Dunántúl, 1918. december (8. évfolyam, 278-297. szám)

1918-12-05 / 278. szám

2. oldal. Törvények és Pécs, december 4. Aki a jelen idők forgatagáról és a forgatag horderejéről méltóképpen akarna írni, annak vérbe, könybe, a szellemi élet étherébe, a felkelő világ hajnalbiborába és hasonlókba kellene iodát mártania. A tartalom szerint nagy gondolatokatkellene hömpölygetnie, melyek a mi gondolatot vesztett és kábult lelkeinket visszhangba rezgessék ,uj valóval telítsék. Hagytuk ezt a nagy elméknek, kik erre hivatva vannak. Mi itt az Íróasztalnál mint kis lelkek nyugodt ésszel és nyugodt lelkülettel igyekezzünk átgondolni, hol vagyunk, merre tartunk. Elvesztettük a háborút! mondják, — és igaz De így pusztán leírva nem igaz. A központi hatalmak elvesztették a háborút anyagilag ,az igaz, de megnyerték erkölcsileg. Ez is igaz. Legalább nem fogja letagadni a világtörténelem és mi is minek tagadnék magunk előtt? Nem a világtörténelmet értem, amelyet a középiskolában tanulnak , három részben, hanem a nagy viágtörténést, melyben a küzdelembe fektetett erkölcsi erők tovább fognak hatni és dolgozni. De annyit imádkoztunk és bíztunk az Istenben s most itt állunk bámulva és csodálkozásunkban szemeinket dörzsölve; de hát lehetséges ez? Igen, mi hittük és bíztunk, hogy nem maradhatunk alul, és ez jó. De azt hittük, hogy a mi érzéseink szerint kell a világnak is igazodnia. S most látjuk és hisszük, hogy a nagy világesemény vagy világégés vagy világrázkódás csak egy szakasza vagy fázisa a világélet nagy folyamatának, mely az Isten kezében van. A világfejtés tovább megy, nem 30-40 éves szakaszokban, hanem századokat és ezredeket áthaladó lépésekben, mint egy felséges és egységes törvény, melynek mi csak funkciói vagyunk. Ez elnyomott minket, de magába szedte azt, amit katonáink és mi nagyot, hősit, Istenben odaadót tettünk. Ez most nekünk érdem, a világéletben pedig tényező jó mindez részben már a múlté. A jelenre ha vetjük szemünket, akkor csupa mintha jut eszünkbe. Mintha a poleciai mocsarak ingoványos talaján járnánk, — mintha meleg paragrafusok vulkáni hamu volna a lábaink alatt, mely velünk együtt készül a levegőbe repülni, — mintha recsegő jégréteg hátára kerültünk volna, ijedve nézünk körül, mert alattunk a hideg viz és a nagy mélység. Mintha egy őszi szeomlott világnak darabjai ütköznének lellkünk érzékeibe és egy új világnak zavaros, de kegyetlen valóval fellépő képe igézné sze meinket. Országok sülyednek és tűnnek föl. A mélységekből csak úgy zúdulnak a nagy kérdések: nemzeti, nemzetközi, jogi, politikai, társadalmi, sőt erkölcsi, lélektani kérdések is, melyeknek fagyasztó valósága nem abban van, hogy mint könyvkérdések vonulnak föl, hanem mint életszükségletek. A szükségszerűség mindent összetipró zuhanásával szállnak felénk, érvényesülést követelnek vérünk, sőt létünk árán is! S hogy ezek feljöjjenek és hideg kegyetlen-séggel érvényesülést keressenek, szükség volt ahoz tíz millió ember halálára és vérére, negyvenmillió ember nélkülözésére és szenve- désére, százmilliók kínjaira, aggodalmaira és gyötrelmeire? Nem tudtak maguktól meg-oldódni? Most mindenki kezdi beszélni, hiszen így gondoltuk, így akartuk; minden vál tozás, átalakulás meg lett volna, csak idő kell hozzá... Az ember a legközelebbi múlt gyermeke, szereti a jövőt kipécézni; paragrafusokkal vesi szi körül magát, hogy léte nyugodtan folyjon tovább. A politikai paragrafust tartja a jogi, és ezt az erkölcsi és viszont így van eszméivel , is. S ez jól van így, az az emberi lélekből jön. Minden mozgás egy nyugodt pont körül halad. De ami nem az emberi lélekben, az, hogy saját rövid életű eszméit és intézményeit is szereti a be nem látható jövővel azonosítani , s elfeledkezik kényelmes lelki hajlékában. Nem veszi észre, hogy az élet lábai alatt tovább gördül feltartóztathatlanul; új eszmei kapcsolások és irányok vetődnek fel, melyek az életből vannak és az életbe kívánkoznak. , Az eszmék érvényesülését pedig nem lehet , emberi kézzel feltartani, mert gátat törnek. Ez a világfolyás egy nagy törvénye. A harmadkori világtengereket a modern technika , hiába sáncolta és gátozta volna körül. A föld geotektonikája változott meg alattuk, leszakadtak flórás tájakat öntve el és puszta tengerfeneket hagyva ott. Pusztulás itt és ott, de az Istenadta életerő erősebb mindennél. A mi gondolataink, eszméink, törvényeink, intézményeink az elhelyezkedésben csakkis kilengései, időszakos kirezgései a nagy életfolyamatnak, a világfejtésnek, mely az Isten akarata. Régiek mennek, újak jönnek, de hogy érvényesülhessenek, életerőt kell kapniok. A történelem és világtörténés isteni dolog, de részleteiben az emberi lelkekben játszódik le. Az eszmék, az irányok, a változások meg voltak már mint tapogatózások, sejdítések, meglátások. Sőt egész részleteikben is megjelentek a tudatban, de szürkén, élettelenül, cselekvőképesség nélkül. A nagy katasztrófának kellett bekövetkezni, hogy testet, szinte életet kapjanak és feltörjenek. Nagy megpróbáltatásban és titáni küzdelemben a szenvedő ember minden érzelemárnyalata és hulláma mozgásba jött. Ezekbe kaptak bele az új eszmék, vagyis ezekbe ömlöttek át a felkorbácsolt érzelemhullámok és az egyesek lelkeiben mint élő erők jelentek meg az összeség fölött, hogy az emberi érzések útján ható tényezői legyenek a világfejtésnek és egy ideig irányító törvényei a világrendnek. Ott vagyunk tehát, hogy paragrafusok tűnnek el és elveik érvényesülnek, emberi gondolatok foszlanak szét és a világfolyásba helyezett Istenakarás tovább halad. Mi szenvedünk az átalakulások alatt: ez a mi érdemünk. S mindez miért? Az Istent, kinek mindenek élnek, jöjjetek, imádjuk! . T. M.ár. Utazás a forradalomba Október 31-én Pécstől Budapestig. — Te, ha valaki azt mondaná: vedd le! — levennéd? Szólt a fiatal hadnagy a villanyoson a zászlóshoz. Nem tudtam, miről van szó. De mikor a Széchényi térre értünk és ott a kokárdás liszteket láttam, akkor már megértettem, hogy a rozettáról van szó. A vasúti állomásnál megkérdezek egy vasutast, hogy lehet-e Pestre utazni. — Hogyne, kérem! Ott most örömmámorban úsznak az emberek! A perronon perronjegyet kérnek. — Utazási jegyem van. — Az nem elég. Előveszem arcképes igazolványomat — ezelég volt. Vonatunk indulása előtt katonavonat érkezett. Tisztek, legénység új tábori ruhában, teljes fölszereléssel. Rozetta, rang megvan. Fegyelem, rend. Felém jön egy katona. — Honnét jönnek? — Pécsről. • ,— Hová mennek? — Dárdára. — Messze van innét? — Nem! az nincs messze. Beszállunk a vonatba. A kupé hamar megtelik. Csend van. Mindenki figyeli, milyen társaság verődik össze. Velem szembe egy önkéntes szakaszvezető került, abból a fajtából, akik csak itthon szolgálták a hazát. Rozettája nemzetiszín szalaggal volt befedve. Később elmondta, hogy őket már föleskették a Nemzeti Tanácsnak. Dombóvárra minden különösebb incidens nélkül értünk. Itt hosszú katonavonat mellett álltunk meg. A katonák csendesen viselkedtek. Csak egyik-másik kiabált át a mi vonatunkra mutatva: — Ez a mi vonatunk! Simontornyán is katonavonat állt. Erről már többen „lekéstek“ és a mi vonatunkra szálltak fel, hogy vissza mehessenek Pestre. — Ellógás, — gondoltam magamban. Sárbogárdra érünk. Nagy zaj, lárma. — Éljen a köztársaság! — kiáltják a hangosabbak a mellettünk álló katonavonatból. Utazótársaim az ablakhoz mennek, félelmükben (nagyobbára nők voltak) kendőt lobogtatva szintén éltetik a köztársaságot. Itt már nem volt külön tiszti kupé. A tisztek ott ültek a marhakupéban a legénység között rozetta és disztinkció nélkül. Néhány közlegény átjön a mi vonatunkba is és felszólítják a tiszti kupéban ülő tiszteket, hogy vegyék le a rozettát. A tüzesebb tisztekben felfortyan a vér, de a higgadtabbak lecsendesítik őket. Közben a szomszédvonatból a sötétségben kiabál valaki: — Vegye le a rozettáját, mert ha én veszem le, nem köszöni meg! Közben rémhíreket hallottunk Pestről. Többen ,akiknek nem okvetlenül kellett utazniok, nagyon bánták, hogy útra keltek. A mellettem ülő tanítónő nagyban éltette a köztársaságot a katonák előtt, de utána remegett, min a nyárfalevél és még sokáig nem tudott magához térni. Most már másról sem beszéltünk, mint a forradalomról. Mindenki izgatott volt. Sárosdon megismétlődik a zaj, a lárma. — Éljen! Zsivó! — hallatszik az éj sötétjében. Lövöldözések. A katonák szenes kocsikban utaznak. Szívszorongva várjuk a kalauzt, hogy tőle halljunk valamit. Végre jött is. — Megkötöttük a különbékét! Pesten rend van, — újságolta. Pedig az imént éppen az ellenkezőjét hallottuk. Ugyanis minden szembe jövő vonatnál kérdezősködtünk:— Mi újság Pesten? Most azt felelték: — A vonatok csak Kelenföldig mehetnek..i A civilek bemehetnek, a tiszteket lelövik. A várost ágyuzzák. A Platzkommandó lángokban van. A gépfegyverek működnek. Ez a hir teljesen lesújtott bennünket. — Majd kiszállok Tétényben, ott van ismerősöm — gondoltam magamban — és másnap majd csak bejutok Pestre. Vonatunk pedig rendületlen haladt előre. Már Adony közelében voltunk és alig volt félóra késésünk. Pedig most úgy kívántuk kórusban a késést, mert azt reméltük, hogy akkorra mégis csak lecsendesedik Budapest is. Közben átjött a tiszti kupéból hozzánk egy hadnagy a feleségével. Úgy látszik, az asszony megelégelte a minduntalan megjelenő közlegények parancsait. Most tanácsot tartottunk, mit csináljon a tiszt. A rozettát már levette. Ajánlottuk, hogy a portepét, az aranycsillagot is vegye le. A portépét levette, de az aranycsillagtól nem igen tudott megválni- DUNÁNTÚL Csütörtök, 1918. december 5. A német császár és a trónörökös kiadatása (A Dunántúl tudósítójának telefonjelentései Bécs, dec. 4. Berlini távirat szerint: A Reuter ügynökség arról értesül, hogy a londoni konferencián egyhangúlag az a felfogás nyilatkozott meg, hogy Hollandiától a legélesebben követelni kell Vilmos excsászár és a volt német trónörökös kiadását, mint akik súlyosan vétettek a nemzetközi jog ellen.