Dunapentelei Hirlap - Sztálinvárosi Hírlap, 1957 (2. évfolyam, 1-100. szám)
1957-01-05 / 1. szám
yJresh)futi -pál/ /óztan2. (dadaúiusii! II. évfolyam, 1. szám AZ MSZMP ÉS A VÁROSI TANÁCS VÉGREHAJTÓ BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA ÁRA 40 FILLÉR 1957. Január 5. Javult a Vasmű síékshelysete Rendőrkézbe kerültek a déli városi rablók Ezekben a napokban a kommunisták tízezrei nehéz és gyötrő belső harcot vívnak. Kérdések tömege tódul elébük az október 23-a óta lezajlott események, s azokat megelőző és előidéző harcok értékeléséről, hazánk helyzetéről és jövőjéről, a szocializmus építésének távlatairól, a pártról. E kérdésekre adott válasz határozza meg a kommunisták magatartását és döntésüket arról is, hogy belépnek-e az újjászervezett kommunista pártba. E kérdések mindegyikét, vagy legalábbis túlnyomó többségét meg kell vitatniuk a kommunistáknak. Közülük most látszólag háttérbe szorul a demokratikus centralizmus elve, pedig értelmezésének — ha közvetve is — igen nagy szerepe volt a bekövetkezett eseményekben. Az elmúlt 12 évben a taggyűléseken, a sajtóban és a szemináriumokon sok szó esett a demokratikus centralizmusról — de ma már mindenki világosan látja, hogy annak a módnak, ahogy azt Rákosiék gyakorlatba átültették — nem sok a köze volt a lenini pártépítési elvekhez. A demokrácia a pártélet egyetlen területén sem érvényesült, de hiánya talán sehol sem okozott olyan súlyos és helyrehozhatatlan károkat, mint a pártélet sztálini gyakorlatában, amit Rákosiék az MDP-benűzzel- vassal érvényesítettek. Ennek a gyakorlatnak a hibás felszabadulás utáni első években, amikor a tagság egyetértett a pártvezetés politikájával, még alig-alá ütköztek ki és csak annyiban jelentkeztek, hogy a taggyűlésen más pártértekezleten alig volt vitás és egyre nőtt a beszámolókat „kiegészítő“ semmitmondó hozzászólások száma. Sajnos, ezekben az években a tagság lassan hozzászokott ahhoz, hogy az ilyen értekezletek — alkotó viták színhelye helyett — mindjobban lapos és unalmas színjátékká váltak. Mire a pártvezetés hibái már bűnei egyre nyilvánvalóbbakká váltak, a tagság túlnyomó része beletört ebbe az antileninista gyakorlatba és Rákosiéknak nem került különös nehézségükbe, hogy az "alulról jövő kritikát" üres szólammá változtassák. Váltig emlegették, hogy szükség van a bírálatra «személyre való tekintet nélkül», de minden tényleges bírálatot a legkíméletlenebbül visszautasítottak és a bírálóknak a legjobb esetben is a leváltás lett a sorsuk. Ezek a módszerek teremtették meg a talaját annak a kontraszelekciónak, amely igen gyakran a hajbókoló simanyelvű karrieristákból válogatta ki a »jó kádereket». De a legjobb kommunistákat nem ez hallgattatta el. A becsületes kommunisták tízezreinél semmiféle retorzió nem tudta volna ezt elérni. Sokkal súlyosabb kárt okozott magatartásaikban az, hogy elfogadták és az évek során teljesen magukévá tették a pártszerűség olyan leninistának vélt — mert ilyennek hirdetett — elvét, amely szerint a párthatározatokról nincs többé helye semmiféle vitának. Rákosiék pártszerűségen nemcsak azt értették, ahogy a kisebbségnek végre kell hajtania a többség döntését, hanem azt is — sőt elsősorban azt —, hogy e kisebbségnek véleménye fenntartásáról is le kell mondania. A valóságban a párttagság a határozat meghozatala előtt sem mondhatta el véleményét, hiszen ezeket felsőbb szervek hozták, amelyekhez mind kevésbé jutott el az alárendelt szervek funkcionáriusainak és különösen az egyszerű párttagoknak a hangja. A vezetés egyre inkább elszakadt a párttagságtól, maga a párt a dolgozó tömegektől és a pártaktivisták egyre sűrűbben kényszerültek arra, hogy olyan határozatokat védjenek és próbáljanak megvalósítani, amelyekkel maguk sem értettek egyet. Alig lehet felmérni, hogy mit jelentett ez azoknak az ezreknek és ezreknek, akik az igazság ügye mellé álltak, amikor kommunistákká lettek. Csak természetes, hogy végül is áttörték a Rákosi—Gerő-klikk emelte korlátokat és mind erőteljesebben juttatták kifejezésre egyet nem értésüket e klikk katasztrófa-politikájával. Ez volt az egyik legfontosabb tényezője a pártellenzék harcának a Rákosi—Gerő-klikk politikája terén. E harc pozitív jellegét az MSZMP ideiglenes Központi Bizottságának decemberi határozata is hangsúlyozza. A negatív vonások akkor kezdtek jelentkezni ebben a hancban, amikor a pártellenzék egy része — megelégelve a pártszerűség Sztálin— Rákosi-féle eltorzítását —, ezzel a pártdemokrácia ugyancsak megengedhetetlen koncepcióját és gyakorlatát állította szembe. Mégis az a forma, amit, az előbbiek során a pártelenzők egy része alkalmazott —, hogy tudniillik a párt belső kérdéseit kivitte az utcára— magát a pártellenzéket is megbontotta. A kommunisták egy része ragaszkodott ahhoz, hogy a harcot a párton belül kell megvívni. Ezt nem csupán formai, a lenini elvekhez való ragaszkodásból tették, amelyek a komunista pártot valamennyi más párttól megkülönböztetik és egyedül biztosítják a cselekvés egységét a pártban. Azt is felismerték, hogy azok, akik a pártonkívülieket is bevonják a párt belső kérdéseinek megvitatásába, szükségszerűen olyan erőket is mozgósítanak, amelyek már nem a pártvezetés megváltoztatásáért, hanem a szocializmus ellen küzdenek. Ezek az elvtársak már amúgy is súlyos erkölcsi válságba kerültek Rákosi bűnös poltikája, a Rajk-ügy és a Sztálin-politika bűneinek megismerése folytán. Most ráadásul két tűz közé kerültek. Egy olyan időpontban, amikor a párttagság túlnyomó többsége szemben állt a pártvezetéssel, a pártellenzék számos tagja, nem ismerve a pártaktíva és a funkcionáriusok nagy többségének igazi hangulatát, tulajdonképpeni legjobb és legbiztosabb szövetségese ellen támadt. Joggal lehetett attól tartani, hogy az ilyen módon folytatott harc hiába vezet majd sikerre, mert nem lesz többé erő, amire a kivívott új vezetés egy valóban kommunista politika végrehajtásában támaszkodni tud. És valóban, a pártellenzék megbontása nem kis szerepet játszott abban, hogy az a küzdelem, amelyet a kommunisták indítottak el azért, hogy megtisztítsák a pártot a sztálini hibáktól és megteremtsék a feltételét a mi viszonyaitoknak megfelelően a szocializmus felépítéseinek, október 23-a után a kommunisták ellen fordulhatott és, mert a párt foszlányokká tépett erői képtelenek voltak arra, hogy e helyzetet kihasználó ellenforradalom ellen forduljanak — már a szocializmus létét sodorta végső veszélybe. A kommunisták tízezrei teszik fel ezekben a napokban maguknak a kérdést: vajon mi a biztosítéka annak, hogy az MSZMP- ben eredményesen küzdődnek a Rákosi—Gerő-klikk elleni harcban kitűzött célokért, és mi a biztosítéka annak, hogy a pártfegyelem, a pártszerűség nem köti ismét gúzsba a kezüket? A párt decemberi határozata demokratikus centralizmusnak olyan a megformázását adja, amely elhatárolja azt a Sztálin—Rákosi-féle torzításoktól és a lenini elvet kívánja érvényesíteni.A pártszervezetek — mondja a határozat — szabad és széles viták után a párttagok többségének döntése alapján hozzák határozataikat. E határozatok, valamint a felsőbb pártszervek határozatainak végrehajtása minden párttag számára kötelező. A párthatározatok kötelező végrehajtása mellett, minden párttagnak jogában áll véleményét fenntartani és azt — ha szükségesnek látja — a felsőbb pártszervekkel ismertetni Ez a megfogalmazás természetesen a demokratikus centralizmus elvét csupán legáltalánosabb vonásaiban jelöli meg. Az összehívandó kongresszus feladata lesz, hogy a pártagság vitája alapján olyan szervezeti szabályzatot dolgozzon ki, amely biztosítja a lenini elvek teljes érvényesülését. Az igazi biztosíték azonban a becsületes, bátor, a sztálini hibákkal végleg leszámolt kommunisták részvétele a pártban. A kommunisták, akik azon gondolkodnak most, hogy belépjenek-e az MSZMP-be, azért bizonytalanok, mert attól félnek, hogy ez a párt sem teszi lehetővé a vélemények szabad vitáját, a dolgozók helyes elgondolásainak érvényesítését a szocializmus építésében, a társadalmi élet fontos kérdéseinek megoldásában. Attól félnek, hogy nem adhatnak majd hangot a pártban a dolgozók jogos kívánságainak, illetve nem szeeznének majd azoknak érvényt a pártszervezetek útján. Ez a félelem érthető, de nem indokolt ilyen mértékben és úgy fog felszámolódni, amilyen mértékben megerősödnek a pártszervezetek. Nem bízik az öntudatos kommunistákban, munkásokban az, aki azt hiszi, hogy ezután súlyos és véres történelmi lecke aután, amelyet a magyar kommunistáknak az október 23-i felkelés adott, a párt ugyanaz lesz, mint október 23-a előtt az Ml-P volt. Ahhoz, hogy az MSZMP semmilyen tekintetben ne eshessen vissza az MDP hibájába, torzításaiba, a pártdemokrácia teljes érvényesülésén, a párttagok jogainak legmesszebbmenő tiszteletben tartásán alapuló erős pártszervezetekre van szükség. A kommunisták, akik belépnek az MSZMP-be, azzal a szilárd elhatározással tegyék azt, hogy az elmúlt évek hibáit nem ismétlik meg többé. Harcolnak minden bürokratikus, merev, a dolgozók érdekeit figyelmen kívül hagyó intézkedés, utasítás, minden hibás politikai vagy gazdasági vonalvezetés ellen. Pártszervezeteket úgy akarják kialakítani, hogy a vezetés a legrátermettebb elvtársak kezébe kerüljön, de még ezek is a tagság ellenőrzése alatt végezzék munkájukat. A tagság egészének ilyen elhatározása és tettei teszik majd a pártot olyan leninista párttá, amelyben a szabad, alkotó viták talaján alakul ki a párt politikája. Erre épülve a pártszerűség nem béklyó lesz többé, hanem olyan fegyver, amely valóban biztosítja, hogy a kommunisták önkéntes harci szövetsége megvalósítja az akarat és cselekvés egységét a nép érdekében, a szocializmus építéséért folytatott harcban. Gondolatok a pártszerűségről írá aj . ^JEnm A Sie Világtanács levele a Stefi Békebizottsághoz (MTI) Az egyiptomi és a magyarországi események, mélységesen felkavarták a világ népeinek lelkiismeretét. Ezeket az eseményeket máris felhasználták arra, hogy bizonytalanságot és rosszhiszeműséget keltsenek a közvéleményben. Hála minden nép állandó és szakadatlan erőfeszítéseinek, mégis 1’ értük, hogy ezek a súlyos események nem tudják kirobbantani a harmadik világháborút. De a veszélyek fennállnak s ezek között van a hidegháborúhoz való visszatérés részelvé is. Olyan erőszakkal, amely néha utólén az elmúlt veszedelmes években alkalmazott módszereket, megpróbálják mindenütt elhinteni a félelmet, a zavart és a gyűlöletet. A jelenlegi helyzetben elsőrendű feladata minden békeszerető szervezetnek,hogy szembeszálljon ezzel a törekvéssel. Szembe kell szállni és lehetetlenné kell tenni azokat az erőket, akik ellenzik a békés egymás mellett élést akik a blokkpolitikát akarják erőszakolni és el akarják mélyíteni a különbségeket akik a katonai paktumokat dicsőítik, akik az atomfegyvereket akarják fejleszteni. Az a veszély fenyeget, hogy megszakadnak azok a politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatok, amelyeket a népek segítségével hoztak létre. Megszakadtak a parlamenti küldöttségek cseréi. A szakszervezeti szervek képviselői kijelentették hogy lemondanak a tervezett látogatásokról, más szervek pedig megkísérlik gátolni a már létrehozott gazdasági kapcsolatokat. A kulturális kapcsolatok megszakadtak, sőt a kulturális egyezmények alkalmazását felfüggesztették, vagy hátráltatják. Éppen ezért a békemozgalom előtt egy fontos feladat áll: ismét megtalálni azokat a módokat, amelyekkel megőrizhetők a kapcsolatok, megújul a barátság a népek között. ez a feladatnak a megoldása okvetlenül azt jelenti, hogy olyan imák megoldásának módját, az olyan légkör alakul ki, amelyben lehetség problémákat, mint a leszerelés és a ges lesz megtalálni a nagy problé- i katonai blokk. i ÜSLSZfeSí!??! K0I5VVí Öiitdüíííi Síi. F:!ét3i y f *>r <9 Utevi ajándék Mosolyogva fogad bennünket Titkos Tünde Ilona kétnapos kisbaba boldog mamája, Titkos Kálmánná. Tündérke 1957 január 1-én született reggel fél 10-kor. Az egész család szeretettel varia Öt — mondotta Titkos kismama — különösen négy és féléves fiam, a kis Csaba várta nagyon testvérkéjét. — Nehéz volt? — tesszük fel az asszonyok, különösen az anyák között oly közismert és egyértelmű kérdést. — Nem! Nagyon féltem, de szépen és könnyen sikerült! (Talán a kis Tündiké is tudta, hogy újév első napja van és megérkezésével nem akart kellemetlenséget okozni?). A boldog kismama és városunk „újévi bébijea kis Tündérke jól érzik magukat. Mi ehhez a boldogsághoz még szívből jövő boldog új esztendőt és további jó egészséget kívánunk mindkettőjüknek. Titkos Tünde édesanyjával’. — Megszületett az újesztendő első dunzpentelei gyermeke. Az örvendetes esemény színhelye a dunapenteei Uírház szülészeti osztálya, pontos időpontja: 1957. január 1-én, 9 óra 30 perc