Dunaújvárosi Hírlap, 2018. július (29. évfolyam, 151-176. szám)

2018-07-20 / 167. szám

10 DUNAÚJVÁROSI HÍRLAP MÉLTATLANUL ELHALLGATJÁK Az 1456-os nem az első nándor­fehérvári csata volt, de az első a második nagy diadala után bántóan háttérbe szorult, szorul, pedig az elsőnek is hatalmas je­lentősége volt, és az is magyar győzelmet hozott. Az első 1440- ben volt, és három hónapig tar­tott, ami abban az időben szo­katlanul sok idő volt, de vannak olyan vélemények is, hogy hét hónapig húzódott el a csata. Thal­­lóczi Jován aubániai perjel vezette a védőket, ekkor a vár a Thallóczi család parancsnoksága alatt állt. A „felállás" hasonló volt, mint ti­zenhat év múlva. Az „1440-es" szultán II. Murád serege hatalmas létszám- és erőfölényben volt, és itt is kevésén múlt, hogy a ma­gyar sereg elveszíti a küzdelmet, hiszen a törökök már nagyon kö­zel álltak a győzelemhez. A döntő ütközet napján a felszíni táma­dással egy időben Murád a mély­ből feltörő katonákkal, egyetlen rohammal akarta elsöpörni a vá­rat. Thallócziék kivárva az utolsó pillanatot, ekkor robbantották be az ellenaknába helyezett, és az egyik kicsapásnál zsákmányolt tö­rök lőporos hordókat. A források szerint tizenhétezer török veszett oda a robbanás következtében az alagútban és a felszínen. Nándor­fehérvár ünnepelt, Murád szultán pedig táborbontásra és elvonu­lásra adott parancsot... A szemben álló seregek létszá­máról egyáltalán nem szólnak a források. Becslések szerint a vé­dősereg létszáma 3000-5000 fő lehetett, a nem reguláris ele­mekkel legfeljebb 6000-7000 fő. Az ostromlók létszáma 35 000 harcost tehetett ki. A szultánt va­lószínűleg nagy veszteségei kény­­szeríthették az ostrom feladására, bár egyes források szerint ebben szerepe lehetett valamilyen jár­ványnak illetve ellátási nehézsé­geknek is. Hirdetés- 2018. JÚLIUS 20., PÉNTEK MAGAZIN ACÁRDYCSABA_________ szerkesztoseg@dunahirlap.hu DH-ÖSSZEÁLLÍTÁS 1456. július 22-én ért véget a második nándorfehérvári csata, amely hatalmas magyar győzelmet hozott a fénykorában lévő török sereg felett. Történelmünk egyik legfényesebb napja az, amikor a törökök meg­semmisülve elvonultak Nándorfehérvárról (mai Belgrád). A csata 1456. július 4-én kez­dődött, akkor a magyar-szerb közös sereget Szilágyi Mi­hály, Hunyadi János sógora vezette. Szilágyi hétezres se­reggel védte a várat, Hunya­di, a sereg vezére csak július 14-én tudta áttörni a törökök dunai zárát, és tudott csat­lakozni Szilágyihoz tízezer katonájával. Még később ér­kezett Hunyadihoz Kapiszt­­rán János vándorprédikátor és inkvizítor harmincötezer keresztesével. (Az ekkor már a 70. életévében járó, itáliai származású ferences rendi szerzetes, Kapisztrán János 1455-ben érkezett Magyar­­országra III. Callistus pápa megbízásából, hogy a török elleni hadjárathoz toboroz­zon kereszteseket.) Végül a törökkel szemben csupán há­rom erő tudott szembeszáll­ni: Hunyadi saját költségen felszerelt hada, Kapisztrán György keresztes serege, és Kórógyi János macsói bánnak - Hunyadi szövetségesének - a katonasága. A török sereg 1456. május elején indult a közel ezer kilométeres útra. A felvonuló had létszámát a korabeli szemtanúk legalább százötvenezresre becsülték. Az ambiciózus II. Mehmed szultán 1451-ben lépett az Oszmán Birodalom trónjára, és uralkodása második évében Konstantinápoly elfoglalásá­val adott tanúbizonyságot hó­dító szándékairól. Magyarország - Mehmed 1454-es szerbiai hadjárata után - nehéz helyzetbe került, ugyanis az Oszmán Birodalom közvetlen szomszédságában számíthatott rá, hogy a szul­tán következő hadjárata ellene irányul majd. II. Mehmed ál­lítólag kijelentette, következő háborúja során reggelijét Nán­dorfehérváron, ebédjét Budán, vacsoráját pedig Bécsben kí­vánja majd elfogyasztani. A veszély dacára Magyar­­országon az összefogásnak csupán minimális jele mutat­kozott, a nemesség nagy része ugyanis az V. László király és Hunyadi János körüli bá­rói ligákba tömörült, vagyis széthúzás volt az­­ ország erői között. Bár III. Callixtus személyé­ben 1455 áprilisában egy elkö­telezett egyházfő ült a vatikáni trónusra, az európai keresztes had toborzása során azonban minden erőfeszítése kudarcot vallott. A sorsdöntő támadás idejére egyedül a Magyaror­szágra küldött Kapisztrán ért el eredményt. Callixtusnak tehát minden oka megvolt a pesszimizmusra. Hunyadi és Szilágyi tehát a legóvatosabb becslések szerint is többszörös túlerővel kellett szembenézzen, a támadást pe­dig jó eséllyel az 1429 óta ma­gyar kézen lévő Nándorfehér­várnál kellett visszaverniük. Ezt nem csak a szultánnak tu­lajdonított nagyravágyó kije­lentés nyomán lehetett sejteni, hanem így diktálta a józan ész is: ha Mehmed elszánta magát Magyarország meghódítására, akkor fő erőinek biztosítania kellett a víz és élelem megfele­lő utánpótlását, aminek legcél­szerűbb útvonala a Duna volt. Nándorfehérvár nélkül a szul­tán nem kockáztatta volna egy ilyen hadjárat sikerét, hiszen a folyó lezárásával seregét kön­­­nyűszerrel kiéheztették volna. A Nándorfehérvárban rejlő lehetőségekkel II. Mehmed is tisztában volt, ezért 1456. július 4-én ostrom alá vette a Hunyadi és Szilágyi többszörös túlerővel nézett szembe HARANGOZNAK Az egyetemes, így a magyar tör­ténelemben is sok olyan legenda kering amelyeknek vagy csekély valóságalapja van, vagy egyálta­lán nincs közük az igazsághoz. A nándorfehérvári csatát kettő is övezi. Az első a déli harangszó. Nagyon sokan abban a hitben vannak, hogy a déli harangozást a pápa a nándorfehérvári diadal feletti örömében rendelte el. Ez azonban nem igaz. III. Callixtusz még a csata előtt, 1456. június 29-én döntött a harangozásról, az Európát fenyegető oszmán hódí­tók legyőzéséért és a keresztény seregek fegyvereinek győzelméért a déli harangozást és imádkozást rendelte el a keresztény hívek szá­mára. Azt pedig hogy a harango­zás minden délben örökké meg is történjen, VI. Sándor pápa csak később, 1500. augusztus 9-én rendelte el, megújítva Callixtusz rendeletét. Ekkor került a haran­gozás időpontja pontosan déli 12 órára. A másik Dugovics Titusz esete. A török már majdnem el­foglalta a várat, több zászlót tűztek már ki, amikor a legenda Dugo­vics egy újabb zászló kitűzését azzal akadályozta meg hogy egy törököt magával rántott a mélybe. Történelmileg az sem bizonyított, hogy egyáltalán az eset megtör­tént, de az tény, Dugovics Titusz nem létezett, egy 19. századi ne­mes­ találta ki, az esetet úgy beál­lítva, hogy az egyik őse Dugovics Titusz volt, Száva és Duna találkozásánál fekvő várost. A földsáncokba helyezett tüzérség kezdte meg ekkor a vár rombolását. Eközben a tö­rök hajóhad parancsnoka, Bal­­toglu admirális parancsot ka­pott, hogy akadályozza meg, hogy a várba vízi úton erősítés jusson. Baltoglu a rendelke­zésére álló kétszáz hajót ös­­­szeláncoltatta és Zimony fölött a Dunát teljes szélességében lezárta, így a magyar felmen­tő sereg első feladata a dunai hajózár áttörése volt. Ennek sikere hozta el a csata fordu­lópontját. A vízi út szabaddá tétele után Hunyadi mindene­kelőtt élelmet szállíttatott a ki­éheztetett helyőrségnek, majd seregét két részre osztotta. A keresztesek Kapisztrán veze­tése alatt a Száva bal partján letáboroztak, Hunyadi saját serege élén pedig csatlakozott a vár védőihez. A török júli­us 21-én kiadta a parancsot a döntő rohamra. Bármennyire hihetetlen, de a keresztesek fegyelmezetlenségének „kö­szönhető” a nándorfehérvári diadal. Ugyanis a keresztesek ön­álló akcióba kezdtek, átkeltek a Száván, és elfoglaltak egy dombot. A szultán a lovassá­gát vetette be a támadók ellen, az elvágta őket a vártól. II. Mehmed az ellentámadással súlyos hibát követett el, mert lovasságát elvonva, védelem nélkül hagyta a török tüzér­séget. Hunyadi, felismerve a váratlanul adódó esélyt, össze­szedte maradék nehézlovassá­gát, és a várból kitörve, egy lendületes támadással elfog­lalta az oszmán ágyúállásokat, így a magyarok hátulról lőni kezdték a Száva felé rohamo­zó török lovasságot. Hunyadi akciója eldöntötte a csatát. A magyar lovasok ezután oldal­ba támadták a két tűz közé ke­rült török lovasságot. Közben a keresztesek különös rohama Kapisztránnal az élén elérte a török tábort. Ekkorra az egész magyar sereg kiözönlött a várból, és csatlakozott a har­colókhoz. A legyőzött szultán ezt követően valamennyi meg­maradt haderejét hazarendelve visszavonult Konstantinápoly­­ba. Az Oszmán Birodalom eu­rópai terjeszkedése közel hét évtizedre megtorpant. A törököknek csak 65 év­vel később, 1521-ben, I. Szu­­lejmán idején sikerült a várat bevenni. Bár Hunyadi nagy diadalt aratott, nem élvezhette sokáig a győzelmet, mert alig három héttel a török elűzése után, a kialakuló pestisjárvány következtében 1456. augusz­tus 11-én meghalt. Hunyadinak tehát nem volt lehetősége, hogy az ostrom után üldözte az oszmán se­reg túlélőit, de a pápának és az európai uralkodóknak írott leveleiben felvetette annak le­hetőségét, hogy eljött az alka­lom Európa teljes felszabadí­tására. Ez viszont nem történt meg. Fővezére elhunyta után a keresztes hadjáratra összeállt seregek feloszlottak. Ennek ellenére Nándorfehérvár meg­védése nagy jelentőséggel bírt, hiszen Magyarország határait ezt követően jó ideig nem fe­nyegették a török hódítók. Forás: tortenelmiportre. blog.hu, rubicon.hu, hu.Wiki­pedia.hu Látogasson el weboldalunkra! | a dunaújvárosi hírportál Nándorfehérvár dicső győzelme A hadvezér Hunyadi János a törökkel elbírt, a pestisjárvánnyal nem ismeretlen festő képe a csatáról, középen Kapisztrán Jánossal Fotó: Szeretlek Magyarország

Next