Dunaújvárosi Hírlap, 1973. március (18. évfolyam, 18-26. szám)
1973-03-02 / 18. szám
2. oldal Dunaújvárosi Hírlap 1973. március 2., péntek A Dunaújvárosi Hírlapban indított városfejlesztési vita szerdán délután a tanácsház aulájában rendezett nyilvános ankéton folytatódott, amelyen a meghívottakon kívül mintegy félszáz érdeklődő vett részt. A Dunaújvárosi Hírlap szerkesztősége és az Építőipari Tudományos Egyesület dunaújvárosi csoportja által rendezett nyilvános vitát Nagy Jenő főszerkesztő nyitotta meg. A terület is szab korlátokat.. . Az ankét első hozzászólója Soós Imre tanácselnökhelyettes volt. A Dunaújvárosi Hírlapban megjelent vitacikkek némelyikében azt kifogásolta, hogy egyoldalúan a néhány vitázó és túlságosan röviden, csak a témát érintve foglalkozott egy-egy konkrét kérdéssel, márpedig ez a rövidség szükségképpen zavart okozhat a tájékozatlan Olvasókban. Példaként érthe be, hogy az épülő Munkás Művelődési Otthonról nem elég annyit elmondani, hogy esztétikailag nem tetszik valakinek, ennél sokkal fontosabb lenne ismertetni, hogy mit nyújt majd ez az épület, hogy mire szolgál majd a műszaki vagy a nyelvlaboratórium, hogy mit ad a város lakóinak. Hozzászólásában megemlítette, hogy a városfejlesztés témája a terv jóváhagyása előtt is sok fórumon vita tárgya volt, amelyek után a lehetőségek és az igények figyelembevételével kellett egy fontossági sorrendet megállapítani. Jelenleg a terv teljesítése folyamatban van — mondotta —, ezért zavaróan hatnak az elfogadott terv megvalósítására tett javaslatok. (Pl. a lakásszám csökkentésére tett javaslat.) Kifejtette, hogy például a végzős építészmérnökök által készített diplomaterveket, amelyek alacsony házak építését javasolták volna, nemcsak a pénzszabta, hanem a területszabta korlátok miatt sem lehetett elfogadni. A környezetszervezés is városi feladat. . . Csongor György újságíró a városfejlesztés távlatairól szólva a környezetszervezés fontosságát hangsúlyozta. Elmondta, hogy véleménye szerint a távlati tervekben figyelembe kellene venni, hogy a város vonzáskörzetébe más megyék területei is beletartoznak majd, amiért is elsősorban a közlekedést, ezen belül a közúti kapcsolatokat, kell — a terület komplex fejlesztésének keretében — javítani és megoldani. Kemény Dezső író rövid hozzászólásában néhány elvi álláspontot vitatott. Többek között elmondotta, hogy nézete szerint egy elfogadott terven is változtathat, a fejlődés, a gyakorlat. Az egyszerű lakások fontosabbak az álmoknál. „ Márfi József mozdonyvezető mindenekelőtt azt mondta el, hogy a maga nyolc általánosával kisebb képzettséggel rendelkezik, mint a vita eddigi résztvevői, majd a Hírlapban megjelent vitacikkek, különösképpen a vitaindító cikk néhány megállapítását kifogásolta. Mint régi tanácstag úgy véli, hogy az az állítás, ami szerint a városfejlesztési koncepciók választástól választásig terjednek, alaptalan. Elmondta, hogy szerinte a városnak nem esett kára azóta, amióta nincs főépítésze, s hogy ezért ő maga választóinak e vita sugallta kérdésére nem tudott válaszolni. Úgy véli, hogy a munkások többsége — bár sokat közülük a lakás köt ide — olyannak szeretik a várost, amilyen. Mivel megítélése szerint ebben a városban azon az áron lakhatnak az emberek központi fűtéses lakásokban, hogy nincs reprezentatív városközpontunk, állította, hogy senki nem hiányolja azt. Említette, hogy ő maga is évekig volt bejáró dolgozó, s hogy mint egy a sok munkás közül, aki itt kapott lakást, nem helyeselheti a vidékiek betelepítésének korlátozását. Hozzászólásában nehezményezte, hogy a szocialista brigádok által társadalmi munkában készített játszótéri berendezéseket az egyik vitacikk ,,fusimunkának" minősítette, de egyben kifejtette, hogy véleménye szerint a szocialista brigádok megköszönnék, ha ugyancsak társadalmi munkában készített művészi terveket kapnának munkájukhoz. Befejezésül megemlítette, hogy szerinte azok a tervezők, akik az egyszerű lakások tervezése érdekében feláldozták az álmaikat, a .,szürke’ munkáslakásokért is, Ybl-díjat érdemelnének. Az eredményeken alapuló új igényeket figyelembe venni; politikai kötelesség ... Nagy Jenőné, a tanács művelődésügyi osztályának vezetője a közintézmények, elsősorban a kulturális, művelődési intézmények funkcionális hiányosságaival foglalkozott. Elmondta többek között, hogy bár a központilag meghatározott normatívákat — például 1000 lakásra nyolc osztály — Dunaújvárosban szinte minden vonatkozásban meghaladtuk, de a város átlagéletkorából adódó speciális helyzet olyan új, a normatíváknál lényegesen nagyobb igényeket szül, amelyeket figyelembe venni: politikai kötelesség. Említette, hogy például a nők foglalkoztatottságának megoldása, továbbá a városlakók kulturális színvonalának emelkedése is oka annak, hogy a kulturális funkciót is betöltő óvodákat többen igénylik, mint más városokban. Véleménye szerint a most létesített és létesítendő iskoláknál sem vesszük kellően figyelembe, hogy az iskolának milyen funkciót kell ellátnia. Nemcsak tanteremre van szükség, hanem szertárra és külön napközihelyiségre is. Hangsúlyozta, hogy ez igények részbeni kielégítését az adott keretből kell megoldani, például úgy, hogy a húsz tanteremre tervezett iskolában csak tizennyolc tantermet és két más célú helyiséget kellene létrehozni. A szocialista fejlődés magasabb életszínvonalat követel ... Szabó Ferenc, a Dunai Vasmű főkönyvelője mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy bár az ország első szocialista városa cím sokra kötelezi Dunaújvárost, de semmiképp sem jelent kivételezett helyzetet. A város az elmúlt években mindig is igyekezett újat adni az országnak, mondta, és a nagypanel-kísérletekre utalt. Elismerte: más városok utolértek bennünket, s felvetette, hogy lesz-e erőnk továbbra is vállalni az élenjáró város szerepét. Hozzászólásában úgy vélekedett, hogy igenis sok lakást kell építeni, a bevándorlók elől nem szabad elzárkózni, nem is lehet, hiszen a városiasodás világtendencia. Kifejtette azonban, hogy egyszobás lakásokat lehetőleg ne építsünk, mert a szocialista fejlődés magasabb életszínvonalat is diktál, s ehhez a legalább kétszobás lakás is hozzátartozik. A művészi alkotásokról szólva említette, hogy más, régi városokban ugyan szintén elteltek évtizedek anélkül, hogy a város egy-egy szoborral gyarapodott volna, de hozzátette, hogy az itt élő művészek révén módunkban állt volna a várost több művészi alkotással gyarapítani. Anyagi forrásaink szabják meg a betelepítés ütemét... Bauer Péter építészmérnök véleménye szerint egyetlen egyszobás lakást sem szabadna már építeni. Kifejtette, hogy szerinte 10 év múlva már nem a lakáshiány, hanem a kislakások gondja kerül majd előtérbe. A dunaújvárosi kislakások építését azért sem tartotta indokoltnak, mert míg országos átlagban évenként csak 9 lakás építése jut 1000 lakosra, Dunaújvárosban 1000 lakosonként évenként 14 lakást építünk. Megítélése szerint a jelenlegi anyagi források nem teszik lehetővé, hogy a betelepítés ütemét növeljük, a betelepítést szorgalmazzuk. Úgy vélekedett, hogy elsősorban a közlekedést kell javítani, hiszen — mint mondta — egy autóbusz csak egymillió forintba kerül és két-háromszáz ember munkába járását teszi lehetővé. Azt kell elérni a közlekedés fejlődésével, hogy például Perkáta ne egy órára, hanem húsz percnyire legyen Dunaújvárostól. A jelentősebb dunaújvárosi középületeket esztétikai szempontból bírálta, s hozzátette, hogy a jövőben építendő ilyen épületekre tervpályázatot kellene kiírni, amelynek díja elenyésző része az építési költségnek, s feltehetően megtérül. Az elsődleges feltétel: jobban kell dolgoznunk... ma Závodi Imre, a Dunai Vasvezérigazgató-helyettese hozzászólásában kiemelte, hogy Dunaújváros az országos településfejlesztési koncepción belül nem véletlenül kapta a részleges felsőfokú szervező központ szerepet, ezt eddigi eredményeinek köszönheti, de egyben azt a kötelezettséget is jelenti, hogy a bejárók számára is kell lakást, iskolát építeni. Ezért kell például sok tantermet is építeni, és lemondani arról, ami ugyan szintén szükséges lenne, de nem futja, S2 erőnkből. Kifejtette, hogy amíg ötven gyerek van egy tanteremben, elsősorban tanteremre van szükség. Az anyagi korlátokról szólva elmondta, hogy a magyarországi ipari potenciált figyelembe véve a mainál százmilliárd forinttal több értéket lehetne termelnünk évente, s ebből a mainál szebbet, jobbat építhetnénk. Úgy vélekedett, hogy a jobb munka az elsődleges feltétel. Ha itt nem tudunk előrelépni, nem lesz fedezete a szép elképzeléseknek. Megítélése szerint, ma nem a jelenlegi terveken, hanem már az ötödik ötéves terven kellene vitatkozni, javasolta egy vitafórum indítását, hogy később a vita alapján a tanácsi testületnek nagyobb választási lehetősége legyen. Várost — emberek nélkül? Simay Pál építészmérnök a 26. Építőipari Vállalat műszaki igazgatóhelyettese véleménye szerint a vitacikksorozat azt a tévhitet erősíthette az olvasókban, hogy a mi tervezőink nem képesek olyan épület tervezésére, amelyre odafigyelne a világ. Tévhit az is — fejtegette —, hogy egy város attól nagy, hogy vannak magas házai. Egy huszonötödik emeleten lakó anya nem szívesen engedi le a gyerekét, játszani, akit odafentről hangyányinak lát. Hozzászólásában a nagyvárosok embertelen voltát hangsúlyozta és tendenciának tartotta, hogy nyugaton sorra halnak el a városközpontok. Példaként Brazília fővárosát, Brasilia is említette, amelyet kitűnő építészek hoztak létre, amely minden építész szerint gyönyörű, de amely fővárosba nem tudnak lakosokat telepíteni. Nem értett egyet azzal, hogy a mai vidékiek szellemi felemelkedéséhez elengedhetetlen a városbaköltözés, úgy vélte, hogy a szellemi felemelkedés feltételeit lakóhelyükön kell megtenni. Az építészek feladták maguknak a leckét... Nics János főolvasztár, országgyűlési képviselő mindenek előtt arra utalt, hogy a negyedik ötéves terv: törvény, aminek egységes végrehajtása érdekében kell dolgoznunk,s magunk mellé állítani az embereket. Kifejtette, hogy Dunaújváros nem élvezhet különösebb bánásmódot, mint az ország bármely más városa. Elmondta, hogy mint képviselőhöz, ma is leginkább lakásproblémával fordulnak az emberek, s hogy sem a gyorsütemű lakásépítésről, sem a gyorsütemű óvoda-, bölcsődefejlesztésről nem mondhatunk le, de le kell mondanunk mindarról, amit ugyan megálmodtunk, de anyagi erőink véges volta miatt ma nem vagyunk képesek megépíteni. Beszélt a város eredményeiről, s hozzátette, hogy ez a város sem lehetett mentes a különböző hatásoktól, többek között a hibás árprognosztika hatásától sem, amely árprognosztika sokszor becsapta a tervezőket, s az áreltolódások bizonyos lemaradásokban realizálódtak. Az igények fejlődéséről szólva példaként említette, hogy amíg egy munkás autóbusszal járt a papírgyárba, nem vette észre, hogy rossz az út, de ugyanaz a munkás a saját autóján már feltétlenül észreveszi. Amíg nem volt a munkásnak lakása, az egyszobás lakás sem látszott szűknek ... Nics János úgy vélte, hogy az építészek azon próbáljanak gondolkozni, az adott lehetőségeket figyelembe véve hogyan lehetne jobbat csinálni. Maguknak adták fel a leckét a vitában, mondta; végül is rajtuk múlik, hogy ez vagy az a városrész öt— tíz év múlva — az adott pénzből — hogy fog kinézni. Befejezésül hangsúlyozta, hogy jelenlegi alapvető feladata valamennyi városlakónak a munka, amivel a szükséges anyagiakat előteremtjük. A dinamikus fejlődés ellentmondásokat hordoz . i. Sárosi József, a városi pártbizottság első titkára hozzászólásában azt a meggyőződését hangoztatta, hogy a vitázók jószándékához semmiféle kétely sem férhet, hiszen amit eddig tettek a városért, az áll mögöttük bizonyítékként. Megítélése szerint azonban a vitában minden jószándék mellett sem sikerült a reális arányokhoz igazodni, vitázók több aggodalomnak a adtak hangot a kelleténél. Utalt az MSZMP Központi Bizottságának novemberi állásfoglalására, amely minden eddiginél jobban hangsúlyozta, hogy a munkának alapvető köze van minden fejlődéshez. Ha ebben nem áll be változás — tette hozzá —, ez a vita meddő marad. Utalt arra is, hogy a KB-határozat szigorú és egyértelmű takarékosságot írt elő, s ennek kapcsán bírálta azt a Dunaújvárosi Hírlapban közzétett véleményt, ami szerint szívesen szégyenkeznénk egy szép városközpont miatt. Kifejtette, hogy nem tisztességes dolog más városok rovására költekezni, már csak azért sem, mert vannak megyék, ahol a negyedét építik annak, amit Dunaújvárosban. A város közössége — mondta — a nagy társadalmi közösség rovására egy jottányit sem léphet előre, ez erkölcstelenség lenne. Említette a budapesti peremkerületek nedves, szoba-konyhás lakásait, amelyekből feltehetően az ötéves terv végén sem lehet valamennyi lakót elköltöztetni új lakásba. Beszélt arról is, hogy Dunaújvárosban olyan fejlett tartalékokat hozott felszínre a társadalmi összefogás, mint eddig soha, s mint egyetlen más városban sem. Hangsúlyozta, hogy a város vezetői felelősségük tudatában döntöttek arról, hogy a rendelkezésre álló összegeket a város érdekében legcélszerűbben használják fel. A város dinamikus fejlődésének ellentmondásos voltát, hogy tehát a sok pozitívum szükségképpen negatívumokat is hordoz, több példával jellemezte. Azzal egyetértett, hogy a bejáró dolgozók érdekében meg kell javítani a közlekedést, azonban ezt politikai szempontból elégtelennek tartotta, hiszen az általános iskolát el nem végző munkások nagy hányada vidéken lakik, márpedig, hogy ők is elvégezzék az általános iskolát, ez politikai kérdés. Véleménye szerint tőlük sem tagadhatjuk meg a lakást, s ez a tény is nyilvánvalóan újratermeli a lakásigénylőket, s ezért nem biztos, hogy öt-tíz év múlva megoldjuk a lakásproblémákat. Említette, hogy szerinte azon lehet vitatkozni, miképpen lehet a tervezettnél több lakást építeni, de azon nem, hogy tervezzük át és egy félévvel később építsük fel a házakat. Utalt arra az ellentmondásra, ami abból adódik, hogy Dunaújvárosnak úttörő szerepe volt a lakásépítés meggyorsításában (a nagypaneles építéstechnológia kidolgozásával) amire büszkék lehetünk. Ennek eredménye, hogy képesek vagyunk gyorsabban építeni. Negatív oldala bizonyos egysíkúság, aminek megszüntetése csakis a tervezőgárda feladata lehet. Ellentmondásként említette, hogy úttörő sportolóink sikere tehát voltaképpen egy városi produktum alapján kaptuk meg az úttörőolimpia megtisztelő megrendezésének feladatát, aminek örülnünk kell, ám ennek ellentétes oldala is van: elő kell teremteni — és ez roppant nehéz — a rendezés anyagi feltételeit. Országos tervpályázat egy „új” Dunaújvárosra... Sófalvi István tanácselnök felszólalásában elmondotta, hogy miként a negyedik ötéves városfejlesztési tervet is széles körben vitatták meg, annak elfogadása előtt, a Dunaújvárosi Hírlapban indított vita a jövőben hasonlóképpen termékeny hét. Megemlítette, hogy le-, a városi tanács a város továbbfejlesztésére országos tervpályázatot írt ki, ami kitűnő alkalmat ad egy újabb vitára: megvitathatjuk egy, a jelenlegi Dunaújvárossal közel azonos nagyságú terület elrendezését, beépítését... Az ankét befejezéseként a Dunaújvárosi Hírlap szerkesztője kifejezte azt főa reményét, hogy a vélemények különbözősége, s azok nyílt kicserélése a szocialista demokratizmust erősíti, hogy a most megválasztandó tanácstagok későbbi felelős döntéseihez is segítséget nyújthat. Az ankét résztvevőinek hozzászólásait,, jelenlétét az Építőipari Tudományos Egyesület dunaújvárosi csoportja és a Dunaújvárosi Hírlap szerkesztősége nevében megköszönte. Aczél Gábor Vita a városfejlesztésről Az ÉTÉ és a Hírlap akkétja Az anyaság megbecsülése MA HAZÁNKBAN a foglalkoztatottak 42 százaléka nő, s az egymillió 700 ezer dolgozó asszony 50 százalékának van kiskorú gyermeke. A kettős terhet vállaló nők száma tehát rendkívül nagy. A gyermekintézmények elterjedtségét mutatja, hogy a 3—6 éves korú gyermekek 60 százalékát tudják óvodáink fogadni, bár bölcsődéinkbe csak a gyerekek 10 százalékát járathatjuk. Évente 160—180 ezren veszik igénybe a szülő nők közül a gyermekgondozási szabadságot, miután a három év alatt kétszer is módjukban áll változtatni, illetve megszakítani szabadságukat, ha körülményeik úgy kívánják. Törvényeink védik a gyermekgondozáson lévők jogait. Demográfusok szerint — mindezek és a még fel nem sorolt számtalan egyéb kedvezmény következtében — a családok közül soha még ennyien nem vállaltak gyereket, mint ma. A 2 millió 909 ezer magyar család 60 százalékában egy-két gyermek él, a háromgyermekes családok aránya 6 százalék. A CSALÁDSZERKEZET változása, a gyermekek számának csökkenése nem magyar, hanem világjelenség, a többgyermekes családok száma a legtöbb iparilag fejlett országokban csökkenőben van. A családokat támogató kiadások és ráfodítások hazánkban 1949 óta ötszörösére emelkedtek. Elegendő a legutóbbi lakásrendeletre utalni, amely messzemenően figyelembe veszi a lakások árának megállapításánál a gyermekek és az eltartottak számát. Az anyaság megbecsüléséért nagyon sokat tesznek a munkahelyek társadalmi szervezetei, különösen a szakszervezetek. A társadalombiztosításban szinte szüntelenül fejleszti államunk az anya- és csecsemővédelmet. A fiatal nők személyiségét és egészségét romboló, a termékenységet és az utódokat egyaránt veszélyeztető születésszabályozási módot, a művi megszakítást, a SZOT határozott kérésére a Nővédelmi Tanácsadók felállításával is csökkenteni kívánják. AZ ANYASÁG további megbecsülését és segítését szolgálja az a javaslat is, hogy az édesanyák gyermekápolási táppénzjuttatását — évente 60 napon át — a gyermek 10 éves koráig terjesszék ki. A SZOT Nőbizottsága a gyermekgondozási segélyen lévő nőkről felmérést készített és megállapította, hogy az anyák 70 százaléka gyermeke 18 hónapos koráig visszatér munkahelyére, s ez főleg anyagi okokra vezethető vissza. Bár számszerűen növekedett a gyermekgondozási segélyt igénybe vevők száma, a SZOT illetékesei úgy látják, hogy a 650 forintos segély ösztönző hatása, a bevezetés idejéhez képest csökkent. Javaslataik között szerepel, hogy a Művelődésügyi Minisztérium a pedagógusképzés és a továbbképzés keretében az egészségre neveléssel és a családi életre neveléssel is foglalkozzék. A család iránti felelősségre nem lehet elég korán felkészíteni a fiatalokat. Éppen ezért a SZOT már az ötödik osztályos gyermekek tantervébe is javasolja az egészségneveléssel, a család és az anyaság megbecsülésével való foglalkozás beiktatását. k. e.