Hadak Útján, 1956 (8. évfolyam, 81-90. szám)
1956-06-01 / 86. szám
csapatait és a keresztesek válogatott és komolyabb katonai erőt jelentő részét a kereskedelmi hajókból átalakított és felfegyverzett hajóhaddal a Dunán, a lovasságot, tüzérséget és a keresztesek többi részét pedig a Duna jobb partján, Kórógyi János macsói bán vezetésével gyalogmenetben elindítja a vár felé. Július 14-én kerülnek szembe egymással a hajóhadak. Az áttörés öt órai küzdelem és véres kézitusa árán sikerül. Az ozmán flotta megsemmisítő vereséget szenved, három nagy hadigálya ötszáz fővel elsülyedt, négy fogságba esett, a többi pedig súlyosan megrongálva menekült a vár alá, ahol a szultán bosszújában és elkeseredésében az egészet felgyújtaná. Ebben a győzelemben része volt annak is, hogy az áttörési műveletet a Duna déli partján menetelő csapatok oldalból, a vár 40 naszádja pedig a házból támogatta. Az út tehát szabaddá lett a vár felé és Hunyadi július 15-én 10 ezer fő harcossal bevonulhatott a várba és megerősíthette annak védelmét avval a nyugodt tudattal, hogy a csata első mozzanatának megnyerésével a Duna felől veszély nem fenyegeti többé és szükség esetén a viszavonulás útja is szabad. A várba át nem szállított csapatok, főleg a keresztesek, mint további tartalék a Száva északi partján maradtak Hunyadi ama szigorú utasításával, hogy csak az ő személyes parancsára avatkozhatnak bele a harcba. Időközben a várat az egyik sikertelen roham a másik után érte. Hunyadi az ostrom legveszélyesebb helyein személyes példájával vezette a harcot. Az erős ágyúzás és a sáncok betemetése tönkretette a vár déli védőműveit, bár a védők igyekeztek ezt megakadályozni, újabb védgátakat építettek kőből, fából, mögöttük újabb sáncokat. De a vár lassan mégis rohamérett lett. Hunyadi maga írta az ostrom után: „.. . a szultán a várat ágyúkkal annyira leromlatta, egészen a földig, hogy már nem is vár az, hanem inkább mező.“ Végre is a szultán hatalmas tüzérségi előkészítés után július 20-án beszüntette az ágyúzást és július 21-re rendelte el az általános rohamot, amely a déli órákban fejlődött ki igazán. Maga állt a rohamoszlopok élére és több meddő kísérlet után és hatalmas veszteségek árán éjjelre végre is behatolt a megerősített városba, úgy hogy Hunyadi kénytelen volt a magaslaton fekvő fellegvárba visszavenni a védőket. A török csapatok azonban az éjféltájban indított harmadik nagy rohamban ezt is megrohanták és létrákon igyekeztek megmászni a falat. A belső várfal ostroma közben történt az az egyéni hőstett is, amikor egy janicsárra, akinek már-már sikerült a várfal felső párkányára felkúszva a török félholdas lófarkas lobogót kitűzni, egy Dugovics Titusz nevű magyar vitéz ölre ment és mert másképp nem gyűrhette le, zászlóstul magával rántotta a törököt a mélybe. A belső vár körül a harc még a hajnali órákban is dúlt, de a felvonóhidat sikerült megtartani és a külső várban elszigetelten küzdő kisebb csoportok is eredményesen verekedtek. Majd az árkokban és a falak alatt nyüzsgő törökökre kénbe mártott rozsét és más gyúló anyagágokat hajítottak, az ostromlók megingottak mire ellenük megint mindenfelől megindult a támadás. Reggelre a török támadás teljesen összeomlott, a vár saját kézben volt, így július 22-e, a döntés napja, egy hajnali ellentámadással kezdődött, amely a belső várfalon túlra dobta vissza az ostromlókat. A török gyalogság hatalmas veszteségeket szenvedett, de lovassága majdnem érintetlen volt. Ez Hunyadit óvatosságra intette. Délelőtt a csapatok farkasszemet néztek egymással, a törökök újabb rohamra készülődtek. A koradélutáni órákban vakmerő keresztesek a várfal résein kitörve egy kisebb támadásra induló lovascsapatra rontottak és azt visszaűzték. A siker láttára mind többen merészkedtek ki a várból, majd a Száván önhatalmúlag átkelt keresztesek zöme is csatlakozott ezekhez a jobbára csak helyi jelentőségű kitörésekhez. Rohamuk délután 4 és 6 óra között bontakozott ki és Kapisztrán vezetése alatt „Jézus!“ csatakiáltással rávetették magukat a meglepett és az előző vereségek hatása alatt álló ellenségre. A török balszárny, különösen az anatóliai lovasság, a hullámzó harcok során megingott, majd menekülésre vette a dolgot, miközben a keresztesek az ázsiai hadtest táborhelyéig nyomultak és ott zsákmányolásba kezdtek. A szultán legjobb csapatait fordította a keresztesek átkarolásának kiegyensúlyozására, egyes oszlopai azokat oldalban és házban is megtámadták. De a szultán evvel a középen álló erőit és ágyúi fedezetét is meggyengítette, sőt ide-oda kanyargó harcvonalai a vár felé is szabad szárnyat mutattak. De a keresztesek is válságos helyzetbe kerültek. Hunyadi a fellegvárból látta a keresztesek tervszerűtlen vállalkozásának sikerét, majd szorongatott helyzetüket. Ebben a pillanatban maga is az ellenkező szárnyon kirohanásra határozta el magát. A várőrséggel és lovasságával a török jobbszárnyra, a keresztesek felé kanyarodó európai hadtestre vetette magát, elfoglalja az ostromágyúkat, azokat az ellenségre fordítva tüzet zudít rájuk. Most a szultán került két tűz közé és visszahúzódott hátsó tábora felé. A janicsárok nagy része felmorzsolódott, az ágyúk elvesztek, az ostromgépek tönkrementek. A csata sorsát már egy portyázásról viszszatért ozmán lovasdandár se tudja megfordítani, bár ennek a megjelenése Hunyadit ismét óvatosságra inti. Az esti órákban már kétségtelen, hogy a török haderő nem tud ellenállni a fellelkesedett magyar seregnek, megkezdődik a visszavonulás, amely több helyen lassan rendezetlen futássá fajul. Ezt látva a szultán már maga se hitt többé győzelmében, még az éj folyamán felgyújtaná a táborát Erre a seregen még nagyobb pánik tört ki, maradékait csak hetek 10