Dunántúli Tanítók Lapja, 1931 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1931-02-15 / 4. szám
52 DUNÁNTÚLI TANÍTÓK LAPJA 1931. február 15 csak segédeszköz, hogy megalapozza vele reális alkotásait, de őt a szemmel látható és kézzel fogható eredmények vonzották, amelyek palotai sorok, hidak, országutak, gőzhajóik, gyárak, mocsarakból kiszárított szántóföldek, földhalmozott áruhegyek és dolgozói embertömegek alakjában jelentkeznek. Az intuitív Széchenyi mellett ott volt Eötvös, a filozófus. Széchenyi az ösztöneivel mindent megérzett, Eötvös a logikájával mindent kiderített. Az ő emlékét övezi a sohasem, hervadó babér, amely az első magyar kulturembert megilleti. Mert Eötvös József báróival eddig sohasem látott alakjában, mint kulturember lép a magyar a világ elé. Tulajdonképen ő az első modern magyar ember. Eötvös nemzetnevelő hatását fokozza, hogy míig Széchenyi István lángeszű kivételként hat az utókorra, addig Eötvös József egy általánosan kötelező gondolkodási és cselekvési módszer kezdeményezője. Amit ő nyugati útjáról hazahozott, az nem az európai művelődés kovásza, hanem maga Európa. Minden szó, minden betű, amely Eötvöstől a politikustól, a filozófustól, a költőtől ered: az európai inisitráció egy újabb momentuma. Széchenyi, mint miniszter, csakis gazdasági tárcát vállalhatott, Eötvös csakis kultusztárcát. Második minisztersége idején alkotta meg élete legfontosabb művét: a népiskolai törvényt. A törvény kimondta az iskolakényszert és midőn az országgyűlés megszavazta, Magyarország elégette maga mögött az utolsói ázsiai hajókat. Mint Herakles Görögországot heraklidákkal, úgy Eötvös József Magyarországot tanárokkal és tanítóikkal népesítette be. A mai magyar iskola minden igyökérszála Eötvös földjében él és mi minden szerénységünk mellett sem zárkózhatunk el annak felismerése elől, hogy a német birodalmi iskolarendszer melltett a magyar a legjobb. Ez azt jelenti, hölgy a lapult pia, gyárember a világ szellemi elitjének tagja. De midőn ma Eötvös emlékét ünnepeljük, nem szabad szemet hunynunk a fekete veszedelmek előtt, amelyek kulturális vetésünket és vele Eötvös József élete munkáját fenyegetik. Ezek a pusztító erők nem magyar földről indulnak, hanem arányaikban kozmikus természetűek és a fehér fajok művelődésének eddigi eredményeit veszélyeztetik. Eötvös József elhozta nekünk magyaroknak Európa szellemét, de ősi hazájában időközben megromlott ez a szellem. Nem a tőkeelenes mozgalmakra gondolok, mert hitem szerint a kapitalista Nyugat ép oly kíméletlenül ostorozza az európai civilizációt a szakadék felé, mint az antikapitalista Kelet. Az emberiség kulturális válságát ne is tulajdonítsuk a világháborúnak, a háború maga csak betegségi tünete, facies hipokratákiája, a régen folyó bomlásnak. A bajok oka nyilvánvaló: az emberiség csak szellemi téren kereste a haladást, erkölcsi téren visszamaradt a középkori barbárságban. Mit gondoljunk egy civilizációról, amely 1900 esztendővel a felebaráti szeretet válásának megalapítása után, még az emberi élet sérthetetlenségét sem volt képes biztosítani? Hogyan legyünk büszkék korunk technikai tadadására, ha ez a haladás a lángész munkájának legcsodásabb alkotásait a tömeges emberölés eszközeiben látja? A mai európai ember tulajdonképpen anakronisztikus szörnyszülött: agyvelejével a jelenkorban, erkölcsi érzületével a népvándorlás korában élt Embertársainak szenvedése nem érinti jobban, mint érintette Csingiz khánt, — de van valami szörnyű fölénye a mongol khán fölött: repülőgépen jár és mérges gázokat gyárt. Egy ifjú orosz könyvében olvastam ezeket a sorokat: »Az igazi oka mindannak, ami most történik: az európai emberiségben, a kereszténység elsorvadásával, kolosszális ürességek támadtak és ezekben a lelki barlangokban most minden összeomlik.« Az embernek vérengző az alaptermészete: a faj őstörténete testvérgyilkossággal kezdődik. De mire való a polgárosodás, ha nem arra, hogy két lábra állítsa a négylábút, hogy megfékezze és megszelidítse a fenevadat? A civilizáció lényege: a harc,amelyet az ember saját állata ösztönei ellen visel. Európa azonban abbahagyta ezt a lelki harcot, az eredmény a világháború lett, amelyről a hindu Mahatma Gandhi azt mondhatta: »Láttuk a fehér fajokat, amint újból négykézlábra ereszkedtek!« Eötvös József báró Európába akarta vezérelni keleti nemzetét, az ő vágyainak ideális földrésze azonban ma már csak a képzeletben van meg, a geográfiái Európáról lehámlott mindaz, amit a reformkorszak magyarsága oly hűvös és vonzó fényben látott. Európa megtagadta mindenekelőtt a kultúrnemzetek szolidaritását és ezzel megszűnt Európa lenni. Mi európai testvérek akartunk lenni az európai testvérek közt, ha azonban a Nyugat lemond önmagáról, akkor mi magyarok nem tarthatunk ki a a feladott pozícióban,, mint a künemfelejtett őrszem. Hiszen, mi csak kis mennyiséget jelentünk az úgynevezett kulturvilág számadáskönyvében, mi akarva sem tudnánk befolyást nyerni az emberi Perszoi viszdidáv Naphosszat görcsös, vad kínok Izmokat tépő karmai Marták halálra testemet. Az iskolában döbbent gyermekarcok Félénk, kísérő mécses követték léptem imbolygásait. Künn nyomasztó tél volt, Benn halott a kályha, Dermedt, halott a levegő. Az ablakon már nőtt a jégvirág , jégcsapok ezre lelkemem.— Olvasszatok fel kis szívek! ... Szerettem volna fölsikoltani s búgva Elomlani az agg padok között. De láttam, őket: — Ó, te kis család! Ne félj, ne rémülj, meg ne rettenj. S ne láss, ne érezz emberkínokat! Csak néztem a kormos háztetőket S az utcán, lenn a sárba fűlt havat, Mocskos kocsiknak vad zakatolását, Egy vén talicska haldokló neszét, S egy késett szánkó nesztelen futásán Az álmosító, lágy csilingelést. — Ó hol vagy, árva vágyam: Szalmakoporsó-ágyam? Siess elém, végy karjaidba lágyan S ringasd halálba életem! És elbúcsúzva minden kisded arctól, Meg-meg öleltem bágyadt pillantással Egy-egy kis táskát, fosztott, téli fát, Mogorva szobrát aggott Berzsenyinknek, A székesegyház éber tornyait, S a törvényszéki nagykapu előtt Durva daróciban ballagó rabot. A Faragván utca zárt szívén kis házak adtak kézről-kézre át, A gömbakácok társakul szegődtek S az utcavégen ők öleltek engem. Még most is érzem zörgő karjaik! És hasztalan várt kályha, ágy, tea És hasztalan ölelt ijedt szemével Az Asszony szíve s három csöpp gyerek, Én éreztem, hogy más ölel , a szívem belereszketett. — Ó, testi kínok undok vadjai, Mily anya szíve dajkált titeket? Mily rút bozót és ingovány Takarta bölcsőtök dohát? ... Láncok feszültek már a testemen, Átvertek súlyos, nagy szegek; S a fájdalom parányi kései Boncolni kezdték mellkasom. — Ó, mentsetek meg! — vergődött agyam... És minden olyan néma volt! Csak állt köröttem lámpa, könyv, gyerek,, s