyőződjünk, a v arra elég, ha figyelemmel kísérjük, hogy Olaszország mi­nő vallási politikát űzött 1870 óta, abban egyetlen uralkodó eszmét találunk, még pénzügyi szempontból is, t. i., hogy az Egy­ház vagyona egyik lényeges része a nemzeti jólétnek. És azért nemcsak a római bazili­kák és templomok ingó és ingatlan vagyo­nát, hanem a római kongregációk vagyonát is olasz aranyjáradék papírba kellett kon­vertálni, pedig e vagyon jó része az egész katholikus világ adakozásából gyűlt össze. Az is köztudomású dolog, hogy a pápának a különböző jubileumok alkalmával adomá­nyozott ajándéktárgyak a Vatikáni „nemze­ti“ múzeumot szaporították. Több példát is lehetne felhozni, de ezek is elegendők annak a megértéséhez, hogy mind elkeseredetten harcoltak az olasz pat­rióták a pápa által célzott „idegen beözön­­lés“ ellen. Mennyiben sikerült ez nekik? Láttuk, hogy a pápa a bíbornokok meg­választásában kénytelen volt tekintettel len­ni a már szerzett jogokra, és az üresedés­ben levő bibornoki titulusokra, és mégis nem sok hiányzik már ahhoz, hogy a bibornok testület nagyobbik része idegenből fog állni. Ami a Kúriát illeti, vagyis az azt alkotó kon­gregációkat, hivatalokat és hatóságokat, X. Pius itt egy nagyszámú és szorosan szövet­kezett hivatalnoki testülettel áll szemben, kik türelmesen várták, kik lesznek a pápa által kiválasztottak, de az eredmény nem felelt meg a várakozásnak. Mert a rómaiak csupa

Next