Dunapentelei Hirlap - Sztálinvárosi Hírlap, 1957 (2. évfolyam, 1-100. szám)

1957-01-05 / 1. szám

yJresh)futi -pál/ /óztan2. (­dadaúiusii! II. évfolyam, 1. szám AZ MSZMP ÉS A VÁROSI TANÁCS VÉGREHAJTÓ BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA ÁRA 40 FILLÉR 1957. Január 5. Javult a Vasmű síékshelysete Rendőrkézb­­e kerültek a déli városi rablók Ezekben a napokban a kommunis­ták tízezrei nehéz és gyötrő belső harcot vívnak. Kérdések tömege tódul el­ébük az október 23-a óta le­zajlott események, s azokat megelőző és előidéző harcok értékeléséről, ha­zán­k helyzetéről és jövőjéről, a szo­cializmus építésének távlatairól, a pártról. E kérdésekre adott válasz határozza meg a kommunisták maga­tartását és döntésüket arról is, hogy belépnek-e az újjászervezett kommu­nista pártba. E kérdések mindegyikét, vagy legalábbis túlnyomó többségét meg kell vitatni­uk a kommunistáknak. Közülük most látszólag háttérbe szorul a demokratikus centraliz­mus elve, pedig értelmezésének — ha közvetve is — igen nagy szerepe volt a bekövetkezett eseményekben. Az elmúlt 12 évben a taggyűlése­ken, a sajtóban és a szemináriumo­kon sok szó esett a demokratikus centralizmusról — de ma már min­denki világosan látja, hogy annak a módnak, ahogy azt Rákosiék gyakorlatba átültették — nem sok a köze volt a lenini pártépítési elvek­hez. A demokrácia a pártélet egyet­len területén sem érvényesült, de hiánya talán sehol sem okozott olyan súlyos és helyrehozhatatlan károkat, mint a pártélet sztálini gyakorlatá­ban, amit Rákosiék az MDP-ben­­űzzel- vassal érvényesítettek. Ennek a gyakorlatnak a hibás felszabadulás utáni első években, amikor a tagság egyetértett a párt­vezetés politikájával, még alig-alá ütköztek ki és csak annyiban je­lentkeztek, hogy a taggyűlésen más pártértekezleten alig volt vit­­ás és egyre nőtt a beszámolókat „ki­egészítő“ semmitmondó hozzászólá­sok száma. Sajnos, ezekben az években a tagság lassan hozzászokott ahhoz, hogy az ilyen értekezletek — alkotó viták színhelye helyett — mindjobban lapos és unalmas színjátékká váltak. Mire a pártvezetés hibái már bűnei egyre nyilvánvalóbbakká vál­tak, a tagság túlnyomó része beletört ebbe az antileninista gyakorlatba és Rákosiéknak nem került különös nehézségükbe, hogy az "alulr­ól jövő kritikát" üres szólammá változtassák. Váltig emlegették, hogy szükség van a bírálatra «személyre való te­kintet nélkül», de minden tényleges bírálatot a legkíméletlenebbül vis­­­szautasítottak és a bírálóknak a leg­jobb esetben is a leváltás lett a sorsuk. Ezek a módszerek teremtették meg a talaját annak a kontraszelekciónak, amely igen gyakran a hajbókoló simanyelvű karrieristákból válogatta ki a »jó kádereket». De a legjobb kommunistákat nem ez hallgattatta el. A becsületes kommunisták tízezreinél semmi­féle retorzió nem tudta volna ezt elérni. Sokkal súlyosabb kárt­­ okozott ma­gatartásaikban az, hogy elfogadták és az évek során teljesen magukévá tették a pártszerűség olyan leninis­tának vélt — mert ilyennek hirde­tett — elvét, amely szerint a párt­határozatokról nincs többé helye semmiféle vitának. Rákosiék párt­szerűségen nemcsak azt értették, a­hogy a kisebbségnek végre kell haj­tania a többség döntését, hanem azt is — sőt elsősorban azt —, hogy e kisebbségnek véleménye fenntartá­sáról is le kell mondania. A valóságban a párttagság a hatá­rozat meghozatala előtt sem mond­hatta el véleményét, hiszen ezeket felsőbb szervek hozták, amelyekhez mind kevésbé jutott el az alárendelt szervek funkcionáriusainak és külö­nösen az egyszerű párttagoknak a hangja. A vezetés egyre inkább el­szakadt a párttagságtól, maga a párt a­­ dolgozó tömegektől és a pártakti­visták egyre sűrűbben kényszerül­tek arra, hogy olyan határozatokat védjenek és próbáljanak megvalósí­tani, amelyekkel maguk sem értettek egyet. Alig lehet felmérni, hogy mit jelentett ez azoknak az ezreknek és ezreknek, akik az igazság ügye mellé álltak, amikor kommunistákká lettek. Csak természetes, h­ogy végül is áttörték a R­ákosi—Gerő-klikk emelte korlátokat és mind erő­teljesebben juttatták kifejezés­re egyet nem értésüket e klikk katasztrófa-politikájával. Ez volt az egyik legfontosabb té­nyezője a pártel­lenzék harcának a Rákosi—Gerő-klikk politikája terén. E harc pozitív jellegét az MSZMP ideiglenes Központi Bizottságának decemberi határozata is hangsúlyoz­za. A negatív vonások akkor kezd­tek jelentkezni ebben a han­cban, amikor a pártel­lenzék egy része — megelégelve a pártszerűség Sztálin— Rákosi-féle eltorzítását —, ezzel a pártdemok­rácia ugyancsak megen­gedhetetlen koncepcióját és gyakor­latát állította szembe. Mégis az a forma, amit, az előb­biek során a párte­­lenzők­ egy része alkalmazott —, hogy tudniillik a párt belső kérdéseit kivitte az utcára­­— magát a pártellenzéket is megbon­totta. A kommunisták egy része ra­gaszkodott ahhoz, hogy a harcot a párton belül kell megvívni. Ezt nem csupán formai, a lenini elvekhez való ragaszkodásból tették, amelyek a kom­­unista pártot valamennyi más párttól megkülönböztetik és egyedül biztosítják a cselekvés egy­ségét a pártban. Azt is felismerték, hogy azok, akik a pártonkívülieket is bevon­ják a párt belső kérdéseinek megvitatásába, szükségszerűen olyan erőket is mozgósítanak, amelyek már nem a pártvezetés megváltoztatásáért, hanem a szo­cializmus ellen küzdenek. Ezek az elvtársak már amúgy is súlyos erkölcsi válságba kerültek Rákosi bűnös po­l­tikája, a Rajk-ügy és a Sztálin-poli­tik­a bűneinek meg­ismerése folytán. Most ráadásul két tűz közé kerültek. Egy olyan idő­pontban, amikor a párttagság túlnyomó többsége szemben állt a pártve­zetéssel, a pártellenzék számos tagja, nem ismerve a pártaktí­va és a funkcionáriusok nagy többségének igazi hangulatát, tulajdonképpeni legjobb és leg­biztosabb szövetségese ellen támadt. Joggal lehetett attól tartani, hogy az ilyen módon folytatott harc hiába vezet majd sikerre, mert nem lesz többé erő, amire a kivívott új vezetés egy valóban kommunista politika végrehajtásában támaszkodni tud. És valóban, a pártellenzék megbon­tása nem kis szerepet játszott abban, hogy az a küzdelem, amelyet a kom­munisták indítottak el azért, hogy megtisztítsák a pártot a sztálini hi­báktól és megteremtsék a feltételét a mi viszonyaitoknak megfelelően a szocializmus felépítéseinek, október 23-a után a kommunisták ellen for­dulhatott és, mert a párt foszlányokká tépett erői képtelenek voltak arra, hogy e helyzetet kihasználó ellenfor­radalom ellen forduljanak — már a­ szocializmus létét sodorta végső ve­szélybe. A­ kommunisták tízezrei teszik fel ezekben a napokban maguk­nak­ a kérdést: vajon mi a biz­tosítéka annak, hogy az MSZMP- ben eredményesen küzdődnek a Rákosi—Gerő-klikk elleni harc­ban kitűzött célokért, és mi a biztosítéka annak, hogy a párt­fegyelem, a pártszerűség nem köti ismét gúzsba a kezüket? A párt decemberi határozata demokratikus centralizmusnak olyan a megformázását adja, amely elhatá­rolja azt a Sztálin—Rákosi-féle tor­zításoktól és a lenini elvet kívánja érvényesíteni.­­A pártszervezetek — mondja a határozat — szabad és széles viták után a párttagok többségének döntése alapján hozzák határozataikat. E ha­tározatok, valamint a felsőbb párt­­szervek határozatainak végrehajtása minden párttag számára kötelező. A párthatározatok kötelező végrehajtása mellett, minden párttagnak jogában áll véleményét fenntartani és azt — ha szükségesnek látja — a felsőbb pártszervekkel ismertetni Ez a megfogalmazás természetesen a demokratikus centralizmus elvét csupán legáltalánosabb vonásaiban jelöli meg. Az összehívandó kong­resszus feladata lesz, hogy a pártag­ság vitája alapján olyan szervezeti szabályzatot dolgozzon ki, amely biztosítja a lenini elvek teljes érvé­nyesülését. Az igazi biztosíték azonban a becsületes, bátor, a sztálini hi­bákkal végleg leszámolt kommu­nisták részvétele a pártban. A kommunisták, akik azon gon­dolkodnak most, hogy belépjenek-e az MSZMP-be, azért bizonytalanok, mert attól félnek, hogy ez a párt sem teszi lehetővé a vélemények szabad vitáját, a dolgozók helyes elgondo­lásainak érvényesítését a szocializmus építésében, a társadalmi élet fontos kérdéseinek megoldásában. Attól félnek, hogy nem adhatnak majd hangot a pártban a dolgozók jogos kívánságainak,­ illetve nem sze­ezn­ének majd azoknak érvényt a pártszervezetek útján. Ez a félelem érthető, de nem in­dokolt ilyen mértékben és úgy fog felszámolódni, amilyen mértékben megerősödnek a pártszervezetek. Nem bízik az öntudatos kom­munistákban, munkásokban az, aki azt hiszi, hogy ezután súlyos és véres történelmi lecke a­után, amelyet a magyar kommu­nistáknak az október 23-i felke­lés adott, a párt ugyanaz lesz, mint október 23-a előtt az Ml-P volt. Ahhoz, hogy az MSZMP semmilyen tekintetben ne eshessen vissza az MDP hibájába, torzításaiba, a párt­demokrácia teljes érvényesülésén, a párttagok jogainak legmesszebbme­nő tiszteletben tartásán alapuló erős pártszervezetekre van szükség. A kommunisták, akik­ belépnek az MSZMP-be, azzal a szilárd elhatáro­zással tegyék azt, hogy az elmúlt évek hibáit nem ismétlik meg többé. Harcolnak minden bürokratikus, merev, a dolgozók érdekeit figyelmen kívül hagyó intézkedés, utasítás, min­den hibás politikai vagy gazdasági vonalvezetés ellen. Pártszervezeteket úgy akarják kialakítani, hogy a vezetés a leg­rátermettebb elvtársak kezébe kerüljön, de még ezek is a tag­ság ellenőrzése alatt végezzék munkájukat. A tagság egészének ilyen elhatá­rozása és tettei teszik majd a pártot olyan­ leninista párttá, amelyben a szabad, alkotó viták­ talaján alakul ki a párt politikája. Erre épülve a pártszerűség nem béklyó lesz többé, hanem olyan fegy­ver, amely valóban biztosítja, hogy­­ a kommunisták önkéntes harci szö­vetsége megvalósítja az akarat és cselekvés egységét a nép érdekében, a szocializmus építéséért folytatott harcban. Gondolatok a pártszerűségről ír­á­ aj . ^JEnm A Sie Világtanács levele a Stefi Békebizottságh­oz (MTI) Az egyiptomi és a magyar­­országi események, mélységesen fel­kavarták a világ népeinek lelki­is­meretét. Ezeket az eseményeket máris felhasználták arra, hogy bi­zonytalanságot és rosszhiszeműséget keltsenek a közvéleményben. Hála minden nép állandó és sza­kadatlan erőfeszítéseinek, mégis­­ 1’ értük, hogy ezek a súlyos események nem tudják kirobbantani a harma­dik világháborút. De a veszélyek fennállnak s ezek között van a hidegháborúhoz való visszatérés részelvé is. Olyan erő­szakkal, amely néha utólén az el­múlt veszedelmes években alkalma­zott módszereket, megpróbálják min­denütt elhinteni a­ félelmet, a zavart és a gyűlöletet. A jelenlegi helyzet­ben elsőrendű feladata minden béke­szerető szervezetnek,­­hogy szembe­szálljon ezzel a törekvéssel. Szembe kell szállni és lehetetlen­né kell tenni azokat az erőket, akik ellenzik a békés egymás mellett élést akik a blokkpolitikát akarják erő­szakolni és el akarják mélyíteni a különbségeket akik a katonai pak­tumokat dicsőítik, akik az atomfegy­vereket akarják fejleszteni. Az a veszély fenyeget, hogy meg­szakadnak azok a politikai, gazda­sági és kulturális kapcsolatok, ame­lyeket a népek segítségével hoztak létre. Megszakadtak a parlamenti küldöttségek cseréi. A szakszervezeti szervek képviselői kijelentették hogy lemondanak a tervezett látogatások­ról, más szervek pedig megkísérlik gátolni a már létrehozott gazdasági kapcsolatokat. A kulturális kapcso­latok megszakadtak, sőt a kulturális egyezmények alkalmazását felfüg­gesztették, vagy hátráltatják. Éppen ezért a békemozgalom előtt egy fontos feladat áll: ismét megta­lálni azokat a módokat, amelyekkel megőrizhetők a kapcsolatok, meg­újul a barátság a népek között. ez a feladatnak a megoldása okvetlenül azt jelenti, hogy olyan i­mák megoldásának módját, az olyan légkör alakul ki, amelyben lehetsé­g problémákat, mint a leszerelés és a ges lesz megtalálni a nagy problé- i katonai blokk. i ÜSLSZfeSí!??! K0I5VVí Öiitdüíííi Síi. F:!é­t­3i y f *>­r <9 Utevi aj­ándék Mosolyogva fogad bennünket Titkos Tünde Ilona kétnapos kisbaba boldog mamája, Titkos Kálmánná. Tü­ndérke 1957 január 1-én született reggel fél 10-kor. Az egész család szeretettel varia Öt — mondotta Titkos kismama — különösen négy és féléves fiam, a kis Csaba várta nagyon testvérkéjét. — Nehéz volt? — tesszük fel az asszonyok, különösen az anyák kö­zött oly közismert és egyértelmű kérdést. — Nem! Nagyon féltem, de szépen és könnyen sikerült! (Talán a kis Tündiké is tudta, hogy újév első napja van és megérkezésével nem akart kellemetlenséget okozni?). A boldog kismama és városunk „újévi bébijea kis Tündérke jól érzik magukat. Mi ehhez a boldogsághoz még szívből jövő boldog új esztendőt és további jó egészséget kívánunk mindkettőjüknek. Titkos Tünde édesanyjával’. — Megszületett az újesztendő első dunzpen­­telei gyermeke. Az örvendetes esemény színhelye a dunapente­­ei U­írház szülészeti osztálya, pontos időpontja: 1957. január 1-én, 9 óra 30 perc

Next