Dunántúli Napló, 1964. november (21. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-22 / 274. szám

TASVÁRI LÁSZLÓ: '~ szájőzé4Mü­e^^ P­ali a barátom. Nagyon megértjük egy­mást. A húszéves múlt, én tizenki­lenc. Ugyanabban a műhelyben dol­gozunk, mindkettőnk esztergályos. Munka után mindig együtt járunk, egyfor­ma ruhát hordunk. A szakik el is neveztek bennünket sziámi ikreknek. Nem zavar min­ket, szeretünk együtt lenni. Ke­lesben já­runk a gyári klubba, az edzésekre, moziba, de a legjobb az, amikor fel­tűrj­ük a gallért, aztán bele az estébe, csavarogni! Olyan ér­dekes minden. Az emberek járkálnak, ra­gyognak a kirakatok, az utcák egészen má­sok, mint nappal, izgalmas dzsungel a park... Kóborlunk, nem sokat beszélünk, hol ő szól egyet, hol én. Meggusztáljuk a lányokat, né­ha beülünk az étterembe zenét hallgatni, m­egiszunk egy málnát. Szeszt soha nem iszunk, vigyázunk a kondira. Szóval, Pali a barátom. Mégis összeakasz­kodtunk egyszer. Lefogadhatják, egy nő miatt balhéztunk össze. Mit, nő?... Egy taiknyos lány volt az oka mindennek.­­ — Lilu vagyok, szervusztok, — mutatkozott be, amikor odakerült hozzánk. Kicsit furcsál­­tuk, hogy egyből tegeződik, de gondoltuk, ta­lán így volt szokásban ott, ahonnan jött. — Szerbusz, mondtuk neki, s különben aztán nem törődtünk vele. Az üzemben mind a ket­ten ráhajtottunk. Nem szerettem az öreg Bo­­hicsek sirámait hallgatni, hogy így a mai if­júság, úgy a mai fiatalság, semmit sem tud, nem ért a szakmához... Nekem ne sírjon! Beleadtam mindent, nem is mondhattak sem­mit a munkára. Meg szeretem is amit csi­nálok. Az olyan jó érzés, amikor az ember kése alatt göndörödik elő a fémforgács, még a szagát is szeretem. Keresni sem rossz, a szép ruhát pénzért adják, én pedig nem aka­rok topisain járni. Aztán ott van a Munikám. Csak látnák hogyan csillog a szeme örömé­ben, amikor hazaviszem a borítékot!... Na­gyon rossz lenne, ha nem csilloghatna!... Pali is így van ezzel, így hát mondom, nagyon elfoglalt bennünket a munkánk, ügyet sem vetettünk az új lányra. A műhelybeliek ugyan ugrattak, hogy folyton minket bámul, dehát nem érdekelt a szöveg. Aztán valahogy mégis hozzánk csapódott. Hármunkon kívül nem volt több fiatal a mű­helyben, az idősebbek meg csak félvállról .J_, beszéltek vele, gúnyolódtak rajta, mert bizony elég gyönge volt a szakmában. Megsajnáltuk. Velünk járt ebédre az üzemi étterembe, sőt hazafelé is együtt, hármasban mentünk, mert kiderült, hogy arra lakik mifelénk az asszony nővérénél. Nem mondhatom, hogy örültünk neki, de aztán megszoktuk. Egyszer megbetegedett, így hát újra ket­tesben mentünk hazafelé. Azt mondja Pali: — Na végre, nem lóg a nyakunkon az a lány! — Kész szerencse! Már úgy is olyan régien mentünk haza így kettesben, — kontráztam én is. A régi, jó érzés azért valahogy nem jött meg közénk. Azelőtt fed szóból is meg­­ertettük egymást, de most mintha süketek lettünk volna mind a ketten. Csak hallgat­­tun­k, de ez nem olyan volt, mint máskor. Pár hét múlva, egy reggel Pali új ruhában jév­ oe az üzembe. — Mintha behúzott volna egy cikilósat!... Eddig mi ketten mindig car­­terre csináltattunk ruhát, egyforma szö­­veten­. Ez olyan baráti szövetség volt ná­lunk. És most?! Nem tudtam szólni a meg­­lepő­ w­ol. Nem is kellett, mert Pali szégyen­kezve k­ezdte magyarázni magától is: — Tá­­goü ... anyám lepett meg vele... Én nem is uiultam... Ne haragudj! A­z ökölvívó-mérkőzéseken mindig van egy pillanat, amikor az ember villa­­..­.szerűen fensmeri a helyzetet, lát­ja világosan, hogy mire számithat. Az ... s­ amomra ez volt ez a pillanat ebben az. ..Új oen. — Lilu... A lánynak akar tet­­szen­i, azért nem szólt nekem! Hogy csak ne­ki legyen ilyen pazar ruhája!... — Dehogy haragszom, miért haragudnék?­­ Csak ennyit feleltem neki, de bántott a dolog erősen. Nem a lány miatt, mit érdekelt en­gem ak­kor még! Hanem a barátság!... f­igyelni kezdtem őket. Könnyű volt, mert to vau ura is együtt jártunk hármasban. Li­lián nem is vettem észre semmi különöset, de láttam, hogy Pali egyre jobban odavan érte. Koi­r...VaJikotó ötletem támadt ekkor. — Be­­sz­. ..,v en is! Cserbenhagyott, visszafizetem na o megtehette, én miért ne?! hí _ gnezdődött a harc közöttünk. Én is csol­­na.áiltam új ruhát, mit mondjak, legalább ke. j­onttal jobbat, mint Palié. O nem kér­­ek_ .. semmit, amikor meglátta, csak az arca vuu­­..a: betaláltam! Nem tudtam megállni, kaján képpel bekonferáltam az új lakéit, a mu iiiám engem is meglepett. Mit szólsz, jól an.­. • • Úgy látszott, az első menet, döntetlenül vég­ződik. Lilu egyformán kedves volt mindket­tőnkhöz. Igen, de megjött a nyár, és én fö­lénybe kerültem. Szombatonként lejártunk a Balatonhoz a gyári klubházba. Vasárnap es­tig lubickoltunk, eveztünk, vitorláztunk. Ebben én menőnek számítok, mert már ipari tanuló korom óta edzésben vagyok minden nyáron. Palit sosem érdekelte a vitorlázás, azt szok­ta mondani, nem sport, nincs semmi fantázia abban, hogy valaki köteleket huzigáljon. Most ráfizetett erre, nekem pedig nagyon megfelelt a dolog. Vitorlázó­ bravúrjaim szem­mel láthatóan erősen hatottak Lilura, egyre kedvesebb volt hozzám. Pali viszont foko­zatosan elsötétedett, de ez nem érdekelt en­gem. Mint egy ist­en, úgy nyertem meg a vállalati vitorlázó versenyt. A nyár hőse let­tem, ünnepeltek. Este Liluval otthagytuk a bankettet,­­kihajóltunk a vízb­e. Hajnalig csókolóztunk a holdfényben. Másnap műszak után Pali egyedül indult hazafelé, mi pedig moziba mentünk kettes­ben. Harmadnap cukrászdába, negyednap sé­tálni a partiba, aztán táncolni, így váltako­zott a programunk napról napra. Hármasban nem jártunk többet, Pali teljesen elmaradt, tőlünk. Néha sajnáltam a fiút, de akkor már egy kicsit én is szerelmes voltam a kislány­ba, hát vállat voltam, ha eszembe jutott. Ő viszont nem sajnált engem. Elfelejtettem mondani, mindketten bunyósok vagyunk. Mint jóbarátok, az edzéseken is együtt dol­goztunk mindig. A súlycsoportunk is azonos. A vitorlásversenyt követő első edzésen is — éppen úgy mint azelőtt — fölálltunk szé­pen egymással szemben. Akkor ért a meg­lepetés. Faili se szó, se beszéd, nekem jött és bemaszatolt egy olyant, hogy leültem. Azon az edzésen még háromszor küldött le a földre. Először nem értettem mi van vele, csak később esett le a húszfilléres: a lány­ért fizet! — Rendben van kiskomám, gondoltaim, nem az a legény, aki adja! Kérhettem volna má­sik edzőtársat a trénerünktől, dehát vér van bennem is, csak azért sem! Ha te belevaló gyerek vagy, én is!... H­etenként kétszer edzettünk, hetenként kétszer veri meg a fiú. Mint a szódás a lovát! Persze nagy erőfölényben volt, az én kondíciómat megette a mindenesti föntmaradás. No és Palit fűtötte az is, hogy törlesszen. Keservesen, de azért álltam a dolgot Egészen a versenyig. A téli kerületi baj­nokság megkezdése előtt klubválogatót ren­deztek nálunk. Váltósúlyban mi ketten vol­tunk a legerősebbek, minket párosítottak össze. Éreztem, baj lesz. Lilut mindenáron le akartam beszélni a versenyről, de ő azt mondta, látni akarja, hogyan győzök. — Az­t én is szeretném látni,­­ gondoltam, de nem volt mit tenni. Két perc nem sok, ugye? Hát én két perc­ig nem álltam meg a kötelek között Már az elején kikészültem egy sorozattól, aztán csak menekültem, támolyogtam, amíg Pali egy lengével leküldött. Kiszámoltak. Lilut hiába kerestem a verseny után. Nem várt meg, pedig előtte megbeszéltük. Gondolhatják a többit. Lilu most engem dobott. És minden kezdődött elölről, de meg­fordítva. Ezután én jártam egyedül haza, s ők mentek esténként moziba, sétálni, tán­colni. Bizony fájt a szívem. A lányért is, de különös. Paliért is. Amíg Lilu velem járt, elég ritkán jutott eszembe az elfuserált ba­rátság, de most, ahogy egyedül ténferegtem az utcákon, belémsajgott valami, szomorú voltam. Az edzéseken azért kiosztottam Palinak a magáét, ne féljenek. Formában fölébe kere­kedtem, mert akkoriban ő éjszakázott, amíg én pihentem. És a dühös is én voltam, a ve­rekedésnél pedig sokat számít, hogy kinek van törleszteni valója. Lassanként szelídült a mérgem, enyhült a sértődöttségem. Teljesen mégiscsak akkor szűnt meg, amikor egyszer ottfelejtettem az órámat a gyárban. Már csaknem hazaértem, amikor észrevettem. Visszafordultam. Amint benyitottam a műhelybe, Lilut láttam meg és Palit Az esztergapad fölé hajoltak, a fiú halkan magyarázott: — Látod, az ilyen ho­morúzatoknál így kell beállítani a kést. Pró­báld csak! A lány rosszul csinálhatta, mert Pali kijavította: — Nem jó. Nézd, így... Elszégyellltem magamat. — Hiszen ez a fiú jobban szereti a lányt, mint én! — Nálam csak egy kis bizsergés volt, de ez igazán sze­reti, mert törődik vele A munkájával is tö­rődik, azt akarja, hogy többet érjen ... Nem vettek észre. Csöndesen kilép­em. A legközelebbi tréningen már rendesen dol­goztam, nem használtam ki az erőfölényemet. Láttam Patin, csodálkozik, hogy elmarad a püfölés. De az edzés végén azért csak an­­­nyival váltunk el: — szevasz, — szevasz. Újévkor az öreg Bohicseket elvitték mű­vezetőnek egy másik üzemrészbe. Új meóst kaptunk egy olyan huszonötéves forma, vé­kony, magas fiatalembert. Nekem az első pillanattól kezdve nem tetszett. Ha megkér­dezik, nem tudtam volna okát adni, talán csak azt, hogy olyan kimért volt, mint tíz deka savanyúcukor. — Persze, tartani akar­ja a tekintélyét a mókus. — gondol­om. — Hát csak tartsa! Felőlem? Melózok és kész. Nem is vollt vele bajom. Palinak annál in­kább. Na, nem a munkája miatt, — amit ő kiadott a kezéből, az jó volt. Csak az nem volt jó, hogy az új fiú hamar észrevette, milyen pazar alakja, szép szőke haja van La­kinak. Láttam, Pali is fölfigyelt a dolog­ra. Azt is láttam, hogy a lány egyre hide­gebb hozzá. — Na, mondtam magamban, — itt hamarosan megszólal a gong. Úgy is történt. A tél végre felé műsoros táncestet rende­zett a gyári színjátszó-csoport. Azon az estén nem színdarabot játszottak, hanem valami irodalmi műsort mu­tattak be. Legnagyobb sikere az új meósnak volt. Jól is mutatott a magas, elegáns fickó és nagyon tudott. Kellemes hangon szavalt, minden szám után nagy tapsot kapott. Ne­kem is tetszett amit csinált, csak azt fur­­csállottam, hogy állandóan egy helyre néz versmondás közben. Mintha egy illetőnek sza­valna. — „Milyen volt szőkesége...” Elfogott a kíváncsiság. Tekertem a nyakam, ki az? Hát nem Lilu ült ott?! Mellette ott a szegény Pali, de a lány rá sem ránt, csak a meóst bű­völi, majd elolvad. — Mi lesz itt­?! A műsor végén gyorsa­n a falak mellé rak­ták a székeket a rendezők, elkezdődött a tánc. Én nem szálltam be, Paliékat figyel­tem az ajtó mellől. Láttam, hallgatnak mind­ketten, de azért nekiindultak. Alig fordultak páráit, megjelent a bonviván. Lekérte Lilut. Egy kör után Pali visszakérte. A meós újra. Pali megint. Mindenki őket figyelte már. Aztán az egyik tánc végén Lilu kifelé indult a teremből, a szépfiú kísérte. Pali lépett utánuk vagy kettőt, aztán megállt, biztosan nem akart még nagyobb feltűnést De nem bírta sokáig, ő is kiesetett. Láttam az arcát, rosszabb volt, mint két bekapott ho­rogütés után. — Na, — gondoltam, — ha ez most nekivadul! Utána mentem. A ruhatárnál rángatta ma­gára a kabátot, s leszaladt a lépcsőkön. Li­­luék sehol. Én is gyorsan kaptam a felöltő­met, nyomás Pali után! Lilu már az utca végén járt a meóssal. Lg-másba karolva! Pali két villanyközzel mögöttük ment. Azok ott elől befordultak a sarkon. Balra, ahonnan a meós szokott ér­kezni reggelente a Pannóniáján. Pali egy percig is állt ott egyhelyben, utá­nuk bámulva. Aztán hirtelen nekilódult. — Pali!... Kiáltásomra megtorpant, visszanézett. Oda­futottam hozzá. Úgy lihegett, mint égi ehéz mérkőzés harmadik menetében. — Összetöröm őket! — hörögte. Nyugtattam. — Ezeket? Ezt a lányt? J’e ... Megérdemli? Úgy nézett rám szegény fiú, mint egy őrült. Nagyon fájt érte a szívem. Meg magamért is... Talán ezt érezte meg, mert lassan i­­gedett arcán a feszültség, az öklei is sze­­­nyíltak. Megrázta fejét, mint bekapott ,nagy ütés után, s azt mondta rekedtem­ — igazam van. Gyerünk! Elindult hazafelé a régi utcánkon. Én mel­lette, mint azelőtt. Egyszerre léptünk, a vál­lunk néha egymáshoz ért. Hallgattunk mindketten. A kapujuknál megálltunk. — Hát... szervusz, — nyújtotta a kezét. Jól megfogtam. — Szervusz. E­kkor váratlanul, különös hangon, fur­csán, mintha sírni akarna, elkezdett nevetni Pali. Nevetett, hahotázott, úgy, hogy a kacagás rám is átragadt, vele kellett nevetnem. A csöndes utcán viss­zangzott a hahotánk, nem csillapodtunk. — Ezért... vakkan­tótta Pali a vad haho­ták közben, — hát ezért a lányért püföltük mi egymást cipóra Hahhahha!... Ezért ver­tük egymást egy évig?! És nevettünk. A könnyünk is kicsordult. Falu Tamás: Éled a gyár, lágy füstje már Gomolyogva száll az égre, Fürge a kéz, alkotni kész... Ez a munka békessége... iesseg. A nedv kering, a búza ring, Kék menn­ybolt terül föléje, A magszem él, lesz majd kenyér Ez a földnek békessége. Az est leszáll, csillagsugár Nézi, hogy lenn lám­­pa ég-e?­­A kapuban álom suhan ... Ez az ember békessége. THIERY ÁRPÁD: A VADEMBER (Fantasztikus történet) Az osztályvezető feleségének migrénje volt. — Te is hallod? — kérdez­te. — Mit? — A fegyverropogásit. Az osztályvezető egy ideig valami tisztességes válaszon törte a fejét, de semmi se ju­tott az eszébe. — Kihozom a kocsit a ga­rázsból — mondta később kedvetlenül. — Esetleg elme­gyünk vacsorázni. Az asszony a tenyerét a homlokára szorította és bólin­tott. A garázs lényegében stra­tégiai pontra épült, bástya­­szerűen összefogva az udvar északi és keleti sarkát. Az osztályvezető lába alatt ropo­gott a finom kőzúzalék, na­gyon szerette ezt a jellegzete­sen kemény zajt Az udvar közepe táján hanyagul felné­zett, éppen valami kis ostoba hivatali ügyre gondolt, s ugyanabban a pillanatban földbe gyökerezett a lába. A garázs betontetején, az utcai ívlámpák kék fényében egy férfi állt. Szoborszerű volt, mint egy indián, csa­k egy könnyű ágyékkötőt viselt, pe­dig napok óta plusz hat fok volt a legmagasabb nappali hőmérséklet. Ez valami őrült lehet, gondolta megdöbbenve az osztályvezető, néhány pil­lanatig idegesen toporgott, majd bizonytalanul intett a szoborszerű férfinak, mintha az­t akarta volna mondani, hogy rög­­ön jön, csak egy pillanatnyi türelmet kér: va­lami nagyon fontosat benn felejtett a házban. A Vadember a betontető szélén állt, zöld szemében ide­gesen villogtak a fények, de szoborszerűsége nem változott, a bal kezét kissé begörbítette, mintha valakit magához akart volna ölelni, s a kopár fenn­síkokra, a terméketlen vízmo­sásokra meg a sziklákra és a kanyonokra gondolt, ahol ott­honosan szokott mozogni, ahol a hegyek meg a vizek, az ál­latok meg a fák egyetlen in­tésére szoktak megmozdulni, ahol a jelzéseknek fontos sze­repük van — és a tisztaság­nak — és ahol az utóbbi idő­ben megértette, hogy másféle formák is vannak a világom, mint amiket a fennsíkokon meg a kanyonokban lehet­­ át­­ni, s megértette, hogy szüksé­ge van az emberekre. Az osztályvezető tulajdon­képpen büszke volt, hogy az ő garázsa tetején jelent meg ez az ember, és rövid idő alatt mozgósította a szomszé­dokat meg a barátait. A rend­őrség utasításainak megfelelő­en körülvették a garázst, hogy a Vadember a riadókocsi ’m­­­g­­érkezése előtt meg ne szök­hessen. — Biztos, hogy őrült? — kérdezte egy óvatos hang. — Olyan, mint a Tarzan —1 sóhajtott egy romantikus­­ ál­­lamú fiatal nő a klikkből és egy ciprusbokor mögé i­s fö­dött. — Jó alak, de sokkal o­ M­­nyabb, mint a Tarzan. — De izmos. — Felőlem Kain is eh­t. — Ennek biztos nem kord­ a foga fájni —­­ adta egy irigy muzeológu­s Ellenszenves alak. — Miért? — Pesszimista feje van — Meg kellene szólítani. — Gondolod, hogy tud ma­­gyarul? — Talán németül? — Miért éppen németül? Pakisztáni is lehet. — Kihez van szerencsénk? — Honnan érkezett? — Az őskommunizmusból — mondta valaki és röhögött. A Vadember már évek óta csak a fák és a sziklák nyel­­vén beszélt, az ő távolság- és időszámítása egészen más szisztémára épült, és így nem értette, amit a szomszédom és az osztályvezető barátai ki­áltoztak a ciprusboforok kö­zött. Időnként bizalmatlanul mosolygott, mintha gondosan vigyázott volna, hogy el ne rontson valamit, volt az arcán valami bölcs, kékfényű gúa«»

Next