Dunaújvárosi Hírlap, 2008. október (19. évfolyam, 230-255. szám)

2008-10-31 / 255. szám

Meddig tarthat még? A halál az egyedüli dolog az életben, melyet egyedül kell végigcsinálnunk. Talán ezért is olyan félelmetes a nyugati ember számára. Az út végén lévők segítője, Rajmon Zsuzsa hospice mesélt a halálról. 13. oldal Heti övét Szerintem egyébként is csak idő kérdése, hogy kide­rüljön, a szabad (magyar) véleménynyilvánítás fontos és ősi alapeleme a csőbomba - persze, tegyük gyorsan hozzá,ha nem túl erős... 13.oldal A hagyományoknak megfelelően idén is október 23-án adták át a Du­naújvárosért Díjakat. Ezúttal három pedagógus, dr. Kelemen Gyula, Kobzos Ferenc és Jakó Pál részesült az elismerésben - róluk készítet­tünk egy-egy portrét... (12. oldal) Dübörög a föld, de nem hallod Kovalcsik Katalin kovalcsik.katalin@fmh.plt.hu Múzeum. Szép és ronda. Szép, mert a kegyeletet olyan pompá­val, méltósággal közvetíti, amely ritka manapság. Ronda, közel hozza a halált. Félünk tőle, de az élethez tartozik, hisz megszület­tünk. Erről is beszélgettünk Har­gittai Emil múzeumvezetővel. - Ebben a néhány helyiség­ben minden a halálra emlékez­tet. Egyedül a festett koporsók jelentenek kivételt. Nagyon szépek. Mikor kezdték gyűjteni a kegyeleti tárgyakat? - Éjfél előtt öt perccel, az utolsó pillanatban, még 1991- ben. Temetkezési szakgyűjte­ményként 1993 óta működ­tünk, elég szörnyű megneve­zés. Később, 1997-től sikerült kibekkelni ezt a rosszízű ne­­vet, és lettünk Kegyeleti Mú­zeum. Még most is sokan megkérdezik, hogy hol az ásó, a kapa, a kötél? Nincs. Ennek a gyűjteménynek nem az a célja, hogy behelyezzük ma­gukat a mindenki számára kö­zös jövőbe. Egyszerűen arról van szó, hogy megőrizzük a kegyeleti szokásokat, bemu­tassuk a temetés, a gyász kel­lékeit. Igaz, a tárgyi emléke­ket először fel kellett - és kell - kutatni. Voltak falvak, aho­vá az utolsó pillanatban ér­keztünk, el akarták égetni a padláson talált gyászruhákat, mert kimentek a divatból. Nézze a tárlókat. Itt vannak a fehér gyász darabjai. Csodá­latosak. Nekünk van a legtel­jesebb gyűjteményünk. Ha visszanézünk egy kicsit a tör­ténelmi időkre, a táltosok fe­hér ruhát viseltek, az eredeti gyász színe a fehér volt, a ki­emelt ünnep színe. Aztán jött egy II. Fülöp nevű spanyol ki­rály, az úgynevezett fekete ki­rály, ő hozta be a feketét a gyász színeként. A francia ki­rálynők sokáig nem is fogad­ták el. Nálunk, Csökölyön 1936-ig maradt a fehér szín, de Dél-Dunántúlon, Barcson, Pécsett és a környékén muta­tóba akadt néhány faluban egy ideig. Az öregek talán még ma is fehérben mennek el a végső útra, hisz a lélek tisz­taságát jelképezi. - Tudunk még szépen gyászolni, megadni a végtisz­tességet? Ahogy itt körülnéz az ember, minden különleges, díszesek a ruhák, a gyászjelen­tések szinte a halott egész lé­nyét bemutatják.­­ Magyarországon régen igen nagy temetések voltak. Olyan hihetetlen pompával adták meg a végtisztességet a távozottnak, amelyre ma már nem lehet példát találni, hiába megy végig a gyászmenet a főváros főutcáján. Akár Kos­suth, akár Deák temetését említem, óriásiak voltak. Ak­kor Budapest lakossága a te­metőig állt sorba, még az er­kélyeken is csüngtek az em­berek a Rákóczi úton. Elte­mették a halottat, majd megülték a tort. - Társasági eseménynek számított a temetés? - Egy nagy temetés arra is szolgált, hogy a krém gyer­mekei összeismerkedjenek. Ez napjainkban ismét kezd divatba jönni. Viszont régen két-három napig téma volt a halott, a személyisége, ma erről már alig van szó. Fél óra, kipipáljuk, csak a család, a közvetlen hozzátartozók em­lékeznek rá. - Lehet, hogy nem is volt jelentős személyiség, vagy megváltoztak a körülmények? - Mi változtunk meg. Vén fejjel úgy vélem, az elanya­­giasodás került fölénybe. Őszinte részvétem, és me­gyünk tovább. Falun, vidéken egészen más a hozzáállás, a felkészítés, gyászolnak egy évig, feketében járnak. Na­gyon érdekes volt a gyűjtés során, azt mondták az embe­rek: hála istennek, hogy oda tudjuk adni magának a fekete ruhákat. Nem nekünk kell el­égetni. El sem tudták képzel­ni, milyen hihetetlen kincset adtak át. Tápió környékéről tudtam begyűjteni a gyász há­rom fokozatának a darabjait, a többi közt egy kékfestő ruhát is. A kékfestő a középgyász megjelenítője. A fekete volt a mély gyász, a barna-fekete együtt a középgyász, a kék­festő az átmenet, a gyász hato­dik hónapjától kezdték visel­ni. Nézze a kendőt, ezen már megjelenik a rózsaszín rózsa. Beszélhetünk a matyók vise­letéről. Fehér, a virágok feke­ték rajta. A csángóké is hihe­tetlenül gyönyörű, az alap itt is fehér. A nyárádiak egye­­düálló darabját, a fiókos és kétsormintás hideglepedőt is őrizzük. A katolikusok asztal­kendője piros hímzésű, a szí­nes virágok az örökkévaló­ságot jelképezik. A tort vi­szont vallási szempontból je­lenítették meg. - Voltaképpen a halotti tornak mi volt és mi a mai je­lentősége? - Nem az, hogy degeszre egyék magukat a gyászolók, hanem az, hogy az eltávo­zottról szépen megemlékez­zenek. Igaz, néhol már tivor­nyává vált a tor, ezért is viszo­­lyognak tőle sokan. A létszám némelykor felért egy menyeg­zővel. A tor az egyik legtiszte­­ségesebb hozzáállás a búcsú­záshoz. A temetőben lehet színház, de a toron egymással szemben állnak, beszélgetnek a gyászolók, akkor az is kide­rülhet, milyen jó ember volt, de mekkora csibész néha. - Láthatunk itt kocsikat, ko­porsókat, néhány festettet is, nagyon szépek. Fejfák, gyászje­lentések. Hogyan sikerült ekko­ra kincseket összegyűjteni? - Az itt látható tárgyak szá­momra a kincsnél többet je­lentenek. Minden egyes da­rabhoz fűződik valamilyen történetem. - Megismerik az emberek? Elmennek a Nemzeti Múze­umba, a történetibe, de a kegyeletibe is odaérnek? - Az elmúlt évek átlagát nézve 3500 és 4500 között van a látogatók száma. Ami­kor megindul az iskolasze­zon, a nyugdíjas vándorlás, sokan jönnek. Az iskolások vezetését nem adom át senki­nek. Volt egy csoport, megáll­tak az ajtóban, és el nem moz­dultak. Végül megszólalt az egyik gyerek: Vannak itt szel­lemek? Mondtam nekik, ma­radjanak csöndben, figyel­jünk. Síri csend lett. Hallotta­tok valamit? - kérdeztem. Nem­­ válaszolták. Akkor mindenki menjen a fülészetre, mert itt kísért Petőfi, Deák Fe­renc, Jókai, Arany János, Kossuth Lajos szelleme. Amikor háromnegyed óra múlva elmentek, mindenki nevetett. Itt nincs száraz ide­genvezetés. A nyugdíjasok is érdekesek. Tartózkodóbbak, érdeklődőbbek és hitetleneb­bek is. Azt mondják, hogy amit itt látnak, az mese, a va­lóság az, hogy dübörög a föld. Rendben, de azt én már úgy­sem hallom. Félünk a haláltól, de le kell győznünk az érzést. A múzeum impozáns nagyterme, de a raktárakban még pihennek emlékek­Fotó: Lázár Lívia A budapesti, Fiumei úti múzeum az országban az egyetlen, Euró­pában is csak kilenc létezik, de topon va­gyunk a gyűjte­ménnyel, mondja Hargittai Emil Élünk és meghalunk Nagyon későre járt, de a fáradtságtól ólmos pillákkal hódoltam igen rossz szoká­somnak, s elalvás előtt még végigcsattogtattam a televízió távirányítóját. A tu­dományos-ismeretterjesztő programon futó lassú, fegyelmezett műsor az egyiptomi piramisokról, évezredes nyugalmukból feltárt és kibontott múr­miákról, az ősi temetkezési szokásokról, konzerválási eljárásokról szólt. Az álom kiszaladt a szememből. A szembesülés földi porhü­velyünkkel, a test múlandó­ságával pont akkor mellbe­vágó, ha a fizikai valóságá­ban megmaradt állapotát láthatjuk, s érinthetjük. Az emberiség rémülettel, mi több, rettegéssel vegyes kíváncsisága, borzongással teli érdeklődése halála és a halál utáni (?) mivoltával egyidős tudatra ébredésé­vel. A kisgyerekek erős többsége régész akar lenni, egy ideig, s leginkább nem a mélyben pihenő kövek, hanem az emberi csontok miatt, amelyek tisztelettel­jes faggatásával a lét titka megfejtéséhez vélünk kö­zelebb jutni, öntudatlan is. Élet és halál, születés és tá­vozás, öröklét és elmúlás. Mily szerencsénk, hogy ezen örök fogalmak kap­csán lett száz és egyféle te­metkezési mód, amelyek ma mesélnek múltunkról! A temető többet elárul a hajdani életről, mint bármi más, s a legkevésbé sem kegyeletromboló a faggatá­sa. A sírban lelt ruhák, ék­szerek, fegyverek, a halott mellé helyezett tárgyak, olykor ló, kocsi, edény, ba­ba, a sír tájolása,­­ az újkori síremlék, kő, felirat, jel - mind-mind rólunk szól. (A hamvasztás ősi szokásától van, ki ma is irtózik...) A te­mető, a temetkezés is az életről, a halandóságunkkal megbékélt, s megbékélni képtelen szorongásáról szól. Rólunk. Élőkről. Zsohár Melinda belpol@fmh.plc.hu f*% ( I

Next