Hadak Útján, 1974 (26. évfolyam, 305-316. szám)

1974-01-01 / 305-306. szám

Feladatunkból következik, hogy távlatokban kell gondolkoznunk, munkásságunkat messzemenő tervekre kell alapoznunk. Ennek azonban előfeltételei vannak. Szám­ba kell venni erőinket, fel kell tölteni a hiányokat, erősíteni kell a hazafias szer­vezetek és az emigráció hangját képviselő magyar sajtó súlyát és erejét, összefogás­sal és egységes fellépéssel. A jelenlegi világhelyzet egyre újabb fordulatokat kiváltó eseményei nem nyújtanak szilárd alapot egy helyzetkép kialakítására. Úgy látszik azonban, hogy a közel­jövőben sem nyílik számunkra sok lehetőség, hogy a magyar sorsot a nemzetközi élet fókuszába állítva, cselekvésre bírjuk az, arra hivatottakat. Ezért az időt erőink számbavételére és növelésére kell fordítanunk. Legfontosabb problémánk az emigráció személyi utánpótlása. Nem szükséges rá­mutatni arra, hogy az emigráció mennyire öregszik, hiszen már érett férfikorban van­nak azok is, akik 1956-ban mint gyerekemberek hagyták el hazájukat. Így egyre erősebben kell támaszkodnunk a második generációra, azokra, akik emigrációban születtek. Nagy érdeme a Cserkész Szövetségnek és a hazafias szervezeteknek, hogy ebbe a csoportba tartozó fiatalság zömét meg tudták fogni. Mindenütt, ahol a magyar­ság nagyobb számban letelepedett, megtaláljuk azokat a fiatalokat, akik büszkén hordozzák és viselik magyar mivoltukat, mohó vágyat éreznek az ezeréves magyar élet megismerésére és részt akarnak venni a magyar problémák megoldásában. En­nek a rétegnek az értéke felbecsülhetetlen, mert ezek a fiatalok előképzettségüket a befogadó országok iskoláiban szerezték meg és így a magyar ügyet­­— kifelé — nagyon jól képviselhetik. A helyzet tehát reményekre jogosít, azonban, ami hiány­zik és amit meg kell valósítani: az egységes irányítás. Ennek mindenekelőtt az ezer­éves magyar élet, a magyar sorsproblémák és a 20. század sorsdöntő magyar ese­ményeinek egységes megismertetésében kell kifejezésre jutni. Szükséges tehát, hogy a tudósításaink és íróink egy olyan összefogó művet állítsanak össze, amely az ide­gen iskolákban felnevelt és magyarságához ragaszkodó fiatalságunknak a teljes hely­zetképet megadja. Ez kiegészítése lenne annak az áldozatos munkának, amelyet a cserkészet, a más szervezetek és egyének által támogatott magyar iskolák végeznek, amelyeknek állandó és kiadósabb megsegítése az emigráció egyik legfontosabb feladata. Noha az egység megvalósítása terén némi eredményt elkönyvelhetünk, még mesz­­sze vagyunk attól, hogy az egész emigrációt egybefogó egységről beszélhessünk. Ha van is egyes földrészeken olyan szerv, amely több szervezet nevében nyilatkozik, az emig­ráció hangja sokszor disszonáns. Sokan külön utakon haladva akarják a kitűzött célt elérni, noha az mindenki számára ugyanaz. Pedig minden propaganda, felvilágosítás csak akkor hatásos, ha a szavak mögött tények sorakoznak fel, amelyek adatszerűség szempontjából helytállóak és mindenütt egyformák, bármelyik földrész magyarságáról indult ki a kezdeményezés. Többször felmerült a gondolat egy csúcsszerv felállítá­sára, amely az emigráció teljességét képviselné. Bármennyire is ez lenne a legjobb megoldás, a hátunk mögött levő évek tapasztalataira támaszkodva állíthatjuk, hogy ez nem járható út. Marad tehát a szétszórtságunkból adódó, földrészenként megala­kítandó csúcsszerv. Azonban ez sincs meg teljes formájában és mindenütt. Ennek hátrányát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Sokan vannak, akik ezt átérzik, és ez nyújt reményt arra, hogy egy lépésel talán itt is előrejutunk. Hervadhatatlan érdemei vannak az emigrációs írói gárdának és a sajtónak. Az ő vállaikra nehezedik az idegenbe szakadtak magyar szellemiségének fenntartása, az idegenben felnőtt fiatalsággal a haza történetének a megismertetése. Gondolunk-e ar­ra, hogy miképpen kapnánk megbízható híreket az otthoni helyzetről, tájékoztatást a más világrészeken élő magyarság tevékenységről, ha nem volna mindenütt magyar sajtó? Lehet, hogy gondolunk erre, de nem hozunk érte annyi áldozatot, amennyit kellene. Minden sajtótermék anyagi nehézséggel, sokszor válsággal küzd, egyesek feladva a küzdelmet, megszűntek. Pedig nélkülük ezt a harcot nem tudjuk végig­harcolni. Nagyon sok a tennivaló, és önkéntelenül felmerül bennünk a kérdés: vajon a las­san 30 évre visszatekintő emigráció képes lesz-e tovább folytatni a küzdelmet? Sokan kiestek sorainkból, az elfásultak, a közönyösek. De hát ez a lemorzsolódás törvénye, amely mint természetes jelenség más vonalon is megnyilvánul. Da az a maroknyi magyar, aki mindig ott állott a vártán és akiknek a hite és ki­tartása ma is töretlen, tisztán látja és mélyen érzi, hogy senki másra át nem hárítható felelősség van a vállán. Ezt a tényt Illyés Gyula, a nagy író, meggyőződéssel vall­ja maga is, amikor az emigrációval kapcsolatban egyik levelében a következőket írta: „Ilyen diaszpórája egyetlen anyanyelvnek sincs. Ez azt jelenti, hogy a magyarság sorsáért egy harmadrészben már a kintiek felelnek.“ Balszerencse, közöny, megnem értés, látszólagos reménytelenség... a harcot foly­tatnunk? kell. Mészöly Elemér 2

Next