Hadak Útján, 1977 (29. évfolyam, 330-335. szám)
1977-01-01 / 330. szám
Győrött voltam A győri városház előtti térről készült képet néztem. Olyannak látszott, mint egykor, aljegyző koromban. De hol van a nagy múltú Fehér Hajó, amelynek boltíves kapuján megyebeli földesurak fogatai gördültek be hajdanán? Bomba semmisítette meg a második világháború utolsó napjaiban. Mintha most lenne, látni vélem a hófehér hajú tulajdonost, amint frissen sült pogácsákat tett asztalunkra, vasárnap délelőtti sörözéseiken. A keskeny étterem végén, főispáni tekintélyét szerény modorral őrző, fiatal Darányi Kálmán, majdani miniszterelnök, Sólyom Andor ítélőtáblás elnök jobbján foglalt helyet az igazságszolgáltatás nőtlen bíráinak asztalánál. Azt a menüt fogyasztotta ő is, amelyet hatóságilag megállapított, kedvezményes áron kaptak a rosszul fizetett közalkalmazottak. Bíróságiak közt különült el a kormányzati hatósága alá tartozóktól, nehogy a fehér asztalnál könnyen adódó bizalmaskodásnak legyen kitéve részükről. Idegesen rándult meg az arca, ha visszategezték olyanok, az alispánt, polgármestert kivéve, akiknek a rangja nem volt azonos az övével, vagy elmulasztották a rangját hangsúlyozó megszólítást: „méltóságos uram”. Nagybirtokos volt, de hét esztendős főispánsága alatt egyszer sem viszonozta a tiszteletére rendezett lakomákat, különféle meghívásokat. Esténként e terem bejárata melletti asztalnál borozgató Bittó Sándor huszárezredes a szófukar kövérek egykedvűségével hallgatta a hangosodó fiatalokat. Muki huszárkapitány meg Bimibi huszárfőhadnagy lokosodó arccal várta a szép Bay lányok érkezését. Dezső cigány már hangolta hegedűjét, pezsgő pukkant s Adolf Iván, kreolarcú, monoklis huszárfőhadnagy, lassú siklással kezdte a táncot az asztalok közötti piros szőnyegen és szép táncosnője, Benes Daisy, közönyt színlelő arccal fogadta lovagja bámulatát. Némethy Neszti szolgabíró, a győri elit kedvence, barátságos integetéssel haladt végig a termen. A félelmetes erejéről ismert és Czehinek becézett fogorvos, tekintete szigorával intette csöndre a behemót Weiler hörögetését a kupecek asztalánál. Teller Antal rendőrkapitány, akiből néhány év múlva a székesfehérvári rendőrkerület főkapitánya lesz, városrendészeti problémákba mélyedve Hofer Vilmos városi főjegyző asztalánál, tudomásul sem vette, hogy az éttermeikre általa kibocsátott tánctilalmi rendeletet szeme láttára szegik meg. A Vilmos Császár útra néző másik teremben lovag Köller Edgar bankigazgató szellemesen pajzán verseit ünnepelték a „schlaraffok”. Néztem a képet és fel-felbukkantak emlékeim abból az időből, amikor a Dunántúli Hírlap című papi újság ifjonc szerkesztője voltam, majd városi fogalmazó, főispáni titkár, aljegyző és a budapesti sajtóban is megemlített lakáshivatali elnök, aki a lakáshivatalok megszüntetését javasolta a kormánynak. Ó, bem sokszor iramodtam le az árkád lépcsőin, nehogy elillanjon előlem egy karcsú lányalak és szökelltem fel lihegve, hogy legalább egy perccel előzhessem meg főnökömet, a némi késedelemmel érkező Farkas Mátyás polgármestert. A városháza előtti tér pázsítszőnyegének alakzata olyan volt a képen, mint győri múltam idején, de a Bisinger-sétány szélén, ahol a hősök emlékműve állt, most egy üvegketrec éktelenkedett. — Bisinger-sétány? — dörmögte mögöttem egy néma hang. — Mi nem dédelgetjük utcák, parkok elnevezésével sem királyok, sem Bisinger Józsi bácsik emlékét. Ez utóbbi reakciós burzsoá voltának bizonyságát adta a milliós alapítvánnyal, amelyből ez a park és a háromtornyú városháza létesült. Van Lenin-hidunk, Fürst Sándor utcánk, de az egykor hatalmaskodó osztályidegenek kultuszát megszüntettük. Hallod ezt Pista? Barátom, Valló Pista! — kiáltotta bensőm hangja, de Győr város utolsó polgármestere, ha hallotta is, nem felelhetett kérdésemre az örökkévalóságból. A téren minden néma, süket és mozdulatlan. Csak emlékeim kísértetnek a homályba vesző múltból. A Salzburgi kereskedés porosodó könyvrengetegében akadtam a vaskos kötetre, amelynek borítéka a városház előtti teret ábrázolta. A könyv címe: „Győr városépítéstörténete”. Szerzői: Borbiró Virgil és Valló István. Kiadója az Akadémiai Kiadó. Talán egy nyugatra menekült győri magyar bátyújából került az antikváriushoz. Újból átélem győri múltam jelenéseit. Szűk körlépcsőin kapaszkodom fel a Káptalandombra. A Hécherváry kápolna pillérkötegének lábazatánál összeakadok azóta rég meghalt pap-költő barátommal, Németh Istvánnal és soha el nem döntött vitába kezdtünk az új magyar irodalom nagyjairól. A Kovács Pál utcai virágkereskedésből kilépve, visszamosolygok a Kreszta-ház egyik ablakában könyöklő szép színésznőre, akiknek a virágokat viszem. A színház, amelynek csalogánya volt, úgy áll még, ahogyan Fruhmann Antal tervei szerint épült a XIX. század elején. — Tizenegy esztendőt töltöttem ebben a városban — mondtam a könyvkereskedőnek, akiknek kényszeredett mosolya a közelítő üzletzárásra figyelmeztetett. A könyv egyik szerzőjét dr. Valló Istvánt, a második világháború utáni eseményekra