Dunaújvárosi Hírlap, 1986. március (31. évfolyam, 18-25. szám)

1986-03-18 / 22. szám

r V A szomszédban jártunk közel négyezer állandó lakos. A városból ki- és be­költözők száma nagyjából kiegyenlíti egymást. Munka­lehetőséget a téesz, valamint a cipőipari szövetkezet helyi részlege nyújt. A többség azonban Dunaújváros­ban, illetve Szabadegyházán dolgozik. A 33,5 kilométeres vezeték több mint ezer lakásba juttatja el a jó minőségű ivóvizet - igaz, meg is fize­tik az árát: tíz év alatt 16 ezer forintot ingatlanonként. A tanács 16,5 milliós költségvetése sok mindenre nem elegendő. Legfontosabbnak a százszemélyes óvoda megépítését tartják, amihez a lakók évente hatszáz fo­rinttal járulnak hozzá. A településfejlesztési hozzájáru­lást ugyanis erre szavazták meg. Hiszen évről évre min­dig szép számmal van olyan jelentkező, akit kénytele­nek elutasítani, mivel a gyermekintézmény így is több nebulót foglalkoztat, mint amennyire valamikor tervez­ték. A hetedik ötéves terv jelentős beruházása, az óvo­daépítés, előreláthatólag 12-14 millió forintba kerül. Fontos feladat az utak karbantartása is. A művelő­dési ház „C” épületét most újítják fel: 300 személyes konyha, az emeleten pedig három szolgálati lakás épül pedagógusoknak. Nincs akadálya a lakásépítésnek sem, tanácsi telkek is várják az igénylőket. Az idősekről gondoskodik a 10 éve épült napköziotthon, a szociális étkeztetés megte­remtése és az április 1-től emelt létszámú szociális gondozói hálózat. Hogy a tényszerű adatok mit takarnak, arra próbál választ adni összeállításunk. vetkezetnek kihelyezett üzeme lesz Perkátán. Ma öt­venkilencen dolgoznak ott, két műszakban. Horváth Jánosné üzemvezető majd­nem kezdettől. Cipőgyártó szakmunkásként került oda, mondhatni, édesany­jától „örökölte” a munka­helyet, hiszen egy ideig ő is ott dolgozott. Ez egyéb­ként jellemző: több as­­­szony odacsábította már a leányát betanított vagy szakmunkásnak. Az asszonyok nem pa­naszkodnak: meglehetősen jó körülmények között, el­fogadható bérért végzik a munkájukat. A központi üzemtől kiszabva kapják a bőrt, ott varrják, kialakít­ják a divatos lábbelik fel­sőrészét. Most már a szan­dálokon dolgoznak. „Naggyá” lett... A megyei tanács 1984. december 21-i ülésén Per­­kátát nagyközséggé nyilvá­nította. Az azt megelőző falugyű­lésen a helybeliek egy em­berként értettek egyet az­zal, hogy a község megér­demli ezt a rangot. Ha va­lamit tehettek falujuk előbbre jutásáért, egyáltalán nem voltak restek. Évente 7—8 millió forint értékű társadalmi munkát végez­tek. Persze, nem ment min­dig minden simán. A tör­pevízmű megépítésénél­ például igencsak agitálni kellett az embereket. Elő­ször a hetvenes években jött szóba a vízvezeték. A lakosság fele tiltakozott, nem járulnak hozzá a költ­ségekhez. tanácselnök Kenyér József irányításával összefogtak a község veze­tői, győzködték az embe­reket. A tanácstagok, a falu párttitkára és maga az elnök házról házra jár­tak. Sokakat azzal győztek meg: lám-lám, televízióra nem sajnálták az ezreket, akkor a kényelmükre mi­ért nem áldoznak? A fér­fiaknak féldecikben szá­moltak: naponta még egy „felesbe” sem kerül, és nem kell kannával a kút­ról hordani a vizet! Győz­tek: 1980-ban a lakosság több mint hetven százalé­ka a vízmű mellett szava­zott. A perkátaiak büszkék a lakóhelyükre. Az utóbbi években szépen fejlődött. Az egy évvel korábban nagyközséggé nyilvánított Adonnyal is bátran felve­hetik a versenyt,­­mondo­gatják a helybeliek. Előt­tük nem is kérdés, hogy miért lett Perkáta nagy­község. Talán inkább az, hogy a rangon kívül mit jelent ez a falunak. A szakma öröklődik Több mint félszáz hely­beli asszony munkahely­gondját oldotta meg tizen­hat éve a döntés, ami sze­rint a fővárosi székhelyű Dél-budai Cipőipari Szö­ Nincs titok a kastélyban A perkátai művelődési ház jó híre túlnő a falu határain. Bizonyságul két idei sikeres programja: ja­nuárban Vasarely-kiállítást rendeztek, februárban pe­dig a kétszeres aranydíjas könyvkötő mester, Váci György munkáiból mutat­tak be egy összeállítást. Ezenkívül majd’ tíz szak­kör és klub tart rendsze­resen foglalkozást, felnőt­teknek és gyerekeknek. Amikor a művelődési ház igazgatóját, a XVII. száza­di, klasszicista stílusú kas­télyépület egyik szárnyának (amelyet nemrégiben na­gyon szépen felújítottak) „urát”, Kulcsár Andrást, a titokról faggatom, elhárít­ja az elismerést. Azt mond­ja, nincs ebben semmi ti­tok. Igaz, nem tud úgy megnézni az ország bár­mely területen egy-egy ér­dekes programot, kiállítást, nem tud úgy szót váltani egy-egy népszerű, híres emberrel, hogy ne motosz­kálna a fejében. — Ná­lunk is be kellene mutatni, hozzánk is el kellene hív­ni. Legutóbb Pesten, egy terrárium tulajdonosát „fűzte”, hátha eljönne Per­­kátára, egy-két hétre a gyűjteményével. .. Sajnos, van úgy, hogy az anyagi­aknál tovább nem jutnak. Egy évre 300 ezer forintot kap a nagyközségi tanács­­­tól, a másik százezer saját bevétele, amit a tanfolya­mokból hoz össze. Ezekből fedezi a saját és az ad­minisztrátor fizetését, művelődési ház rezsijét és a a programok honoráriumát. Ha valaki ezresekben szá­molja a fellépti vagy a tiszteletdíjat, nem biztos, hogy tárgyalópartnere tud lenni. De ha mondjuk egy neves külpolitikai újságírót hív, csakis ezresekben szá­molhat. Ördögi kör ... Az­tán tekintettel kell lenni a helybeliek igényeire is. A falubeliek a látványos, könnyed, szórakoztató programokat szeretik. Most éppen egy fotókiállítás lát­ható, hogy mi lesz a kö­vetkező, még nem tudja. De azt igen, hogy lasán az időjárásra is tekintettel kell lennie. Ha beköszönt a tavasz, inkább a kiskertek­be járnak a szorgos perká­taiak, nem pedig a kultúr­­ház ajtaján kopogtatnak. Hacsak a program — vala­mi mezőgazdasági kiállítás­sal, bemutatóval, előadással — nem igazodik az igé­nyeikhez ... S Kulcsár András azon van, hogy igazodjon. Összehozni a fiatalokat — Hol találkozhatok szombaton este a helyi fi­atalokkal? — tettem fel a kérdést többeknek és a vá­laszok meglehetősen össze­csengtek: — A mozi előtt, az ifjú­sági klub diszkójában vagy cukrászdában és a Muskát­li presszóban. A községi KISZ-bizott­­ság titkára, Csuka Erika óvónő, eléggé gondterhelt: — Ma már jobban megy ahhoz a fiataloknak, hogy csupán a helyi lehetősé­gekre legyenek utalva. Egy jó diszkóért, egy népszerű diszkósért akár 30—40 kilo­métert is autóznak. Ne­künk viszont nincsenek meg azok az eszközeink, ame­lyekkel a fiatalokat meg lehet fogni. A helyzetet ér­zékelteti talán, hogy a ta­nácsi ifjúsági alap 10 ezer forint. Ezen osztozik KISZ, az Ifjú Gárda, az út­a törők és az ifjúsági klub. A faluban három KISZ- alapszervezet működik. A termelőszövetkezetnél évek óta csökken a taglétszám. Az intézményi alapszerve­zet jórészt pedagógusokból áll, a legnagyobb létszámot a községi alapszervezet ad­ja. Az összesen nyolcvan KISZ-tag átlagéletkora 24 év körüli, köszönhetően a községi alapszervezet sok 15 éves tagjának.­­ Sajnos a középiskolák elvárják, hogy a tanulók ott legyenek KISZ-tagok. Azért van jó néhány fiatal, aki nem nálunk KISZ-tag, de — bár „illegálisan” — lelkesen részt vesz a prog­ramjainkon — mondja a titkár. Egy éve vette át Erika a szervezet irányítását, sze­retné a holtpontról kimoz­dítani az ifjúsági munkát. Most arra törekszik, hogy szórakoztató programokkal. 1986. március 18., kedd kirándulásokkal „összehoz­za” a fiatalokat. — Csak az a baj, hogy a néhány tenni akaró ember­Meglepődtem a korszerű, szép iskola láttán. Kevés község tudhat magáénak ilyen modern intézményt. A tizenkét tantermes isko­lának azonban tizenkilenc tanulócsoportja van, s ez nem kevés gondot jelent. Kénytelenek kihasználni a testnevelési órák következ­tében szabaddá váló tan­termeket, de a szomszédos művelődési házban is ta­nítanak. Három kisegítőis­­kolai osztály is van, ám a re túl sok teher jut. Keve­sen vannak és velük kell megcsináltatni mindent — teszi hozzá kesernyés mo­sollyal, gyógypedagógusi állásokat évek óta hiába hirdetik meg. A harminc pedagó­gusból heten képesítés nél­küliek, de közülük csak ketten nem járnak még főiskolára. Sajnos, kevés a helyben élő tanító, tanár, a nagy többség Dunaújvá­rosból, Szabadegyházáról jár ide dolgozni. Emiatt a tanítás utáni programok szervezése sok nehézséget okoz. Korszerű, szép iskola Szigorú tanító volt Mészáros Imre bácsi a kilencvennégy esztende­jével a falu egyik legidő­sebb embere. Perkátán született, s itt élte, dolgoz­ta le egész életét. Negy­venhárom évig tanított. Szigorú tanító hírében állt, de ezért még ma is hálá­sak az immár nagyszülő­korú volt tanítványok, akik néha-néha meglátogatják. Az idős férfi ma is sokat olvas, a Népszabadság és a Magyarország rendszeres olvasója. — Televízió és rádió? Sajnos, nagyon megromlott a hallásom, ezek már nem sok élvezetet jelentenek számomra. Várom a jó időt, hogy sétálhassak az udvaron, hiszen egész té­len nem mozdultam ki a házból — mondja. Imre bácsi soha nem nő­sült meg, így egyetlen hozzátartozója az unoka­öccse. Két éve rubindiplomát kapott az idős tanító. Új gazdára lelt a malom „A húszas években ös­­­szefogtak a községbeli gaz­dák. Mindegyikük hozott Dunapenteléről néhány fu­var téglát, hogy saját mal­ma legyen a falunak. Így jött létre az alápincézett, kétemeletes épület, ötven­négyben a helyi tanács lett a tulajdonos. Tíz évvel ké­sőbb egy rendelet arra kö­telezte a tanácsot, hogy a létesítményt adja át a me­gyei malomipari vállalat­nak. Annak kezelésében még tíz évig működött, majd leállították. A hetve­nes évek végétől fokozato­san leszerelték és elszállí­tották minden berendezé­sét. Azóta üresen áll.” A részlet a Dunaújvárosi Hírlap 1985. március 15-i számából való. Sajnos, a helyzet azóta csak romlott! A nyolcvan centiméter fal­­vastagságú, romosodó, de még most is masszív épü­let állapota egyre ros­­­szabb. Hacsak valaki meg nem könyörül a jobb sors­ra érdemes hajdani mal­mon! Amelyhez a falube­liek érthető módon ragasz­kodnak. Nem akarják, hogy lebontsák, azt szeret­nék, ha értelmes célra hasznosítanák. A 62-es tranzitútvonal mellett álló ház lehetne akár panzió, áruház, netán üzem vagy műhely, egyszóval munka­­lehetőség is a helybeliek­nek. Ennyire jutottunk Perká­tán, tegnap azonban meg­tudtuk: a napokban, a MÉSZÖV közreműködésé­vel, megegyezett a malom­ipari vállalat a Dunaszöv ÁFÉSZ-szal. A méltányos áron eladott egykori ma­lom helyreállításával és hasznosításával kapcsola­tos teendőkről — a nagy­községi tanáccsal egyetér­tésben — a következő hó­napokban határoz a Duna­szöv ÁFÉSZ. Akik Perkátán jártak: Szűts Ildikó, Tribolt Lajos, Virágh Ildikó Fotók: Rozsnyói Zoltán

Next