Dunaújvárosi Hírlap, 1973. március (18. évfolyam, 18-26. szám)

1973-03-02 / 18. szám

2. oldal Dunaújvárosi Hírlap 1973. március 2., péntek A Dunaújvárosi Hírlapban indított városfejlesztési vita szerdán délután a tanácsház aulájában rendezett nyilvá­nos ankéton folytatódott, amelyen a meghívottakon kívül mintegy félszáz érdek­lődő vett részt. A Dunaújvárosi Hírlap szerkesztősége és az Építő­ipari Tudományos Egyesület dunaújvárosi csoportja által rendezett nyilvános vitát Nagy Jenő főszerkesztő nyi­totta meg. A terület is szab korlátokat.. . Az ankét első hozzászólója Soós Imre tanácselnökhelyet­­tes volt. A Dunaújvárosi Hír­lapban megjelent vitacikkek némelyikében azt kifogásol­ta, hogy egyoldalúan a néhány vitázó és túlságosan röviden, csak a témát érint­ve foglalkozott egy-egy konkrét kérdéssel, márpedig ez a rövidség szükségképpen zavart okozhat a tájékozat­lan Olvasókban. Példaként ért­he be, hogy az épülő Mun­kás Művelődési Otthonról nem elég annyit elmondani, hogy esztétikailag nem tet­szik valakinek, ennél sokkal fontosabb lenne ismertetni, hogy mit nyújt majd ez az épület, hogy mire szolgál majd a műszaki vagy a nyelvlaboratórium, hogy mit ad a város lakóinak. Hozzá­szólásában­­ megemlítette, hogy a városfejlesztés témá­ja a terv jóváhagyása előtt is sok fórumon vita tárgya volt, amelyek után a lehető­ségek és az igények figye­lembevételével kellett egy fontossági sorrendet megál­lapítani. Jelenleg a terv tel­jesítése folyamatban van — mondotta —, ezért zavaróan hatnak az elfogadott terv megvalósítására tett javasla­tok. (Pl. a lakásszám csök­kentésére tett javaslat.) Ki­fejtette, hogy például a vég­zős építészmérnökök által ké­szített diplomaterveket, ame­lyek alacsony házak építését javasolták volna, nemcsak a pénzszabta, hanem a terület­szabta korlátok miatt sem lehetett elfogadni. A környezetszervezés is városi feladat. . . Csongor György újságíró a városfejlesztés távlatairól szólva a környezetszervezés fontosságát­ hangsúlyozta. El­mondta, hogy véleménye sze­rint a távlati tervekben fi­gyelembe kellene venni, hogy a város vonzáskörzetébe más megyék területei is beletar­toznak majd, amiért is el­sősorban a közlekedést, ezen belül a közúti kapcsolatokat, kell — a terület komplex fejlesztésének keretében — javítani és megoldani. Kemény Dezső író rövid hozzászólásában néhány elvi álláspontot vitatott. Többek között elmondotta, hogy né­zete szerint egy elfogadott terven is változtathat, a fej­lődés, a gyakorlat. Az egyszerű lakások fontosabbak az álmoknál. „­ Márfi József mozdonyve­zető mindenekelőtt azt mondta el, hogy a maga nyolc általánosával kisebb képzettséggel rendelkezik, mint a vita eddigi résztve­vői, majd a Hírlapban meg­jelent vitacikkek, különös­képpen a vitaindító cikk né­hány megállapítását kifogá­solta. Mint régi tanácstag úgy véli, hogy az az állítás, ami szerint a városfejlesztési koncepciók választástól vá­lasztásig terjednek, alapta­lan. Elmondta, hogy szerinte a városnak nem esett kára azóta, amióta nincs főépíté­sze, s hogy ezért ő maga vá­lasztóinak e vita sugallta kér­désére nem tudott válaszol­ni. Úgy véli, hogy a munká­sok többsége — bár sokat közülük a lakás köt ide — olyannak szeretik a várost, amilyen. Mivel megítélése szerint ebben a városban azon az áron lakhatnak az emberek központi fűtéses la­­kásokban, hogy nincs repre­zentatív városközpontunk, állította, hogy senki nem hiányolja azt. Említette, hogy ő maga is évekig volt bejá­ró dolgozó, s hogy mint egy a sok munkás közül, aki itt kapott lakást, nem helyesel­heti a vidékiek betelepítésé­nek korlátozását. Hozzászólásában nehezmé­nyezte, hogy a szocialista brigádok által társadalmi munkában készített játszóté­ri berendezéseket az egyik vitacikk ,,fusimunkának" minősítette, de egyben kifej­tette, hogy véleménye sze­rint a szocialista brigádok megköszönnék, ha ugyan­csak társadalmi munkában készített művészi terveket kapnának munkájukhoz. Be­fejezésül megemlítette, hogy szerinte azok a tervezők, akik az egyszerű lakások tervezése érdekében felál­dozták az álmaikat, a .,szür­ke­’ munkáslakásokért is, Ybl-díjat érdemelnének. Az eredményeken alapuló új igényeket figyelembe venni; politikai kötelesség ... Nagy Jenőné, a tanács mű­velődésügyi osztályának ve­zetője a közintézmények, el­sősorban a kulturális, műve­lődési intézmények funkcio­nális hiányosságaival foglal­kozott. Elmondta többek kö­zött, hogy bár a központilag meghatározott normatívákat — például 1000 lakásra nyolc osztály — Dunaújvárosban szinte minden vonatkozás­ban meghaladtuk, de a vá­ros átlagéletkorából adódó speciális helyzet olyan új, a normatíváknál lényegesen nagyobb igényeket szül, amelyeket figyelembe venni: politikai kötelesség. Említet­te, hogy például a nők fog­lalkoztatottságának megoldá­sa, továbbá a városlakók kulturális színvonalának emelkedése is oka annak, hogy a kulturális funkciót is­ betöltő óvodákat többen igénylik, mint más városok­ban. Véleménye szerint a most létesített és létesítendő iskoláknál sem vesszük kel­lően figyelembe, hogy az is­kolának milyen funkciót kell ellátnia. Nemcsak tanteremre van szükség, hanem szertár­ra és külön napközihelyi­ségre is. Hangsúlyozta, hogy ez igények részbeni kielégí­tését az adott keretből kell megoldani, például úgy, hogy a húsz tanteremre tervezett iskolában csak tizennyolc tantermet és két más célú he­lyiséget kellene létrehozni. A szocialista fejlődés magasabb életszínvonalat követel ... Szabó Ferenc, a Dunai Vasmű főkönyvelője minde­nekelőtt azt hangsúlyozta, hogy bár az ország első szo­cialista városa cím sokra kötelezi Dunaújvárost, de semmiképp sem jelent kivé­telezett helyzetet. A város az elmúlt években mindig is igyekezett újat adni az or­szágnak, mondta, és a nagy­­panel-kísérletekre utalt. El­ismerte: más városok utol­értek bennünket, s felvetette, hogy lesz-e erőnk továbbra is vállalni az élenjáró város szerepét. Hozzászólásában úgy vélekedett, hogy igenis sok lakást kell építeni, a be­vándorlók elől nem szabad elzárkózni, nem is lehet, hi­szen a városiasodás világten­dencia. Kifejtette azonban, hogy egyszobás lakásokat le­hetőleg ne építsünk, mert a szocialista fejlődés maga­sabb életszínvonalat is dik­tál, s ehhez a legalább két­szobás lakás is hozzátartozik. A­ művészi alkotásokról szólva említette, hogy más, régi városokban ugyan szin­tén elteltek évtizedek anél­kül, hogy a város egy-egy szoborral gyarapodott volna, de hozzátette, hogy az itt élő művészek révén módunkban állt volna a várost több mű­vészi alkotással gyarapítani. Anyagi forrásaink szabják meg a betelepítés ütemét... Bauer Péter építészmérnök véleménye szerint egyetlen egyszobás lakást sem sza­badna már építeni. Kifejtet­te, h­ogy szerinte 10 év múlva már nem a lakáshiány, ha­nem a kislakások gondja kerül majd előtérbe. A duna­újvárosi kislakások építését azért sem tartotta indokolt­nak, mert míg országos átlag­ban évenként csak 9 lakás építése jut 1000 lakosra, Du­naújvárosban 1000 lakoson­ként évenként 14 lakást épí­tünk. Megítélése szerint a jelenlegi anyagi források nem teszik lehetővé, hogy a betelepítés ütemét növeljük, a betelepítést szorgalmazzuk. Úgy vélekedett, hogy elsősor­ban a közlekedést kell javí­tani, hiszen — mint mondta — egy autóbusz csak egymil­lió forintba kerül és két-há­­romszáz ember munkába já­rását teszi lehetővé. Azt kell elérni a közlekedés fejlődésé­vel, hogy például Perkáta ne egy órára, hanem húsz perc­nyire legyen Dunaújvárostól. A jelentősebb dunaújvárosi középületeket esztétikai szempontból bírálta, s hozzá­tette, hogy a jövőben építen­dő ilyen épületekre tervpá­lyázatot kellene kiírni, amelynek díja elenyésző ré­sze az építési költségnek, s feltehetően megtérül. Az elsődleges feltétel: jobban kell dolgoznunk... ma Závodi Imre, a Dunai Vas­vezérigazgató-helyettese hozzászólásában kiemelte, hogy Dunaújváros az orszá­gos településfejlesztési kon­cepción belül nem véletlenül kapta a részleges felsőfokú szervező központ szerepet, ezt eddigi eredményeinek kö­szönheti, de egyben azt a kö­telezettséget is jelenti, hogy a bejárók számára is kell la­kást, iskolát építeni. Ezért kell például sok tantermet is építeni, és lemondani arról, ami ugyan szintén szükséges lenne, de nem futja, S2 erőnkből. Kifejtette, hogy amíg ötven gyerek van egy tanteremben, elsősorban tan­teremre van szükség. Az anyagi korlátokról szólva el­mondta, hogy a magyarorszá­gi ipari potenciált figyelembe véve a mainál százmilliárd forinttal több értéket lehetne termelnünk évente, s ebből a mainál szebbet, jobbat épít­hetnénk. Úgy vélekedett, hogy a jobb munka az elsőd­leges feltétel. Ha itt nem tudunk előrelépni, nem lesz fedezete a szép elképzelé­seknek. Megítélése szerint, ma nem a jelenlegi terveken, hanem már az ötödik ötéves terven kellene vitatkozni, javasolta egy vitafórum indítását, hogy később a vita alapján a ta­nácsi testületnek nagyobb választási lehetősége legyen. Várost — emberek nélkül? Simay Pál­ építészmérnök a 26. Építőipari Vállalat mű­szaki igazgatóhelyettese vé­leménye szerint a vitacikk­sorozat azt a tévhitet erősít­hette az olvasókban, hogy a mi tervezőink nem képesek olyan épület­ tervezésére, amelyre odafigyelne a világ. Tévhit az is — fejtegette —, hogy egy város attól nagy, hogy vannak magas házai. Egy huszonötödik emeleten lakó anya nem szívesen en­gedi le a gyerekét, játszani, akit odafentről hangyányi­­nak lát. Hozzászólásában a nagyvárosok embertelen voltát hangsúlyozta és ten­denciának tartotta, hogy nyugaton sorra halnak el a városközpontok. Példaként Brazília fővárosát, Brasilia­ is említette, amelyet kitűnő építészek hoztak létre, amely minden építész szerint gyönyörű, de amely főváros­ba nem tudnak lakosokat te­lepíteni. Nem értett egyet azzal, hogy a mai vidékiek szellemi felemelkedéséhez elengedhetetlen a városba­­költözés, úgy vélte, hogy a szellemi felemelkedés felté­teleit lakóhelyükön kell meg­tenni. Az építészek feladták maguknak a leckét... Nics János főolvasztár, or­szággyűlési képviselő minde­nek előtt arra utalt, hogy a negyedik ötéves terv: tör­vény, aminek egységes vég­rehajtása érdekében kell dol­goznunk,­­s magunk mellé állítani az embereket. Kifej­tette, hogy Dunaújvár­os nem élvezhet különösebb bánás­módot, mint az ország bár­mely más városa. Elmondta, hogy mint képviselőhöz, ma is leginkább lakásproblémával fordulnak az emberek, s hogy sem a gyorsütemű lakásépí­tésről, sem a gyorsütemű óvoda-, bölcsődefejlesztésről nem mondhatunk le, de le kell mondanunk mindarról, amit ugyan megálmodtunk, de anyagi erőink véges volta miatt ma nem vagyunk ké­pesek megépíteni. Beszélt a város eredményeiről, s hozzá­tette, hogy ez a város sem lehetett mentes a különböző hatásoktól, többek között a hibás árprognosztika hatásá­tól sem, amely árprognosz­tika sokszor becsapta a ter­vezőket, s az áreltolódások bizonyos lem­aradásokban realizálódtak. Az igények fej­lődéséről szólva példaként említette, hogy amíg egy munkás autóbusszal járt a papírgyárba, nem vette észre, hogy rossz az út, de ugyanaz a munkás a saját autóján már feltétlenül észreveszi. Amíg nem volt a munkásnak lakása, az egyszobás lakás sem látszott szűknek ... Nics János úgy vélte, hogy az építészek azon próbáljanak gondolkozni, az adott lehe­tőségeket figyelembe véve hogyan lehetne jobbat csi­nálni. Maguknak adták fel a leckét a vitában, mondta; végül is rajtuk múlik, hogy ez vagy az a városrész öt— tíz év múlva — az adott pénzből — hogy fog kinézni. Befejezésül hangsúlyozta, hogy jelenlegi alapvető fel­adata valamennyi városlakó­nak a munka, amivel a szük­séges anyagiakat előteremt­jük. A­­ dinamikus fejlődés ellentmondásokat hordoz . i. Sárosi József, a városi pártbizottság első titkára hozzászólásában azt a meg­győződését hangoztatta, hogy a vitázók jószándéká­hoz semmiféle kétely sem férhet, hiszen­­ amit eddig tettek a városért, az áll mö­göttük bizonyítékként. Meg­ítélése szerint azonban a vi­tában minden jószándék mellett sem sikerült a reá­lis arányokhoz igazodni, vitázók több aggodalomnak a adtak hangot a kelleténél. Utalt az­ MSZMP Központi Bizottságának novemberi ál­lásfoglalására, amely min­den eddiginél jobban hang­súlyozta, hogy a munkának alapvető köze van minden fejlődéshez. Ha ebben nem áll be változás — tette hoz­zá —, ez a vita meddő ma­rad. Utalt arra is, hogy a KB-határozat szigorú és egyértelmű takarékosságot írt elő, s ennek kapcsán bí­rálta azt a Dunaújvárosi Hírlapban közzétett véle­ményt, ami szerint szívesen szégyenkeznénk egy szép városközpont miatt. Kifej­tette, hogy nem tisztességes dolog más városok rovására költekezni, már csak azért sem, mert vannak megyék, ahol a negyedét építik an­nak, amit Dunaújvárosban. A város közössége — mond­ta — a nagy társadalmi kö­zösség rovására egy jottá­nyit sem léphet előre, ez er­­­kölcstelenség lenne. Említet­te a budapesti peremkerüle­tek nedves, szoba-konyhás lakásait, amelyekből felte­hetően az ötéves terv végén sem lehet valamennyi lakót elköltöztetni új lakásba. Beszélt arról is, hogy Du­naújvárosban olyan fejlett tartalékokat hozott felszínr­e a tár­sadalmi összefogás, mint­ eddig soha, s mint egyetlen más városban sem. Hangsú­lyozta, hogy a város veze­tői felelősségük tudatában döntöttek arról, hogy a ren­delkezésre álló összegeket a város érdekében legcélsze­rűbben használják fel. A város dinamikus fejlő­désének ellentmondásos vol­tát, hogy tehát a sok pozi­tívum szükségképpen nega­tívumokat is hordoz, több példával jellemezte. Azzal egyetértett, hogy a bejáró dolgozók érdekében meg kell javítani a közlekedést, azonban ezt politikai szem­pontból elégtelennek tartot­ta, hiszen az általános isko­lát el nem végző munkások nagy hányada vidéken la­kik, márpedig, hogy ők is elvégezzék az általános­ is­kolát, ez politikai kérdés. Véleménye szerint tőlük sem tagadhatjuk meg a lakást, s ez a tény is nyilvánvalóan újratermeli a lakásigénylő­ket, s ezért nem biztos, hogy öt-tíz év múlva megoldjuk a lakásproblémákat. Említet­te, hogy szerinte azon lehet vitatkozni, miképpen lehet a tervezettnél több lakást­­ építeni, de azon nem, hogy tervezzük át és egy félévvel később építsük fel a háza­kat. Utalt arra az ellentmon­dásra, ami abból adódik, hogy Dunaújvárosnak úttö­rő szerepe volt a lakásépítés meggyorsításában (a nagy­paneles építéstechnológia ki­dolgozásával) amire büszkék lehetünk. Ennek eredménye, hogy képesek vagyunk gyor­sabban építeni. Negatív ol­dala bizonyos egysíkúság, aminek megszüntetése csak­is a tervezőgárda feladata lehet. Ellentmondásként emlí­tette, hogy úttörő sportoló­ink sikere tehát voltaképpen egy városi produktum alap­ján kaptuk meg az úttörő­olimpia megtisztelő megrendezésének feladatát, ami­nek örülnünk kell, ám en­nek ellentétes oldala is van: elő kell teremteni — és ez roppant nehéz — a rende­zés anyagi feltételeit. Országos tervpályázat egy „új” Dunaújvárosra... Sófalvi István tanácselnök felszólalásában elmondotta, hogy miként a negyedik öt­éves városfejlesztési tervet is széles körben vitatták meg, annak elfogadása előtt, a Dunaújvárosi Hírlapban indított vita a jövőben ha­sonlóképpen termékeny hét. Megemlítette, hogy le-, a­­ városi tanács a város to­­­vábbfejleszt­ésére országos­­ tervpályázatot­ írt ki, ami ki­tűnő alkalmat ad egy újabb vitára: megvitathat­juk egy, a jelenlegi Duna­újvárossal közel azonos nagyságú terület elrendezé­sét, beépítését... Az ankét befejezéseként a Dunaújvárosi Hírlap szerkesztője kifejezte azt fő­­a reményét,­ hogy a vélemé­nyek különbözősége, s azok nyílt kicser­élése a szocialista demokratizmust erősíti, hogy a most megválasztan­­­dó tanácstagok későbbi fele­lős döntéseihez is segítséget nyújthat. Az ankét résztve­vőinek hozzászólásait,, jelen­létét az Építőipari Tudomá­nyos Egyesület dunaújvárosi csoportja és a Dunaújvárosi Hír­lap szerkesztősége nevé­ben megköszönte. Aczél Gábor Vita a város­fejlesztésről Az ÉTÉ és a Hírlap ak­kétja Az anyaság megbecsülése MA HAZÁNKBAN a fog­lalkoztatottak 42 százaléka nő, s az egymillió 700 ezer dolgozó asszony 50 százalé­kának van kiskorú gyermeke. A kettős terhet vállaló nők száma tehát rendkívül nagy. A gyermekintézmények el­terjedtségét mutatja, hogy a 3—6 éves korú gyermekek 60 százalékát tudják óvodá­ink fogadni, bár bölcsődé­inkbe csak a gyerekek 10 szá­zalékát járathatjuk. Évente 160—180 ezren veszik igény­be a szülő nők közül a gyer­mekgondozási szabadságot, miután a három év alatt kétszer is módjukban áll változtatni, illetve megsza­kítani szabadságukat, ha kö­rülményeik úgy kívánják. Törvényeink védik a gyer­mekgondozáson lévők jogait. Demográfusok szerint — mindezek és a még fel nem sorolt számtalan egyéb ked­vezmény következtében — a családok közül soha még ennyien nem vállaltak gye­reket, mint ma. A 2 millió 909 ezer magyar család 60 százalékában egy-két gyer­mek él, a háromgyermekes családok aránya 6 százalék. A CSALÁDSZERKEZET változása, a gyermekek szá­mának csökkenése nem ma­gyar, hanem világjelenség, a többgyermekes családok száma a legtöbb iparilag fej­lett országokban csökkenő­ben van. A családokat támogató ki­adások és ráfodítások ha­zánkban 1949 óta ötszörösére emelkedtek. Elegendő a leg­utóbbi lakásrendeletre utalni, amely messzemenően figye­lembe veszi a lakások árá­nak megállapításánál a gyer­mekek és az eltartottak szá­mát. Az anyaság megbecsülésé­ért nagyon sokat tesznek a munkahelyek társadalmi szervezetei, különösen a szakszervezetek. A társada­lombiztosításban szinte szün­telenül fejleszti államunk az anya- és csecsemővédel­­met. A fiatal nők személyi­ségét és egészségét romboló, a termékenységet és az utó­dokat egyaránt veszélyeztető születésszabályozási módot, a művi megszakítást, a SZOT határozott kérésére a Nővé­delmi Tanácsadók felállításá­val is csökkenteni kívánják. AZ ANYASÁG további megbecsülését és segítését szolgálja az a javaslat is, hogy az édesanyák gyermek­ápolási táppénzjuttatását — évente 60 napon át — a gyermek 10 éves koráig ter­jesszék ki. A SZOT Nőbizott­sága a gyermekgondozási se­gélyen lévő nőkről felmérést készített és megállapította, hogy az anyák 70 százaléka gyermeke 18 hónapos koráig visszatér munkahelyére, s ez főleg anyagi okokra vezethető vissza­. Bár számszerűen nö­vekedett a gyermekgondozási segélyt igénybe vevők száma, a SZOT illetékesei úgy lát­ják, hogy a 650 forintos se­gély ösztönző hatása, a beve­zetés idejéhez képest csök­kent. Javaslataik között sze­repel, hogy a Művelődésügyi Minisztérium a pedagógus­­képzés és a továbbképzés keretében az egészségre ne­veléssel és a családi életre neveléssel is foglalkozzék. A család iránti felelősségre nem lehet elég korán felké­szíteni a fiatalokat. Éppen ezért a SZOT már az ötödik osztályos gyermekek tanter­vébe is javasolja az egész­ségneveléssel, a család és az anyaság megbecsülésével va­ló foglalkozás beiktatását. k. e.

Next