Dunaújvárosi Hírlap, 1986. március (31. évfolyam, 18-25. szám)
1986-03-18 / 22. szám
r V A szomszédban jártunk közel négyezer állandó lakos. A városból ki- és beköltözők száma nagyjából kiegyenlíti egymást. Munkalehetőséget a téesz, valamint a cipőipari szövetkezet helyi részlege nyújt. A többség azonban Dunaújvárosban, illetve Szabadegyházán dolgozik. A 33,5 kilométeres vezeték több mint ezer lakásba juttatja el a jó minőségű ivóvizet - igaz, meg is fizetik az árát: tíz év alatt 16 ezer forintot ingatlanonként. A tanács 16,5 milliós költségvetése sok mindenre nem elegendő. Legfontosabbnak a százszemélyes óvoda megépítését tartják, amihez a lakók évente hatszáz forinttal járulnak hozzá. A településfejlesztési hozzájárulást ugyanis erre szavazták meg. Hiszen évről évre mindig szép számmal van olyan jelentkező, akit kénytelenek elutasítani, mivel a gyermekintézmény így is több nebulót foglalkoztat, mint amennyire valamikor tervezték. A hetedik ötéves terv jelentős beruházása, az óvodaépítés, előreláthatólag 12-14 millió forintba kerül. Fontos feladat az utak karbantartása is. A művelődési ház „C” épületét most újítják fel: 300 személyes konyha, az emeleten pedig három szolgálati lakás épül pedagógusoknak. Nincs akadálya a lakásépítésnek sem, tanácsi telkek is várják az igénylőket. Az idősekről gondoskodik a 10 éve épült napköziotthon, a szociális étkeztetés megteremtése és az április 1-től emelt létszámú szociális gondozói hálózat. Hogy a tényszerű adatok mit takarnak, arra próbál választ adni összeállításunk. vetkezetnek kihelyezett üzeme lesz Perkátán. Ma ötvenkilencen dolgoznak ott, két műszakban. Horváth Jánosné üzemvezető majdnem kezdettől. Cipőgyártó szakmunkásként került oda, mondhatni, édesanyjától „örökölte” a munkahelyet, hiszen egy ideig ő is ott dolgozott. Ez egyébként jellemző: több asszony odacsábította már a leányát betanított vagy szakmunkásnak. Az asszonyok nem panaszkodnak: meglehetősen jó körülmények között, elfogadható bérért végzik a munkájukat. A központi üzemtől kiszabva kapják a bőrt, ott varrják, kialakítják a divatos lábbelik felsőrészét. Most már a szandálokon dolgoznak. „Naggyá” lett... A megyei tanács 1984. december 21-i ülésén Perkátát nagyközséggé nyilvánította. Az azt megelőző falugyűlésen a helybeliek egy emberként értettek egyet azzal, hogy a község megérdemli ezt a rangot. Ha valamit tehettek falujuk előbbre jutásáért, egyáltalán nem voltak restek. Évente 7—8 millió forint értékű társadalmi munkát végeztek. Persze, nem ment mindig minden simán. A törpevízmű megépítésénél például igencsak agitálni kellett az embereket. Először a hetvenes években jött szóba a vízvezeték. A lakosság fele tiltakozott, nem járulnak hozzá a költségekhez. tanácselnök Kenyér József irányításával összefogtak a község vezetői, győzködték az embereket. A tanácstagok, a falu párttitkára és maga az elnök házról házra jártak. Sokakat azzal győztek meg: lám-lám, televízióra nem sajnálták az ezreket, akkor a kényelmükre miért nem áldoznak? A férfiaknak féldecikben számoltak: naponta még egy „felesbe” sem kerül, és nem kell kannával a kútról hordani a vizet! Győztek: 1980-ban a lakosság több mint hetven százaléka a vízmű mellett szavazott. A perkátaiak büszkék a lakóhelyükre. Az utóbbi években szépen fejlődött. Az egy évvel korábban nagyközséggé nyilvánított Adonnyal is bátran felvehetik a versenyt,mondogatják a helybeliek. Előttük nem is kérdés, hogy miért lett Perkáta nagyközség. Talán inkább az, hogy a rangon kívül mit jelent ez a falunak. A szakma öröklődik Több mint félszáz helybeli asszony munkahelygondját oldotta meg tizenhat éve a döntés, ami szerint a fővárosi székhelyű Dél-budai Cipőipari Szö Nincs titok a kastélyban A perkátai művelődési ház jó híre túlnő a falu határain. Bizonyságul két idei sikeres programja: januárban Vasarely-kiállítást rendeztek, februárban pedig a kétszeres aranydíjas könyvkötő mester, Váci György munkáiból mutattak be egy összeállítást. Ezenkívül majd’ tíz szakkör és klub tart rendszeresen foglalkozást, felnőtteknek és gyerekeknek. Amikor a művelődési ház igazgatóját, a XVII. századi, klasszicista stílusú kastélyépület egyik szárnyának (amelyet nemrégiben nagyon szépen felújítottak) „urát”, Kulcsár Andrást, a titokról faggatom, elhárítja az elismerést. Azt mondja, nincs ebben semmi titok. Igaz, nem tud úgy megnézni az ország bármely területen egy-egy érdekes programot, kiállítást, nem tud úgy szót váltani egy-egy népszerű, híres emberrel, hogy ne motoszkálna a fejében. — Nálunk is be kellene mutatni, hozzánk is el kellene hívni. Legutóbb Pesten, egy terrárium tulajdonosát „fűzte”, hátha eljönne Perkátára, egy-két hétre a gyűjteményével. .. Sajnos, van úgy, hogy az anyagiaknál tovább nem jutnak. Egy évre 300 ezer forintot kap a nagyközségi tanácstól, a másik százezer saját bevétele, amit a tanfolyamokból hoz össze. Ezekből fedezi a saját és az adminisztrátor fizetését, művelődési ház rezsijét és a a programok honoráriumát. Ha valaki ezresekben számolja a fellépti vagy a tiszteletdíjat, nem biztos, hogy tárgyalópartnere tud lenni. De ha mondjuk egy neves külpolitikai újságírót hív, csakis ezresekben számolhat. Ördögi kör ... Aztán tekintettel kell lenni a helybeliek igényeire is. A falubeliek a látványos, könnyed, szórakoztató programokat szeretik. Most éppen egy fotókiállítás látható, hogy mi lesz a következő, még nem tudja. De azt igen, hogy lasán az időjárásra is tekintettel kell lennie. Ha beköszönt a tavasz, inkább a kiskertekbe járnak a szorgos perkátaiak, nem pedig a kultúrház ajtaján kopogtatnak. Hacsak a program — valami mezőgazdasági kiállítással, bemutatóval, előadással — nem igazodik az igényeikhez ... S Kulcsár András azon van, hogy igazodjon. Összehozni a fiatalokat — Hol találkozhatok szombaton este a helyi fiatalokkal? — tettem fel a kérdést többeknek és a válaszok meglehetősen összecsengtek: — A mozi előtt, az ifjúsági klub diszkójában vagy cukrászdában és a Muskátli presszóban. A községi KISZ-bizottság titkára, Csuka Erika óvónő, eléggé gondterhelt: — Ma már jobban megy ahhoz a fiataloknak, hogy csupán a helyi lehetőségekre legyenek utalva. Egy jó diszkóért, egy népszerű diszkósért akár 30—40 kilométert is autóznak. Nekünk viszont nincsenek meg azok az eszközeink, amelyekkel a fiatalokat meg lehet fogni. A helyzetet érzékelteti talán, hogy a tanácsi ifjúsági alap 10 ezer forint. Ezen osztozik KISZ, az Ifjú Gárda, az úta törők és az ifjúsági klub. A faluban három KISZ- alapszervezet működik. A termelőszövetkezetnél évek óta csökken a taglétszám. Az intézményi alapszervezet jórészt pedagógusokból áll, a legnagyobb létszámot a községi alapszervezet adja. Az összesen nyolcvan KISZ-tag átlagéletkora 24 év körüli, köszönhetően a községi alapszervezet sok 15 éves tagjának. Sajnos a középiskolák elvárják, hogy a tanulók ott legyenek KISZ-tagok. Azért van jó néhány fiatal, aki nem nálunk KISZ-tag, de — bár „illegálisan” — lelkesen részt vesz a programjainkon — mondja a titkár. Egy éve vette át Erika a szervezet irányítását, szeretné a holtpontról kimozdítani az ifjúsági munkát. Most arra törekszik, hogy szórakoztató programokkal. 1986. március 18., kedd kirándulásokkal „összehozza” a fiatalokat. — Csak az a baj, hogy a néhány tenni akaró emberMeglepődtem a korszerű, szép iskola láttán. Kevés község tudhat magáénak ilyen modern intézményt. A tizenkét tantermes iskolának azonban tizenkilenc tanulócsoportja van, s ez nem kevés gondot jelent. Kénytelenek kihasználni a testnevelési órák következtében szabaddá váló tantermeket, de a szomszédos művelődési házban is tanítanak. Három kisegítőiskolai osztály is van, ám a re túl sok teher jut. Kevesen vannak és velük kell megcsináltatni mindent — teszi hozzá kesernyés mosollyal, gyógypedagógusi állásokat évek óta hiába hirdetik meg. A harminc pedagógusból heten képesítés nélküliek, de közülük csak ketten nem járnak még főiskolára. Sajnos, kevés a helyben élő tanító, tanár, a nagy többség Dunaújvárosból, Szabadegyházáról jár ide dolgozni. Emiatt a tanítás utáni programok szervezése sok nehézséget okoz. Korszerű, szép iskola Szigorú tanító volt Mészáros Imre bácsi a kilencvennégy esztendejével a falu egyik legidősebb embere. Perkátán született, s itt élte, dolgozta le egész életét. Negyvenhárom évig tanított. Szigorú tanító hírében állt, de ezért még ma is hálásak az immár nagyszülőkorú volt tanítványok, akik néha-néha meglátogatják. Az idős férfi ma is sokat olvas, a Népszabadság és a Magyarország rendszeres olvasója. — Televízió és rádió? Sajnos, nagyon megromlott a hallásom, ezek már nem sok élvezetet jelentenek számomra. Várom a jó időt, hogy sétálhassak az udvaron, hiszen egész télen nem mozdultam ki a házból — mondja. Imre bácsi soha nem nősült meg, így egyetlen hozzátartozója az unokaöccse. Két éve rubindiplomát kapott az idős tanító. Új gazdára lelt a malom „A húszas években összefogtak a községbeli gazdák. Mindegyikük hozott Dunapenteléről néhány fuvar téglát, hogy saját malma legyen a falunak. Így jött létre az alápincézett, kétemeletes épület, ötvennégyben a helyi tanács lett a tulajdonos. Tíz évvel később egy rendelet arra kötelezte a tanácsot, hogy a létesítményt adja át a megyei malomipari vállalatnak. Annak kezelésében még tíz évig működött, majd leállították. A hetvenes évek végétől fokozatosan leszerelték és elszállították minden berendezését. Azóta üresen áll.” A részlet a Dunaújvárosi Hírlap 1985. március 15-i számából való. Sajnos, a helyzet azóta csak romlott! A nyolcvan centiméter falvastagságú, romosodó, de még most is masszív épület állapota egyre rosszabb. Hacsak valaki meg nem könyörül a jobb sorsra érdemes hajdani malmon! Amelyhez a falubeliek érthető módon ragaszkodnak. Nem akarják, hogy lebontsák, azt szeretnék, ha értelmes célra hasznosítanák. A 62-es tranzitútvonal mellett álló ház lehetne akár panzió, áruház, netán üzem vagy műhely, egyszóval munkalehetőség is a helybelieknek. Ennyire jutottunk Perkátán, tegnap azonban megtudtuk: a napokban, a MÉSZÖV közreműködésével, megegyezett a malomipari vállalat a Dunaszöv ÁFÉSZ-szal. A méltányos áron eladott egykori malom helyreállításával és hasznosításával kapcsolatos teendőkről — a nagyközségi tanáccsal egyetértésben — a következő hónapokban határoz a Dunaszöv ÁFÉSZ. Akik Perkátán jártak: Szűts Ildikó, Tribolt Lajos, Virágh Ildikó Fotók: Rozsnyói Zoltán