A MTA ELHUNYT TAGJAI FÖLÖTT TARTOTT EMLÉKBESZÉDEK 21. KÖTET (1930-1933)

1932. – 12. szám: Hegedüs István r. tag emlékezete írta Huszti József l. tag

382 Huszti József beleszülettünk s a fellendülésnek csak mintegy haszon­élvezői voltunk, bukott alá az öregebb generáció, amelyik ezt ,a korszakot annak minden eredményével együtt a maga művének tekinthette s amelynek fájdalma — ha le­het — még a mienkét is túlszárnyalhatta, hiszen a maga legsajátosabb alkotását látta összeomlani. A ránk zúdult anyagi, szellemi, erkölcsi nyomorúság közepette az igazi veszteseknek mindig őket éreztem, a nagy nemzedéknek korszakunkra maradt s e tekintetben magukat mintegy túlélt, életük összes eredményeit sirató, sokszor remény­telenül sírba szálló képviselőit, akik ösztönösen érezték, hogy ők az élet-halál kérlelhetetlen törvényei következtében a feltámadást már aligha láthatják s akik közül bizonyára sokan hazájuk sorsán kétségbeesve néztek szembe a ha­lállal. Nem tudnám elhinni, hogy Hegedűs István a leg­szomorúbb helyzetben is a reménytelenek közé tartozott volna. Jellemének alapvonása, amely a legfordulatosabb életkörülmények között sem hagyta őt el, derűs optimiz­musa volt. Nem akart reménytelen lenni, nem is tudott volna kétségbeesni, mint ahogyan nem tudott tulajdon­képen ellenségeskedni, haragot tartani, önmagát esetleg bosszúvággyal emészteni sem. Mindig bízott a sorsban, sőt a legnagyobb csalódások ellenére az emberekben is, nem rövidlátásból, hanem a harmónia utáni vágyánál fogva. Nem lehet őt életművésznek mondani a szó köznapi értel­mében ; ez vele szemben, akit az élet olyan sokszor és olyan kegyetlenül megtépázott, szinte sértésszámba menő meg­állapítás lenne. De életművész volt olyan magasabb érte­lemben, mint a lelki sztoikusok, akik sztoikusoknak ren­deltettek. Egyéni életének kisebb-nagyobb kellemetlensé­geit, csapásait olyan lelki emelkedettséggel viselte el, ami barátait szinte megrendítette. Életének egyik legszomo­rúbb fordulópontján, amikor — mint utólag kiderült — nyilvánvalóvá lett előtte, hogy el kell hagynia régi ott­honát, katedráját, barátait, kedves könyveit, tehát jóformán m­indent, amit az átlagember pótolhatatlan értéknek szo­k­ott tekinteni, véletlenül többen néhány órát társaságában

Next