A MTA ELHUNYT TAGJAI FÖLÖTT TARTOTT EMLÉKBESZÉDEK 21. KÖTET (1930-1933)
1932. – 12. szám: Hegedüs István r. tag emlékezete írta Huszti József l. tag
382 Huszti József beleszülettünk s a fellendülésnek csak mintegy haszonélvezői voltunk, bukott alá az öregebb generáció, amelyik ezt ,a korszakot annak minden eredményével együtt a maga művének tekinthette s amelynek fájdalma — ha lehet — még a mienkét is túlszárnyalhatta, hiszen a maga legsajátosabb alkotását látta összeomlani. A ránk zúdult anyagi, szellemi, erkölcsi nyomorúság közepette az igazi veszteseknek mindig őket éreztem, a nagy nemzedéknek korszakunkra maradt s e tekintetben magukat mintegy túlélt, életük összes eredményeit sirató, sokszor reménytelenül sírba szálló képviselőit, akik ösztönösen érezték, hogy ők az élet-halál kérlelhetetlen törvényei következtében a feltámadást már aligha láthatják s akik közül bizonyára sokan hazájuk sorsán kétségbeesve néztek szembe a halállal. Nem tudnám elhinni, hogy Hegedűs István a legszomorúbb helyzetben is a reménytelenek közé tartozott volna. Jellemének alapvonása, amely a legfordulatosabb életkörülmények között sem hagyta őt el, derűs optimizmusa volt. Nem akart reménytelen lenni, nem is tudott volna kétségbeesni, mint ahogyan nem tudott tulajdonképen ellenségeskedni, haragot tartani, önmagát esetleg bosszúvággyal emészteni sem. Mindig bízott a sorsban, sőt a legnagyobb csalódások ellenére az emberekben is, nem rövidlátásból, hanem a harmónia utáni vágyánál fogva. Nem lehet őt életművésznek mondani a szó köznapi értelmében ; ez vele szemben, akit az élet olyan sokszor és olyan kegyetlenül megtépázott, szinte sértésszámba menő megállapítás lenne. De életművész volt olyan magasabb értelemben, mint a lelki sztoikusok, akik sztoikusoknak rendeltettek. Egyéni életének kisebb-nagyobb kellemetlenségeit, csapásait olyan lelki emelkedettséggel viselte el, ami barátait szinte megrendítette. Életének egyik legszomorúbb fordulópontján, amikor — mint utólag kiderült — nyilvánvalóvá lett előtte, hogy el kell hagynia régi otthonát, katedráját, barátait, kedves könyveit, tehát jóformán mindent, amit az átlagember pótolhatatlan értéknek szokott tekinteni, véletlenül többen néhány órát társaságában