Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-08-20 / 34. szám
537 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP land. Silányabb a pápistaságnál. Ez oly mértékben alatta áll annak, mily mértékben fölötte áll az elvhű, öntudatos protestáns keresztyénség a római keresztyénségnek. Ezért, hogy mi protestánsokat szilárdan állhassunk és világtörténelmi hivatásunkat betölthessük, fölöttébb vigyáznunk kell magunkra. (Folyt. köv.) Cs. L. 538 Petőfi emlékezete.*) Irta s a «Veszprém alsórvárosi Petőfi-kör»-ben 1899. aug. 6-ár. felolvadta Száz Ferenc ev. ref. néptanító. Mélyen tisztelt ünneplő közönség ! A hazafias Petőfi-körnek megtisztelő bizalmas felkérése folytán jelentem meg Önök között, hogy Petőfi Sándor halhatatlan s dicső emlékű hazánkfia halálának 50 éves évforduló ünnepét, ünnepélyes felolvasásommal megnyissam. Soha nem éreztem nyilvános fellépésemkor kebelemben oly sajátságos , félelmetes érzést, mint ez alkalommal; mert bár a szív teljes honfiúi érzelmekkel, de mégis érzem, hogy egy gyenge embernek a nagy Petőfihez nyúlni s a csodálatos nagy szellemet ily erőtlen szerény tollal leirni — megkísérlem, majdnem utolérhetlen akarat és kívánság. Merész dolog, de megpróbálom ünneplő közönség! S ha a dicső szellemnek csak emlékét is a szivekben felújítani s kebleikbe a Petőfi honszerelméből, csak egy cseppnyit is beoltanom sikerülene, akkor nem bánom, hogy ide álltam, sőt a boldogság valódi Zenithjén képzelem s érzem magamat. 50 év nagy idő, s mégis minő csodálatos s megfoghatatlan az a körülmény, hogy minél távolabb halad az idő Petőfinknek rejtélyes halálától, annál közelebb s közvetlenebb érzi minden honfiúi s honleányi kebel magához Petőfi szellemét. Úgy tetszik, mintha velünk volna, közöttünk élne s a haza bő szerelméről ma is velünk beszélgetne. Sajátságos, de így van ! . . . Ez is azt mutatja, hogy nem közönséges halandóval van dolgunk, hanem egy ember feletti erővel, egy rendkívüli talentummal megáldott nagy lénynyel foglalkozunk. Egy meteor, egy tündöklő csillag, eddig soha nem látott, de hirtelen eltűnt szellemi üstökös vola. Ha kiskőrösi gyermekkorát, ahol született, nézzük, s az elemi iskola után — a tanulói pályán itt és ott tovább-tovább kisérjük — egy oly, nem mindennapi, különc természetű gyermek s növekedő tanuló ifjú áll előttünk, hogy nem nézve s nem is remélve — még most — későbbi sikereit, nem csak tanítója s utóbb tudós professorai nem tudták őt megérteni, hanem saját egyszerű, de gyermekük jövő boldogsága miatt aggódó szülei sem tudták mintegy elgondolni, hogy tulajdonképen mit is csináljanak e felfoghatlan természetű, nyugtalan vérű gyermekkel. Igen! A különös szellemű tanulót tanárai, a rendkívüli fiút szülői korlátoltabb eszü s egyszerűbb mivoltuknál fogva, nem voltak képesek felfogni. Úgy van ! Már az iskola falai között feltűnt írói képessége. Feltűnt az akkor is híres és jeles pápai collegiumban, ahol, a még ma is élő másik szellemi óriással, a magyar nemzeti írói világ büszkeségével Jókai Mórral, az ifusági önképzőkörben együttműködvén, magára s magukra vonták a figyelmet. Petőfi volt az, aki az úgynevezett verslábakat, méreteket, versütemeket, melyeket tudós professorai előtte magyaráztak, nem a tanultak szerint alkalmazta, hanem saját maga alkotott magának a költészet terén költészeti törvényeket, melyeket a magyar szív oly igen kedvesen s szívesen fogadott s remekművei bámulatra ragadták e század közepe táján élő kitűnő íróinkat, költőinket. Jöttek egymásután a szebbnél-szebb, a minden szívhez közel férkőző s a hazaszeretet oly feltűnően ecsetelő remekei. Említsek-e a sok, a száz meg száz remekek közül ? !ime minek, hiszen ott van a műveivel, érzelmével, minden magyar szívben. Az egyenlőség, testvériség, szabadság szent eszméi hatják át az imádott magyar hazáról minden gondolatát s dalai ott ülnek minden magyar ajkon, ott ülnek századokon át, az idők végtelenéig, ott mindaddig, amig csak egy magyar él e földön. Bár sokat szenvedett, sok nélkülözést átélt, de mégsem veszíte el hidegvérűségét csak egy pillanatra sem. Egyszer látszott kifakadni, de akkor is a nagy szellemek flegmatikus méltóságával vette a sors fátumát. Midőn ugyanis Debrecenben, amiatt, hogy szobájába szék nem volt, üres ágyának, miről szalmaszálak lógtak le, szélére ült és igy irt : «Boldogtalan voltam teljes életemben. Csak az vigasztal, hogy meg nem érdemeltem.» Nagyszerű megalkuvás a sorssal! A viharokkal küzdve, ifjú esztendeivel együtt, nőttön nő tehetsége, ereje, nő bátorsága. Nyelvében láng, tolla kezében: villámokat szóró verő-ostor. Vág, szúr, éget, lever, felemel, bátorít, lelkesít. S mikor már Magyarország levegőjét telides-teli telitette a szabadságra s a szabadságért hevülő villanyszikrákkal, eldördült njakán a szó s mint menydörgés moraja keresztül és átjárta Magyarország határait, át Kárpátoktól Adriáig; felállt Pest utcáin s szólt 1848. márc. 15-én: «Talpra magyar! Ki a haza, «Itt az idő, most, vagy soha, «Rabok legyünk, vagy szabadok?! «Ez a kérdés válasszatok ! »A magyarok Istenére esküszünk, «Esküszünk , hogy rabok tovább nem leszünk ! Mélyen. Hölgynek! Kedves Uraim! Itt és ettől fogva kezd leginkább érvényesülni ez a szellemóriás. S miután nyelvvel, tollal sikerült feltüzelni s a szunynyadó magyar nemzetet már-már veszélyes álmából, Kossuth apánkkal együtt, mintegy felébreszteni, Petőfi az eszmék szent háromságáért kardhoz is nyúl, int s utánna gomolyg az egész ifjúság s megy a ki csak mehet. Hangzik a riadó : előre! előre ! a szabadságért! Tudjuk, hogy csodákat mivettek a félistenek. Csudálatos hősiességet tanusit a jó Béni apó őrnagyja, kedves szárnysegéde Petőfi is. Végre a sok győzelem után jön 34* *) Miután egy sajnálatos véletlen folytán lapunk annak idejében a Petőfi-ünnepről nem emlékezett meg, ezért most szívesen adtunk helyet e felolvasásnak. Szerk.