A MTA ELHUNYT TAGJAI FÖLÖTT TARTOTT EMLÉKBESZÉDEK 11. KÖTET (1901-1903)
1902. – 4. szám: Emlékbeszéd Szilágyi Sándor r. tag felett Fraknói Vilmos r. tagtól
3 FRAKSÓI VILMOS. Isten akarata volt, hogy ő távozzék előbb a földi életből. Jól tudom, nem dicsőítő beszédet várt tőlem az ő őszinte szerénysége, sem apologiát az ő tiszta lelkiismerete. Feladatul nem akarhatott nekem egyebet kitűzni, mint a történetírás terén kifejtett munkásságának igazságos, tárgyilagos méltatását. Úgy látszik, szellemi fejlődésünk és pályánk útjainak elágazásainál fogva, nagyobb értéket tulajdonított annak a dísz nélküli borostyánágnak, amit az én kegyeletem tehet sírjára, mint az ékesszólás virágainak, melyekből akár az ifjúkori küzdelmek részeseinek barátsága, akár az aggkorában őt környező tanítványok hálája szívesen font volna újabb díszes koszorút emlékére. I. Szilágyi Sándor nem tartozott a szerencse azon kedvenczeihez, kik nyilvános pályájuknak mindjárt küszöbén fölismerik valódi hivatásukat és betöltésére szentelhetik egész életüket, összes erejöket. Ezt a hivatást számára kijelölni látszottak családi hagyományok. Nagyatyja és atyja, a két Szilágyi Ferencz, tanárok és történetírók voltak.. Tőlök csakugyan örökölte ő a folytonos tanulás, különösen a történeti múlt alapos megismerésének vágyát, egyszersmind azt az uralkodó ösztönt is, mely a szerzett ismereteknek másokkal közlésére ellenállhatatlan hatalommal késztet. De megvolt benne ifjúkorától kezdve és elkísérte sírjáig az érdeklődés a közélet actuális kérdései, a nap eseményei iránt ; a munkában való páratlan kitartással egyesült nála a léleknek az a nyugtalansága, mely nem enged egy tárgynál hosszasan időzni, és nem várva be míg a kitűzött czél el van érve, már egy másik felé irányítja a törekvést. Minden hatás előtt megnyíló, új gondolatok felkarolására mindig készen álló szelleme nem kereshetett kielégítést a tanári pályán, mely egyforma munkásságban.