Dunántúli Napló, 1984. január (41. évfolyam, 1-30. szám)
1984-01-06 / 5. szám
Dunántúli napló 1984. január 6., péntek If! Magyar könyvek Krakkóban 450 évvel a történelmi események után A közelmúltban zajlott le, a televízió több milliós nézőközönségének szeme előtt, a népszerű Elmebajnokság című adássorozat döntője. A műsor résztvevői heteken keresztül adtak sokszor meghökkentően gyors és alapos választ az irodalom, a különféle tudományok, a képzőművészet és a zene, meg a természeti világ ismeretanyagának szinte kifogyhatatlan témaköréből. Jómagam, aki frissiben érkeztem vissza Krakkóból, a patinás régi városból, Lengyelország „öregj” fővárosából, csupán egyetlen kérdéssel bővítettem volna ki az oly sokszor megfejthetetlennek tűnő „elmebajnokságot", nevezetesen ezzel : — Hol és mikor jelent meg az első magyar nyelven kinyomtatott könyv? Nem tudom, kapásból hányan vágták volna rá az egyetlen helyes választ: — Krakkóban, 1533-ban, Hieronym Viktor könyvnyomdájában ... A könyv Komjáti Benedek fordítása: Pál apostol levelei magyar nyelven. Ugye, jóformán hihetetlennek tűnik ez a hiteles válasz? Pedig így történt: Magyarországról a mohácsi csatavesztés, 1526 után kiszorult a magyar szellem és kultúra. A törökök elleni küzdelem olyannyira megbénította az ország erejét, hogy a magyar kultúra központja külföldre, azaz Krakkóba tevődött át. Az első, teljes egészében magyarul közreadott könyvnyomtatvány is az akkori lengyel fővárosban készült. Mindezt most, 450 évvel a történelmi események után, rangos magyar könyvkiállítás adja hírül az érdeklődőknek Krakkó legendás szépségű főterén, a Rynek Glówny egyik nevezetes ódon épületében, ami ma a városi művelődési ház szerepét tölti be. Itt nyitotta meg Zöld Ferenc, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének igazgatója azt a gazdag kiállítást, amely Magyar könyvek Lengyelországban — lengyel kapta. Ott lehettem a megnyitón, és személyesen is utánanézhettem mindannak, amiről a „néma” könyvek olyan beszédesen szóltak. Nevezetesen: miért éppen Krakkó fogadta be a korabeli magyar szellemet és kultúrát? Az 1364-ben megalapított Jagello-egyetem a mohácsi vészig 2500 magyar diákot fogadott be. Az Alma Mater, a „tápláló anya” a mohácsi vész után további ezer magyar egyetemista diáknak adott nemcsak egy egész életre szóló tudományt a fejekbe, hanem oltalmazó otthont is számukra, kenyeret, sót, húst meg ünnepi kalácsot. A magyar diákoknak külön házuk is volt, a ma is ép ulica Brackán, az ötös szám alatt. Ilyen előzmények után válhatott Krakkó vagy harminc esztendőn át a mohácsi országvesztés után a magyar könyvkiadás központjává. Harminc különféle egyházi meg világi kiadvány tanúsíthatja mindezt ezen a kiállításon is. A krakkói magyar könyvkiállítás felsorakoztatja a régiek mellett a mai magyar könyvkiadás színe-javát: lexikonokat, tudományos munkákat, képzőművészeti albumokat, s nem utolsósorban a lengyel irodalom, tudomány és művészet magyar nyelven is hozzáférhető, hazánkban kiadott kincseit. A lengyel kiállítás-látogatók szép számmal keresték fel a krakkói kultúrpalota termeit. Különösen sokan időztek abban a teremben, ahol lengyel nyelvű könyveket, újságokat, különféle nyomtatványokat lehetett találni. Ezek a kiadványok Magyarországon jelentek meg 1939. és 1945. között, a hazánkban második otthonra talált lengyel menekültek számára. 400 évvel ezelőtt törökök dúlták fel országunkat, 40 évvel ezelőtt a német fasiszták döntötték romba a lengyel hazát — mondotta Zöld Ferenc megnyitó beszédében. — Ekkor adtunk egymásnak papírt, nyomdafestéket, vásznat, ám ennél többet is: éltető és bíztató erőt, ami a könyvekben öltött testet. Tóbiás Áron könyvek Magyarországon címet Krakkóban nyomtatott magyar könyvek A kiállítás díszterme. Balról az első tablón az első magyar nyelven nyomtatott könyv címlapja. Gála a Fővárosi Nagycirkuszban Alfonzo visszatért a porondra Három év után ismét magyar gálaműsort láthat a közönség a Fővárosi Nagycirkuszban. Porondra lép a magyar artistaművészek színe-java, többek között a világot bejárt Váradi ugrócsoport és a két Axt, a lengőtrapéz művészek. Axt László saroktrapéz számát rajta kívül egyetlen amerikai artista, Alvin Boyle képes csak bemutatni. A folytonosságot bizonyítja, hogy a világhírű művészek mellett helyet kapnak a gálaműsorban az Állami Artistaképző Intézet növendékei is. A zömében magyar produkcióra épülő gálaműsor kiegészítéseként igazi cirkuszi szenzáció a többszörösen kitüntetett két vendég szovjet artistaszám: a Fedotov- csoport porondon ritkán látható egzotikus állatokkal, az Ivanov-csoport barnamedvékkel a magas dróton. A Gála '83 rendezője, Heitz György szavai szerint „az egész előadásban nemcsak a cirkusz lélegzetelállító, vakmerő vonásait, hanem a derűt, a játékosságot is próbáljuk megteremteni." Ebben minden bizonnyal a fő segítőtárs, Alfonzó, aki pályafutását artistaként kezdte, és most hosszú-hosszú évek után visszatért a porondra. A Váradi ugrócsoport Tüzérmúzeum Várpalotán Történelemórák a múzeumban Egykori ostromgépek, modern fegyverek Acsádi Ádám veszprémi megyés püspök 1727-ben szentelt fel nagy ceremóniával. A kastélykápolna egyházi jellege 1931-ben megszűnt. Csupán érdekesség, hogy a dombot később a tetején emelt barokk épületről Kastélydombnak nevezték el. Az egész környéken uralkodik, gyönyörű kilátást nyújt a Péti-medencére. A kastély könyvtárszobájának mennyezetén Pálik Béla jeles múlt századi festőnk alkotása található. Az 1870-es években készült freskó címe: A szerelem fogságában. 1860-ban a kastély leégett. Ybl Miklós, neves építészünk irányításával három év múlva, 1863-ban újjáépítették a földszinti kápolnával együtt. Jelenleg a Magyar Néphadsereg tulajdonában van a várpalotai kastély. Itt nyitotta meg 1977-ben az Országos Hadtörténeti Múzeum a tüzérmúzeumot. Négy teremben tárják a látogatók elé az egyes történelmi korok tüzérségi technikáját, a tüzérség tervezését és hozzá a harcászatát is. Láthatják az érdeklődők az ostromgépek megjelenésétől az első világháborúig terjedő időszak tüzér fegyverzetét. Bemutatják a Magyar Tanácsköztársaság tüzérségét, a második világháború fegyvereit, a Magyar Néphadsereg és a Varsói Szerződés tagállamainak tüzérségét. A várpalotai kastély szépen kialakított és rendszeresen gondozott parkját is a múzeumi kiállítás szolgálatába állították: lövegek, rakéták, aknavetők láthatók a sétányok mellett. Kezdettől azt a célt tűzte maga elé a várpalotai tüzérmúzeum, hogy segíti, szemléltetővé teszi a tanulóifjúság számára a történelemórákat. A helybeli és a környéken lévő — de távolabbi — iskolák tanulói csoportosan keresik fel a múzeumot, és szaktanárok vezetésével ismerkednek a történelmi korok harcászatával, fegyverzetével, a hozzájuk fűződő politikai, gazdasági helyzettel, így a várpalotai tüzérmúzeum több célt is szolgál. Megismerteti a látogatókat egy adott kor építészeti stílusával, művészeti irányzatával, egy fegyvernem fejlődésével, harcászatával, s a történelmi ismeretek által hazafiságra nevelt fiataljainkat. Gárdonyi Béla Hazánkban az első fegyvermúzeumot Várpalotán, az iparvárosban nyitották meg 1977- ben, mint az Országos Hadtörténeti Múzeum tüzérmúzeumát. Várpalota legjelentősebb műemléke a Thury György vár, amelyben az Országos Vegyészeti Múzeum kapott helyet. Mellette hasonlóan előkelő helyet foglal el a Tési-domb egyik kiemelkedő részén épült Zichy kastély. A barokk épületet 1725-ben emelték, tehát több mint 250 esztendővel ezelőtt. Földszintjén — a kor szokásának megfelelően — Gábor Arkangyal tiszteletére kápolnát rendeztek be, amelyet Hazánkban ma már jószerivel alig található olyan magára valamit is adó nagyüzem, vállalat, amely az elmúlt években ne íratta volna meg saját történetét. Különösképpen az évszázados múltú, nagyhírű gyáróriások jeleskedtek. Vezetőik gyakorlott történészeket, írókat kértek fel a krónika papírra vetésére: gyakran külsőre is imponálóan vaskos kötetek őrzik a múltat. Ha vékonyabb is egy-egy üzemtörténet, s ha amatőr helytörténész munkája, akkor is figyelemre méltó. Az üzemtörténetírás mozgalma a felszabadulás után bontakozott ki. A korábbi időkből alig két tucatnyi gazdaságtörténetet, üzem-, iparág- vagy iparvidék történetet őriznek a könyvtárak, az utóbbi három, négy évtizedből viszont már több százat. S az elkészült krónikák mindegyike nem is került a közgyűjteményekbe. Vannak olyan munkahelyek, ahol az átlagosnál is nagyobb figyelmet szentelnek a hagyományoknak: tárgyi és írásos gyűjteményeket alakítottak ki, gyűjtik a forrásértékű üzemi évkönyveket, mérlegbeszámolókat, a társadalmi szervezetek dokumentumait, ünnepi alkalmakkor kiállítások nyílnak, bemutatják az üzem barkácsoló mestereinek makettjeit, rajzait, emléktárgyait, a legjobb szakmunkástanulók remekeit. Gondolván és mondván: ezek is az üzem történetéhez tartoznak . . . Az üzemtörténetírás legjobb művelői a Magyar Történeti Társulatban önálló szakosztályba tömörülnek, időről időre országos és regionális tanácskozásokra, tapasztalatcserére gyűlnek össze, újabban saját Értesítőjük is van .. . Az üzemtörténetírás a múltat már többé-kevésbé feltérképezte — bár teljességről még nem beszélhetünk —, a jelen viszont még eléggé feltáratlan. A gyáriak mindennapjairól, örömeiről, törekvéseiről, életmódjáról még nem szólnak. Lehet enélkül üzemtörténet? S ki mások menekíthetnék át a jövőnek a ma történelmét, ha nem mi magunk?! A legjobb üzemtörténetírói közösségek már rég felismerték, hogy az emberi emlékezet semmivel sem helyettesíthető értékeket rejteget. A Láng gépgyáriak például személyesen keresték meg régi dolgozóikat, nyugdíjasaikat, veteránjaikat, s lejegyezték visszaemlékezéseiket. A telefongyáriak — ugyancsak társadalmi aktivisták segítségével — a régi sztrájkok, bérharcok emlékanyagát ásták elő. Az országban — becslések szerint — vagy száz helyen működnek hasonló üzemi közösségek, s ez nem is kevés. El kell azonban fogadni az egyik neves szaktekintély megállapítását, aki szerint a mozgalom társadalmi hasznossága ma még elsősorban a gyűjtőmunka, a gyűjtött emlékek megőrzésében, az üzemtörténeti források ismeretében fejeződik ki. Mindez jórészt a múltra, a történelemre, napjaink krónikájára kevéssé vonatkozik. Más szavakkal: üzemtörténetírás van, létezik, virágzik, üzemi krónikaírás viszont alig-alig. Bizonyos, hogy elmarad az igényektől — az önmagunkkal szemben támasztható igényektől —, s a lehetőségektől is. Hogy mennyire, azt jelzi az ellenpélda, a helytörténeti mozgalom. A falukrónikások országszerte szorgosan rögzítik a dolgos hétköznapok eseményeit, például a tanácsüléseket, az iskolaavatást, a társadalmi munkát, a járdaépítést, a falugyűlést, a sportnapot, a szüreti bált, az öregek ünnepét. A települések lakóinak örömeit, gondjait. A krónikákban naponta gyűlnek a sorok. Az üzemi krónikák vezetése a falusikénál talán bonyolultabb, talán egyszerűbb feladat. Kétségtelen, egyegy üzem, gyár működése nem minden dolgozó számára áttekinthető, a munkamegosztás feszesebb, ám a mérnök, a közgazdász, a jogász, a művezető, a munkás, a szocialista brigádtag, a KISZ- titkár, a bizalmi, a raktáros a mega munkaterületén birtokolja a szükséges ismereteket. Gondolatait, javaslatait, örömeit, gondjait papírra is vetheti. Megírhatja napjaink helyi munkásmozgalmát. Ott meg is írják, ahol igénylik ezt a vezetők, s ahol szövetségesre leltek a szakszervezetben, az ifjúsági mozgalomban és a népfrontmozgalomban. Ezekben az üzemekben kétségtelen, nem aranykönyvek íródnak Csak olyanok, mint amilyenek a hétköznapok. Olyan tükröt tartanak maguk elé a helytörténetíró munkásközösségek, amelyek nem torzítanak. Nem szabad, hogy torzítsanak, mert akkor méltatlanok lennének a honismereti mozgalomhoz, amelynek részei. Deregán Gábor Üzemtörténetek és krónikák Nem torzító tükröt tartanak maguk elé