Dunántúli Napló, 1979. július (36. évfolyam, 178-208. szám)

1979-07-08 / 185. szám

Feljegyzések a Színház téri kiállításról Képeinken balról: Szmucz-Pa­mula, Zygulsky, Marek Pieniarek­ és Leonard Podzialek művei R­epertoáron természete­sen a színház éves já­­tékrendjét értem, azt a műsort, vagy mű­sorrendet, amit a szín­ház művészi-eszmei irányítása nyár végén felkínál, illetve azt, ami ebből megvalósul — év közben. S hogy ezt miért érzem Ja­­nus-arcúnak, immár hosszú ideje? Miért van hiányérze­tem évadról évadra a kétség­telen — általunk is rendre el­ismert és felmutatott - művé­szi eredmények ellenére is? Honnan adódik az a felemás összkép, amit egy-egy megva­lósult színházi idény egésze nyomán alakul ki bennünk? Ezen próbálok eltöprengeni a Pécsi Nemzeti Színház 1978/79- es évada után. Ezúttal kissé tágabb összefüggésekben, nem csupán a most bemutatott művek eredményeit, művészi hatását mérlegre téve, s ez­úttal kifejezetten a színház­néző oldaláról, tehát a néző szempontjai és igényei szerint , közelítve a nagyon bonyolult ellentmondásos problémakör­höz. Egy évad műsortervének ös­­­szeállítása rendkívül komplex feladat. Figyelembe kell venni a változatos közönségigénye­ket, a színészekre kiosztható főszerepeket, a többtagozatos színház feladatköreit, adott időszakokban a színészegyez­tetés nehézségeit, hogy a nagy színház őszi-évadeleji techni­kai problémáiról ne is szól­junk, ami miatt november vé­géig csak a Kamarában tart­hattak előadásokat. Ezenköz­ben bizonyos változások az ígért műsortervhez képest már szinte természetesek. Más kér­dés, ha időközben aránytala­nul sok előre jelzett bemutató nem tud megvalósulni, mint az idei évadban a négy ta­gozaton 17 közül 6 produkció. És sajnos a prózai művek kö­zül az elmaradt két klasszikus (a Lear király és a Turgenyev­­komédia) művészi súlyával nyilvánvalóan nem áll arány­ban a Pilinszky-est vagy a Beckett-monodráma néhány estje. Kettő helyett egy opera­bemutató volt, s ahogyan a zeneigazgató ÉS-beli nyilatko­zataiból a vidéki operaját­szás gondjai őszintén és át­fogóan kiderülnek, az egyet­len Háry János színvonalas megvalósítása előtt is tiszte­lettel kalapot emelhetünk. Há­rom közül a két tervezett ba­lett-bemutató elmaradásáért jó részben kárpótolhat bennün­ket a Pécsi Nyári Színház há­rom új balett-bemutatója jú­lius 13—31. között. Az ugyan­csak kimaradt Halló, Dolly musicalt viszont aligha pótol­hatja, még oly közönségsiker mellett sem, Nóti Nyitott ab­laka. Ennyit elöljáróban az el­múlt évadról, amelynek válto­zásaiban — ismételten hang­súlyozzuk - sokféle objektív körülmény közrejátszott. Igaz az is, hogy ezek a­­jelentős változások a bérleti felhívá­sokhoz képest — hosszú távon — mégis csak okoznak a né­zőben bizonyos kérdőjeleket. Vajon éveken át kellő átgon­doltsággal választ-e a drama-­­ turgia bemutatásra szánt mű­veket? És ez a kérdés már konkrétan beletorkollik az egymásra következő évadok tartalmi problémáiba, mert ilyenek vannak, és ezekkel is szembe kellene nézni. Ugyanakkor szép és jóleső művészi eredmények is van­nak. Voltak kiugró művészi értékű bemutatók, méghozzá az éves repertoár gerincében. Ezek az idei évben is eljutot­tak a fővárosi közönséghez is, és kár, hogy ezúttal olyan gyér és méltatlanul kevés kri­tikai visszhangra találtak. A per és az Utazás a hátor­szágba a magyar színházi életben az utóbbi évek leg­jobb és legszebb, mondhat­juk azt is, legszínházszerűbb értékei közt említhetők. S az idei évad sikereinek számít­­hatjuk A holdbéli csónakost és jelzett hibái ellenére is az évadkezdő Nyulak Margitját, vagy a Háry Jánost, a Viktó­riát. Az említett Roscsin-mű és az évfordulóra született A kí­vülálló c. dráma a szocialista eszmeiségű produkciók mar­kánsabb jelenlétét bizonyítot­ta. Egészében véve még azt is kiemelhetjük, hogy az idei évad — jogos kifogásaink el­lenére — mind tartalmilag, mind a közönség vonzása szempontjából érezhetően job­ban sikerült az előzőnél. (An­nál csak jobb lehetett!) Miért tartós mégis a hiányérzetünk, miért érezhetjük okkal azt, hogy mutatós, tetszetős és olykor valóban rangos művé­szi produkciók mögött valahol a mélyben szerkezeti és kon­cepcionális problémák, egé­szében véve a közönségtől fokozatosan eltávolodó mű­sorpolitikai tendenciák húzód­nak, Janus-arcúvá formálva a pécsi színházi évadok reper­toárját? A pécsi színház lassan tíz éve már, hogy egy hármas jelszót írt a zászlajára: ere­detiség, korszerűség, népsze­rűség. Ezzel kapcsolatban két­féle kérdőjel is fölrajzolódik előttem. Az egyik az, hogy melyik magyar színház műsor­politikájából hiányozhat ma ez a három kategória? Melyik színház nem törekszik erre a három fontos követelményre, ha élni akar, ha széles réte­gekhez kíván szólni, választ keresve a jelenkori valóság kérdéseire. Csak nem tűzi a zászlajára, mert evidencia, mert a színházcsinálás alap­vető követelménye mindhá­rom. A másik kérdőjel bennem a népszerűség értelmezése. Mi a népszerűség? Nyilván az, ami a nagyközönségtől ked­velt, a tömegeknek tetsző, ami iránt széles körben tet­szés, rokonszenv nyilvánul meg. Elmondható-e vajon ez a Pécsi Nemzeti Színház műso­rainak, műsorterveinek egé­szére? Aligha, és ráadásul hosszabb távon ... A korsze­rűséggel kevesebb a bajom. Ez a színház képes művészi erővel a ma emberének, róla szóló, mai valóságot tükröző fontos üzeneteket közvetíteni. De mit ér a legkorszerűbb gondolat akár a legjobb elő­adásban is, ha az a nagykö­zönség csupán vékony réte­geihez jut el, mert a befoga­dás mértéke sajnos nem part­talan, de nagyon is korláto­zott És egyáltalán: mi tör­tént ebben a színházban — elsősorban közművelődési szempontból — annak érdeké­ben, hogy az elvont, áttéte­les, vagy éppen szürreális eszközökkel megjelenő színhá­zat, gondolati valóságot, szim­bólumokat, képeket is befo­gadjon a néző? Mi történt ennek a színháznak a törek­véseiben a közönség tudatos nevelése érdekében? Jó lenne egyszer ezen is elgondolkod­nunk. Két évvel ezelőtt e hasábo­kon fölvetettük már, hogy az eredetiség szándékával — új magyar művek konzekvensen vállalt becsületes, jó szándé­kú világra segítése mellett — egyre több „ismeretlen” vagy ritkán játszott világirodalmi alkotást fedezünk fel, s ará­nyaiban ez a tendencia már túlmegy az eredetiségen — ez már eredetieskedés. Az utób­bi két évadban legalább hét­nyolc ilyen „kallódó” világ­­irodalmi műnek — és a kö­zönségnek is — előnyére szol­gált volna, ha nem kap szín­padot Pécsett. Azt is fölvetettük most két éve, hogy ebben a színház­ban emberemlékezet óta nem játszottak Csehovot vagy Artur Millert, G. B. Shaw-t, s az utóbbi időben egyre fájóbb „hiánycikk” Shakespeare vagy Brecht is. (A Tanner John és a Titus Andronicus fiaskóját nem számítom azok közé, amiktől jogos hiányérzetünk kielégülhet.) Változatlanul fáj­laljuk, amiért felnőnek gene­rációk, itt színház­ körelben, anélkül, hogy a világirodalom alapműveit megismerhetnék. Hát nem lényegbevágó nem­zeti színházi funkció ennek a jogos — széles körű—­közön­ségigénynek a telejsítése? Ilyen művek aránytalanul ke­vés számban jutnak színpad­hoz nálunk. Arányok ... őszintén szólva időnként nem teljesen értem, milyen megfontolással jut nagy­színházi lehetőséghez olyan szű­­kebb rétegekhez szóló rendezői műhelymunka, próbálkozás, vagy kísérlet, mint­­ a jellem­zés sorrendjében­­. A per, a Dundo Maroje vagy az Álom­játék, miközben kamaraközön­ség előtt marad a széles publi­kum számára is végre önfeledt színházi játékot, örömet, felol­dódást nyújtó A holdbéli csó­nakos. Természetszerűen egy színház lényegéhez tartozik az új utak keresése, a kísérletezés. Sőt, elmúlt korok vagy éppen a századforduló színházi-drámai forradalmának, irányzatainak megismertetése is. De miért fel­tétlenül 500 személyes nézőtér előtt? Nincs-e itt valami arány­tévesztés? Amikor a közönség nagyobb része esetleg szíve­sebben nézne egy Szentivánéji álom, Rómeó és Júlia, Cseresz­nyéskert, Ljubov Jarovaja, Hed­­da Gabler, Vadkacsa, Szerelmi házasság, Szent Johanna vagy éppen Az ügynök halála elő­adást, mert egyszerűen ki van éhezve erre a színházra. És még egyet: a legfiatalabb nézők — akikből okos, szép és jó színházat kínáló műsorok nyomán egyszer értő színházné­ző lehetne — a gyerekek pedig ki vannak éhezve igazi gyer­mekszínházra. Évek óta nem láttak bemutatót, s ha mégis, hamar rájöhettek, hogy „Dra­maturgia bácsi”-nak éppen tré­fálni volt kedve (Trenyov: Gim­nazisták), de milyen rosszul!... S történt — illetve nem történik — mindez az ország úgy tudom, egyetlen olyan színházában, ahol hivatalosan gyermektago­zat (?) működik. Nem folytatom, bár még le­hetne. Mindezzel persze nem valami bűvös csalhatatlanságot kérünk számon, és nem a té­vedés jogát vonjuk kétségbe. De itt már régen nem olykori tévedésekről, hanem tartóssá fagyott hibás szemléletről és koncepciótlan, esetleges, kü­löncködő műsorpolitikáról van­ szó, amely nem veszi figyelem­be, mit szeretne látni a közön­sége. Következésül - esetenként — még oly szép művészi ered­mények mellett sem képes köz­­megelégedésre játszani. Innen az évadtervek, repertoárok Ja­­nus-arcúsága. Ezen kellene vál­toztatni. Átgondoltabb, jól felépített — egymásra építkező! — évad­tervekkel ; vonzó, közönségte­remtő, közönséggyarapító vagy­is népszerű műsorpolitikával. És tegyük hozzá végre: a hoz­záértő jóváhagyás nagyobb fe­lelősségével, — nem is egy fó­rumon! —, az évente ismétlődő közönyös rábólintások helyett! Valahonnan végre el kellene indulni­a valamerre. Ahhoz, hogy kezdjen már egyszer ki­rajzolódni ennek a színháznak a saját arculata, az a profil, ami egyedül Pécsre jellemző, amiről felismerhető. Dehát jól tartott, elégedett közönség nél­kül?.. . Betekintettem a jövő évi (még nem jóváhagyott) műsor­tervbe. Lényeges változást nem ígér, talán egy-két régóta áhí­tott klasszikust, ha minden jól megy. Majd. Egyszer, talán ... Wallinger Endre Nyilván megvan az oka an­nak, hogy mostanában miért rendeznek annyi grafikai kiállí­tást. Gyorsan szállítható az anyag, viszonylag sok művész kap „falat”, változatosabban csoportosíthatók a grafikai mű­vek, s talán — feltételeznék so­kan — a grafikai gondolkodás a nagy „szintéziseket” meg­előzve tudósíthat a művészet világában végbemenő változá­sokról. Nos — most már tud­juk, hogy a változások végbe­mentek, ismereteink azonban jobbára fogalmi-informatív for­rásokra támaszkodnak, mert a potenciális lehetőségekkel ke­csegtető grafikai monstrek kö­vetkezetesen azt a látszatot keltik, mintha semmi sem tör­tént volna. A nagyapáról fiúra szálló módszerek, kopott és közhellyé silányodott szürrealis­ta poénok, döcögő logikájú koncepciók és arisztokratikusan kimódolt gesztus-lázadások még egy olyan­­ grafikai mű­vészetekben élenjáró­­ nem­zeti kultúrát is elfátyolozhatnak,­­ mint a lengyelekét. Krakkó nemzetközi grafikai biennáléi ismertek. Számos mű­vészeti újítás és divat kelet­európai elfogadásának küszö­be volt Krakkó a hatvanas és hetvenes években. A krakkói grafikusok kiállítása láttán vi­szont bízvást állíthatjuk, hogy a magyar képzőművészetre szin­te nagyobb hatással voltak a rendszeres krakkói áttekintések, mint a lengyelre. Feltételezhet­nénk azután, hogy egy erőtel­jes északi szláv nemzeti kultú­ra nem tart számot arra, hogy magához idegen inspirációkat kössön. Feltételezésünk azon­ban a lengyel művészet egyéb teljesítményeinek ismeretében elvethető. Meglehet az is, hogy egy ötletszerűen válogatott kol­lekció akadt el vándorlása köz­ben a Színház téri galériában. A nagyon kevés külföldi kiállí­tás­ között azonban ez a bemu­tató sem tanulságok nélküli. A krakkói grafikusok kiállítá­sán nem kelt csodálatot ugyan a technika mágikus mindenha­tóságának tisztelete, de egy­mástól jól elkülöníthető művé­szi arcélek a „saját út" követé­sének morális tartalékaira fi­gyelmeztetnek. Mindennek kö­vetkeztében változatos, témák­ban és a feldolgozás módjá­ban is különböző alkotások él­vezhető kiállítássá állnak ösz­­sze. Kitüntetett szerepet kapott ezen a bemutatón is az expresz­­szív-vizionárius képzettársítá­sok megjelenítése. Krisztof Wej­­man áttűnéses képmezői, Ro­man Zygulski katafarkon fekvő önarcképének átváltozásai, Or­­natowska-Semkowicz titokzatos szobabelsői jól feldolgozható, konvenciókkal alaposan előké- I szített területekre csalogat­nak. Nem így Marek Pieniazek, aki a fotóval felidézett „közna­­pit ’ drasztikus és elvont grafi­kai eszközökkel szabdalja szét. (Ember cigarettával, Forró vo­nal.) Néhány kiállító művész a hiperrealizmus erősen kilágyí­tott sodra mentén tette le vok­­sát, Barbara Szmucz-Pamula fo­tókollázsokból redukált szita­­nyomatai, Halina Cocer lerob- i bánt házfalak mellett ácsingó­zó gyerekei konkrét szociális érzékenységről informálnak.­­Eredeti gondolatokat fogal­maz vizuális formává a koncept­­art mezsgyéjén dolgozó Wod­­zimierz Kunz hegedű­ idoljaival (Szerelem), vagy reneszánsz stí­lusimitációkból hajtogatott pa­pírrepülőjével. A néhány szán­dékosan butuska-naiv, ezért kedves lap mellett jelentős sze­repet szántak a kiállítás rende­zői a hagyományos linó- és fa­metsző technikák művelőinek, kicsit túlhangsúlyozva a techni­kákhoz kötött hagyományos kép­építési sémákat. Aknai Tamás Janus arcú repertoárok Egy néző töprengései színházi évad után Krakkói grafikusok Pécsett Füredi Ferenc rajza

Next