A MTA ELHUNYT TAGJAI FÖLÖTT TARTOTT EMLÉKBESZÉDEK 7. KÖTET (1891-1893)

1892. – 3. szám: Emlékbeszéd Beöthy Leo I. tagról György Endre I. tagtól

2 GYÖRGY ENDRE, az, a­mit Bacon száraz világosságnak nevezett volna, jóté­kony melegével valaha tisztázhatná alaptételeiket. És előttem áll életének utolsó szakaszában, a hosszú, lassú haldoklás átérzett kínjaival. Idegrázó kép, melyre visszaemlékezni is fájó. Érezni napról napra az elme gyen­gülését, a növekvő homályt, és keresni forró vágygyal a világosságot ; érezni és tudni, mint apad és csökken az élet csörgedező nedve, és megverve lenni kiolthatatlan szomjjal meríteni abból ; keresni a szenvedély egész tüzével az igazság minden eldugott segédeszközét, és érezni, mint törlődnek le a cserben hagyó emlékezet táblájáról a nagy fáradsággal már összeszedett részek is ; akarni élni, mert az élet a munka, és látni közeledni rémes, lassú, de kike­rülhetetlen lépésekkel a biztos halált; valóban szomorú, meg­ható sors. És néhai társunk, tel. Akadémia, élni akart még akkor is, mikor élete nem volt egyéb, mint vegetálás ; gondolkozni akkor is, midőn agya megtagadta a működést ; dolgozni akkor is, a mikor az életerő dermedése megzsib­basztotta kezét. Tagadni akarta maga és mások előtt egy­aránt, a gyors hanyatlást, s akarata kínlódott a lélek emel­kedő tehetetlenségén. Relativ boldog még, — ha a lassú halál e borzasztó ösvényén boldogságról lehet szó, — kinek sötét közönybe fúl belé lelke, melynek ködét csak itt-ott, mint valami czikázó villám, deríti fel egy-egy sugara az öntudatnak vagy emlékezetnek, a­ki az értelmi tehetetlen­ség lomha súlya alatt húzza-vonszolja közel sírjáig életnek nem nevezhető tengődését, és mint élő halott járt fent, kiégett romja az egykori lángésznek, sírkövéül saját sír­jának , rémítő példájára az örök elmúlásnak. De száz­szor és ezerszer szerencsétlenebb volt ennél, tel. Akadémia, Beöthy Leo életének vége. Nem nehezedett áthatatlan, vagy csak néha-néha átható köd elméjére, éberen maradt munka­kedve, öntudata ismerte azt a legsivárabb állapotot, mely­ben volt, dolgozni akart, de napról napra érezte képtele­nebb és képtelenebb voltát, cserben hagyta emlékezete, tudása, keze; öntudatos fejfája volt saját lelkének, melynek még az is megadatott, hogy végig nézze saját magának feloszlá­sát, megsemmisülését ; végig nézze ez irtózatos processust. (66)

Next