Az Eötvös Loránd Tudományegyetem értesítője, 1957-1958
1. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem 1957. szeptember 16-án tartott tanévnyitó közgyűlése
évtizedekkel ezelőtt hirdette meg és teljesítette ezt a zene elé tűzött kettős feladatot. Jól tudom, az a kép, amelyet Kodály Zoltánról adtam, sokkal vázlatosabb, semhogy kimeríthetném emberi és művészi egyetemességét, de talán sikerült éppen az ő példaszerűségével érzékeltetnem, hogy nincsen emberi és művészi nagyság, amely ne gyökereznék az éltető s népi-nemzeti humuszban. S ezúttal újra igazolva látom azt a régi tételemet, hogy minél nemzetibb, annál európaibb minden nagy magyar jelenség s annál tisztábban igazolhatja a maga s ezen a réven nemzeti küldetését a világ népei előtt. Ezt tették nagyjaink és legnagyobbjaink. S ezt tette — az ő példájukat követve — Kodály Zoltán. Több mint negyven éve annak, hogy kezdő filológus koromban először szoríthattam kezet Kodály Zoltánnal s elbeszélgethettem vele a „Magyar Szimplicisszimusz”-ról. Boldog vagyok, hogy annyi év után mint a Bölcsészettudományi Kar dékánja közreműködhetek a mai történeti aktusnál, amikor átnyújtjuk Kodály Zoltánnak egyetemünk legmagasabb kitüntetését, a díszdoktori oklevelet. Én, dr. Turóczi-Trostler József egyetemünk tanára, Bölcsészettudományi Karának dékánja, mint felavató, tisztemnél fogva tudománya jutalmául Önt, dr. Kodály Zoltánt a bölcsészettudományok díszdoktorává avatom és felruházom mindazokkal a jogokkal, amelyek a törvény erejénél fogva a díszdoktort megilletik. Kívánom, hogy az Egyetemünk által adható legmagasabb elismerés birtokában tudományának további művelésével még hosszú időn keresztül fejtse ki működését hazánk és népünk javára. Ügy legyen! Az avatás után Kodály Zoltán köszönte meg az Egyetem tanácsának az avatást. „Tisztelt Egyetemi tanács! Tisztelt Hallgatóim! Az Alma Mater nagyon elnéző velem szemben, amikor a legmagasabb kitüntetéssel felruház, de ha visszagondolok rá, már 30 évvel ezelőtt is elnéző volt, legalábbis ami a szóbeli vizsgát illeti. Visszaemlékezem arra, hogy nekem sohasem volt ambícióm, hogy a nevem elé a „dr” betűket biggyesszem, de megvolt még abban az időben az anyám, akinek a jövőmet illetőleg súlyos kétségei voltak elvégezetlen és kissé össze-vissza bonyolult tanulmányaim miatt. Az ő kedvéért határoztam el erre magam. A gyógyszer bevált, mert meggyógyult és még húsz évet élt utána. Azt hiszem, nem éltem nagyon vissza az akkori egyetemi tanács indulgenciájával, mert nem hiszem, hogy sokat használtam volna ezt a címet, egyedül Németországba menve csináltam