Dunántúli Tanítók Lapja, 1931 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1931-02-15 / 4. szám
1931. február 15. DUNÁNTÚLI TANÍTÓK LAPJA még jövőjére. A legtöbb, amit tehetünk: ha együtt igyekszünk tartani ezt az »árva keleti rajt« a kozmikus katasztrófák tombolása idején. Ez pedig csakis a nemzeti szolidaritás gondolatának elmélyítésével lehetséges. . .Meg kell tanulnunk, hogy a haza nem a hegy és völgy, hanem a magyar emberek összessége. Szeretni a hazát nem a földben, hanem az emberekben. — Tanuljuk meg, hogy kulturális alkotó és megváltó erő csak a szeretetben van. A gyűlölet: gyengeség — barbárság. A népnevelés ideálja ma nem lehet más, mint egy új magyar nemzedék fölnevelése, amely nemcsak gondolkozni, de érezni is tud, testvérként érezni minden magyar, felebarátként érezni minden embertárs iránt. Hitem szerint ez a súlyos és nagyszerű munka, a népnevelő és nemzetmentő munkája, amely a magyar értelmiségre, elsősorban a magyar tanítóságra vár, ha hű akar maradni szellemi atyjának, Eötvös József bárónak hagyományaihoz. És bennünk, nempedagógusokban, akik szeretettel figyelünk a tanítóság minden megmozdulására, és a vigasztaló tudat, hogy bár a heraklidáik nem voltak mindig méltóak Herakleszhez, a magyar tanítók sohasem voltak méltatlanok Eötvös Józsefhez. 53 Kisgazda érdeke a hámtortanítók nyomorúsága? Svitt: Javés Antal kisgazda, v. nemzetgyűl. képm., Wagyberki Egy kétségbeejtő tünet ragadja meg figyelmemet. Ezt a tünetet pedig az a visszhang vétette észre velem, amelyet »Kérdések« című csikkem váltott ki egyes kisgazdatársaim ajkáról. Azt vetik ugyanis szememre, miért kell pont nekem észrevennem azt az égbekiáltó sérelmet, ami a kántortanítókat éri az összes többi tisztviselőkkel és készpénzfizetésű tanítókkal is szemben a búzaegységekben megállapított és 28 pengős búzaárban megrögzített természetbeni fizetés és a kántori fizetés teljes elvonása és így az állami támogatás nagymértékű csökkenése következtében. Mit törődöm én az urakkal és az urak dolgával, különösen akkor, amikor a reperációt csak nekünk kellene megfizetni. Bár tudom, hogy ez a gondolkozás a falusi gazdák zömétől is távol áll, mégis gondolkozásra késztet s így nem térhetek ki a kérdés elől sehogy sem hallgatagon, különösen, amikor olyan eset jött tudomásomra, hogy pl. egy vármegye közigazgatási bizottsága határozatba hozta, hogy a tanító nem veszíthet, hanem veszteségét készpénzben a hitközség köteles pótolni. Már ezen oknál fogva is elesik a kérdés, hogy ez pusztán csak az urak gondja-e, vagy a kisgazdákat is érdekli-e? Mindenekelőtt megállapítom, hogy a falusi Pató Pálok az okai, hogy ez a kérdés egyáltalán idemérgesedhetett. Mert a falusi Pató Pálok azok, akiket könnyen meg lehet nyugtatni azzal, nézd íme, hogy takarékoskodunk még a mestereken is, tehát szóljatok, hogy nem takarékos kormányzást folytatunk-e? Ott mentünk, ahol csak lehet. Itt pedig a legkönnyebben lehet, mert tanítóvá az istenek úgyis csak azt tesznek, akit megverni akarnak s tényleg annak is van a legkevesebb hathatós pártfogója, amint az az eredménytelenség mutatja, amellyel igazságukért küzdenek. És nem veszik észre, hogy ezzel odafejlődik minden, hogy nem lesz, aki mellettünk álljon, mert a korlátlan államhatalom teljes rendelkezése alá kerül minden, amelynek pedig már számom eredményeit is láttuk. Nem veszik észre, mint csúszik ki a kezünkből az a fel nem becsülhető jog, hogy maga fölé emelhette a kántor és tanítóválasztás útján azokat a saját vérből való férfiakat, akiknek semmi más protekciója nem volt, mint a népiből fakadt szive, lelke. Mert ez az állás az egyedüli, ahol jelölés nélkül, teljesen szabadon választhatott a nép. Ez az a hivatás, amely a legközelebb van a nép életéhez, ez az a hivatás, amelynek jó szivel, megértő lélekkel való betöltése a falu boldogsága, jövője, fejlődése... Takarékosság-e a nép részéről pont kántortanítójával szemben hálátlannak, megértetlennek mutatkozni, azzal szemben, aki nemcsak kis csemetéink mellé áll atyai gonddal és szeretettel, de ott áll mindnyájunk mellett jó és balsorsban, örömben és búban, vigalom és Igyászban tanáccsal, megértő, vigasztaló lélekkel, irányitó szivel és példával. És igy kinek érdeke, hogy a nép embere legyen, a népé-e, vagy a kántortanitóé? S mi teszi a nép legbensőbb és legőszintébb emberévé? Nem-e az, hogy a nép választotta s bajában is a nép védheti és védi is. Lesz-e olyan hű istápolója az a kántortanitó, akit az államhatalom küldött oda s akkor szólít el, amikor talán a legváratlanabb? Mert legyünk őszinték, ahogy ma áll a helyzet, a kántortanítók ma talán szívesen lennének államiak. Nagy előnyt jelentene ez nekik. Teljes ,állami tanítói Csacska Cilim és kisded Máriám , a csöpp fiam a hitvesem szívén... Megállt a múltam, Állt teivőim, Állt megdermedten a jelen. És állt és várt az asztalon, Valakit várt a vacsorám! S a kínnak, csendnek, rémületnek Jég termő, roppant gleccsere alól Megállhatatlan zörgetett, Kaput vert, zúgott, kalapált, Döngetett mázsás buzogányt Harcokra szántan a szívem. És ekkor, ekkor jött a nyár! Úgy bújt elő a vánkosok alól. . . A mennyezeten, ablakon Tüzelni kezdett mindenütt a nap S lángrózsák hulló szirmai alatt Le kellett hunynom szememet. Ágyam fejénél ekkor állt meg Valaki, mint az árny... — Perszáz viszdidár! Köszöntött furcsán, hangosan , én hátranyújtottam kezem. Köröskörül a gleccser olvadott. Sodorta messzi jéghegyként az ár.. — Perszát viszdlidár! Szólt újra hozzám Valaki S kinyújtá hűvös karjait fölém. — Ki vagy te, Doktor, Mágus, hindu Bölcs? Riadt föl hirtelen szívem A végtelenné táguló vizen, Mely lágy habok közt ringatott, — Mi vagy te, rámitörő ige? Végső parancs a nagy-nagy útra már? — Perszáz viszdidár! Hangzott megint a halk parancs És elsimult a nagy vizem a ránc És könnyű lett a testem, lelkem is És engedelmes háborgó szívem. Nem volt már senkim. Semmi sem kísért a végtelen úton. Fejem fölött lengett csak komolyan, Mint az örökké ős Titok, A hű, orvosló szellemárny, Ki mellett nem rút gyötrelem az élet, Nem fájdalmas kín a halál. .. Aranytűd ég a tenger tükrén, Merre kormányzó szava jár: — Perszát viszdidár! Finta Sándor,