Dunántúl, 1916. június (6. évfolyam, 126-147. szám)

1916-06-01 / 126. szám

Csütörtök, június 1. DUNÁNTÚL szerest, kölest, árpát és zabot vásárolhat­nak. Az így vásárolt termésmennyiségeket azonban a vevő csak a H. T.-nek adhatja el. Az őrlés. Malomvállalat csak vámőrlést végezhet. A malomvállalat a vámőrlés révén nyert készleteket a Haditermény Részvénytársa­ságnak köteles felajánlani. A gabonaneműek Éjjel a mocsárban. Sütött a nap, kegyetlenül meleg, tikkasztó júniusi nap volt. A forró napsütés szinte pörkölt. Jól esett lusta, gondtalan heveré­­széssel hanyatterü­lni a fedezékek mögötti sárkunyhó mélyén. S élvezni a pompás hű­vösséget, a ki-bejáró lenge szelletet. Kivin hirtelen lárma, égzöngés csattant fel. Mintha egyszerre többen is kiabálnának, csodálkoznának valamin. Eleinte ügyet sem vetettem jóleső heverészésemben a zsibon­­gásra, amelytől egyszeribe szertesuhant az előbbi álmodásos csöndesség. Hanem amikor csak tovább tartott az és sehogyan sem akart megszűnni, mégis csak kikecmeregtem a kunyhó kellemetes homályából. Odakinnn, a kápráztatóan fényes, aranyos napsütésben a bakák fönn üldögéltek a fö­­dözék gyeptégla­falain. Azok zajongtak olyan föltűnő módon. Most hirtelen — ép­pen abban a pillanatban, amikor megkér­dezni akartam a különös viselkedés okát — furcsa, igazán nem mindennapi látvány buk­kant elém. A rajvonal szürke szöges drótai előtt pár ezer lépésnyire négy orosz katona ballagó alakja tűnt fel még pedig a teljes fölszerelé­sével és a fegyverzetével. Mögöttük pár lé­pésnyi távolságban pedig egy bakánk ... A baka fején friss kötés virított. Kedélye­sen pipázgatva, szuronyos manlicherjét a hóna alá meresztve, pokoli nyugalommal baktatott az oroszok nyomában, akik — másként hogy is lehetett volna?! — a fog­lyai voltak... Most már értettem a lármát: kérdezték a bakát, hogy és hol fogta a musz­kákat. Tíz perc sem telt belé s már előttünk ál­lott a különös menet. És a baka most a le­hető legegyszerűbben, mintha a világ legter­mészetesebb dolgát mesélné el, mondta el, hogy tett szert a négy oroszra: — Az este patrulba jelentkeztem s ki is mentünk a fórterén­be (a rajvonal előtti te­rület, az ellenséges rajvonalig). De alig men­tünk pár száz lépésnyire, ahogy szélesre igazodott rajvonalban haladtunk előre, én a su­rűi, szövevényes nyitfaerdőben egyszerre csak eltévedtem. Hasztalan igyekeztem megkeresni a mieinket, hasztalanul hallga­tóztam percekig, negyedórákig, hasztalan próbáltam visszajutni, ki a nyírfaerdőből, az nem sikerült, sőt még jobban belekevered­tem az erdő sűrűjébe úgy, hogy nemsokára teljesen eltévesztettem az irányt, nem tud­tam tájékozódni és azt sem tudtam, merre van észak és merre van dél? Tűnődve álltam egypár pillanatig, észrevettem, hogy a kö­zelemben emberek járkálnak. Megdöbben­tem, mert valami titkos előérzet azt súgta, hogy azok — oroszok... — Hirtelen balra tartottam. Szürkület volt s egyszerre csak rohamosan eresz­kedni kezdett lefelé a sötétség is. Lélekze­­temet is elveszejtve loholni kezdtem most az uj irányban, hogy csak minél hamarább távolabb jussak az oroszoktól... s ekkor a lábaim hirtelen vízbe süppedtek s alig két lépés után már térdig érő vizet tapostam... Beletévedtem a mocsárba, ami az ilyen galí­ciai nyitfaerdőben nem ritkaság! adásvétele a kormány által megállapitott­­nál magasabb áron nem történhetik Fontos továbbá a büntető intézkedés, melynek egyik pontja az, hogy aki a ren­delet bármely pontját megszegi hat hónapig terjedhető elzárással és kétezer koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. Azonkívül a készletek elkoboztatnak. A rendelet 1916. június elsején lép életbe. — A lépések azonban mindig közelebb és közelebb jutottak hozzám. Egyszerre azok is a vizet paskolták csizmáikkal. De aztán megálltak. Nem akarózott tovább jönniök a mohás, hínáros vízben. Tanakodtak, mor­mogtak egy ideig, aztán eltávoztak. — Most ott álltam a­ vaksi sötétségben, térdig a hideg mocsárlében és sem előre, sem hátramenni nem mertem. Nem voltam bene bizonyos, hogy üldözőim végleg eltá­voztak-e? Kínos, hosszú órák teltek el. Végre hajnalodott. Ekkor egyszerre nyolc orosz katona tűnt elő a fák közül. Azokat értem küldték,­­ bizonyosodott meg bennem már a legelső pillanatban. A fegyverem még ak­kor is lövésre készen nyújtózott a kezem­ben, a legelső oroszt fejbelőttem. A máso­diknak a lábát lőttem meg, a harmadik a mellébe kapott egy golyót (ezek elmondják majd, hogy így történt), a negyedik egy fa mögé ugrott és rám tüzelt. A golyó a homlokomat találta. Fájdalmamban és iz­gatottságomban még egy muszkát lelőttem, aztán sebesen kirohantam a mocsárból, mire a többi négy orosz annyira megrökö­nyödött, hogy elhajított puskát, patront, mindent és — megadták magukat nekem ... — Én aztán az egyikkel bekötöztettem a fejem sebét, azután puskástól, mindenestől behoztam őket. ... A nap, a fényes, aranyos tűznyilakat lövöldöző áldott jó nap mintha kedvtelt, elégedetten mosolygott volna le ránk ... Az infanterista-generális. Egyik este parancsban kaptuk a hírt, hogy másnap egy gyalogsági tábornok jön majd ki a rajvonalba, a vonalaink erősségét és a legénység harckészségét és hangulatát meg­tapasztalandó. És mivel nagyon valószínű, hogy mihozzánk is elkerül, utasította a szá­zadparancsnok az altiszteket, oktassák ki a legénységet a magas vendég személyét, rangját illetően, hogy mindenki tisztában legyen vele. Az én svarmom parancsnoka is, nevezzük igy: káplár úr Csinos, elő­vett bennünket. El­magyarázta, lelkiismeretesen és alaposan, amit reábiztak és fölvilágosító beszédét úgy zárta be: — A tábornok úrnak a címe németül Gene­ral der Infanterie. Aki még nem tudná, annak megmondhatom, hogy ezt a címet azért kap­ta, hogy mindig jusson eszébe, hogy infan­­teristából lett tábornokká. Mert azelőtt ő is csak egy közönséges infanterista volt, mint közületek akármelyik, de szorgalmas és tö­rekvő volt s ezért lett generális s hogy min­denki tudja, hogy infanteristából lett tábor­nokká, kapta a királytól a „General der In­fanterie“ címet Ha ti is szorgalmasok és tö­rekvők lesztek, ti is lehettek még generá­lisok! ... ... Ezek után én is elhatároztam, hogy szorgalmas és törekvő leszek majd ... A kereszt. Szürke sapkámon a svájci államcímerrel, a vörös mezőben a kis fehér kereszttel, indul­tam útnak mindig, valahányszor a nagy mibolásba vitt a nótás, virágos vonat. Nem babonás hittel, nem is meggyőződésből, ha­nem csak véletlenül, vagy talán inkább ötlet­szerűvég.. Hálás voltam azokért a csillámló öröm napsugaraitól színes napokért, amelye­ket a háború véres zivatara előtt Svájc pom­pás, káprázatos szépségű földjén éltem, vidá­man, gondtalanul, hogy a mellem acéljára odaölelni szerettem volna az egész csodás világot. Hálából, az azúr tavak pompájá­ért, az üvegfestményszerű káprázatossággal csillámló kavicsokért, a genfi színes parkok, zürichi ósdi színek, hermi misztikus árkádok, a svájci gyönyörűségekért, amelyeket egy­kor mohó szájjal, szomjas szemmel szü­rcsöl­­tem! Soha nem hagyott el halálba indulásom­­kor a svájci kereszt. Ez a fölséges mélységű szimbólum, az emberszeretetnek ez a vérrel itatott, vérrel megszentelt jelvénye mindig ott csillogott a sapkámon. Orosz hordák felé, amelyek mohón, szélesen özönlötték el a pompás üdezöldben álmodozó galíciai mező­­ségeket, a svájci kereszt oltalma alatt fog­tam marokra puskámat. S amikor Dalicia gránátturta szomorú földjén sikítva, vijjogva húztak el fejem fölött rémes acélmadarak, a muszka gránátok és köhögve, bődü­lve röp­pentek el az alattomos schrapnellek, ezernyi­ezer orosz nyavalyában, rémesen hallgató éjszakák sötétségében, magányos álldogálá­­sok idején a lövészárok drótszövevényei előtt, amikor bolondoskodvű hegyes orosz golyók szerelemmel dönögtek körül, néha eszembe jutott az a pici kereszt a sapkám posztóján ... Ilyenkor a hangos hanggal hal­latszó gyors szívverések ideges muzsikájá­val erős hittel hittem, hogy a kereszt oltal­ma alat nem foghat golyó ... És hát mi óvott meg, mi tartott meg pokoli csatatüzek őrjöngő pillanataiban, perceiben, amikor kénytelen könyeket sírtam és szen­vedtem, mint Lear, mint Raszkolnyikov, mint Viniciusz?! A véletlen? Igen, vannak vélet­lenek, amelyektől némelykor életek függnek. De az nem volt, nem lehetett véletlen, hogy jobbról is, balról is könyörtelen csontmarta­lékokkal gyilkolt a halál, — én meg virulón, egészségesen, csak egy kicsit sápadtan, de élve, — élve! — lapultam meg a barna agyagrögökön... A kereszt, a kereszt óvott, a kereszt csil­logó fénye, sugárzó glóriája óvott és hozott vissza! Mások apró kis érmekbe, jelvényekbe he­lyezték bizalmukat, én a kereszt lábaihoz tettem sorsomat... és a kereszt, a kis svájci kereszt, az apró sárgaréztűn álló kis vörös­fehér, ötven centimes-be került kereszt: ime, vissza is hozott! ... ... Hamlet mondja: Több dolgok vannak földön és égen, mintsem bölcselmünk álmod­ni képes... Péchy-Horváth Rezső. m­mmnmmmmmmvmi A balkán Harctér plűzött olasz járőrök — Hivatalos jelentés. — A miniszterelnökségi sajtóosztály távirata. Főhadiszállásunkról jelentik hivatalosan május 31-én. Az alsó Vojusától északra csapataink az olasz járőröket elűzték. A helyzet változatlan. Höfer altábornagy, a vezérkar főnökének helyettese. A vitéz ötvenkettesekről Péchy*Horváth Rezső „Vérmezők a Pruth mentén" című, néhány nap múlva megjelenő könyvéből Kunss­­pemény — Hivatalos jelentés. — A miniszterelnökségi sajtóosztály távirata. A német nagy főhadiszállásról jelez­tk május 31-én. Nem volt különös esemény. Legfőbb hadvezetőség. 3. oldal.

Next