Hadak Útján, 1993 (45. évfolyam, 426-431. szám)

1993-01-01 / 426. szám

ruházatukat illeti, bőven elegendő, ami van, hiszen téli harcokban semmiképpen nem kell részt venniük, különben is az oroszországi hadárat őszre véget ér, s a magyar csapatokra legfeljebb rendfenntartó, pacifikáló feladatok várnak a hátországban. Mindez, mint tudjuk, egészen másként történt, az ígéreteikből pedig semmit sem tartottak meg a németek. A magyar csapatokat a legelső frontvonalra vezényelték, igen veszélyes szakaszra, közvetlenül az olaszok mellé, akik ugyancsak csekély lelkesedéssel vettek részt a háborúban. Bizonyosnak látszott, hogy mihelyt az orosz nyomás csak valamelyest is erősödik, az olaszok meghátrálnak, s azzal a mieink sorsa is megpecsételődik. Jegyzékek, üzenetek, táviratok mentek egymás után a német hadvezetőséghez, rámutatva, hogy nem ez volt a megállapodás, vagy kérve, hogy ha már így alakult a dolog, legalább pótolják a felszerelés hiányosságait. Egyre-másra kaptuk az ígéreteket, de történni semmi sem történt. Katonáink fagyoskodtak a lövészárkokban a mínusz negyvenfokos hidegben, ellátásuk is hiányos volt, hiszen az utánpótlási vonalakat a németek tartották a kezükben. Tudjuk, mit érezhet a katona, amikor éhezik, fázik, s közben azt látja, hogy a fegyverzete is gyengébb, mint az ellenségéé. A reánk bízott frontvonal olyan hosszú volt, hogy azt tisztességesen még megszállni se lehetett, a használható géppus­káink száma pedig úgy megfogyatkozott, hogy kettő ha jutott belőlük egy kilométerre, így telt el 1942 karácsonya, és köszöntött be az új esztendő. Nem sokáig váratott magára a szörnyű katasztrófa híre: az oroszok áttörték a doni frontot! Természetesen a leggyengébb pontot keresték meg: először az olasz védelmet törték át, azután bennünket tiportak el. Negyven fok alá süllyedt a hőmérséklet, a katonáink meggémberedtek, fegyvereik csődöt mondtak, a hátuk mögött lévő német tüzérség nem jött a segítségükre, de azért nem adták meg magukat: kitartottak és odavesztek, odaveszett a feje azoknak a szegény, magyar fiúknak, akiket a tragikus magyar sors állított arra a helyre, ahol semmi keresnivalójuk nem volt, ahol dicsőség nem, csakis a biztos pusztulás várhatott rájuk. Január 12-én indult meg ellenünk a támadás, tüzérség és harckocsik támogatásával. Két orosz hadosztály támadott a 7. könnyű hadosztályunk ellen, és már az első napon áttörte a vonalat. Egy másik támadás 14-én a 12. magyar könnyű hadosztályt morzsolta fel. A magyar hadvezetőség hiába kérte a németeket, hogy vessék be az arcvonal mögött lévő Cramer-hadtestet, amely tétlenül nézte az eseménye­ket. A német hadvezetőség elutasította a visszavonu­lásra tett magyar javaslatot is, és így a rendezett visszavonulás helyett a teljes felbomlás következett be. A III. magyar hadtest kimagasló teljesítménye volt, hogy mint az utóvédek utóvédje fedezte a német hadsereg visszavonulását, és január 26-án utolsónak hagyta el a doni csatateret. A magyar hadsereg, miután elvesztette nehézfegy­verzetének mintegy kilencven százalékát, ember­anyagának pedig a felét, Kijev térségébe vonult vissza, és megkezdte hazatérését, amelyet azonban a németek hamarosan leállítottak. Csak azt tudtuk elérni, hogy ezentúl az arcvonal mögött, kizárólag megszálló erőként használják a magyar csapatokat. Mi minden erővel, minden rendelkezésünkre álló eszközzel igyekeztünk menteni, ami menthető, segíteni, ahol még lehet. De a megvert német hadsereg rendezetlenül özönlött visszafelé, óriási volt a zűrzavar, a híres német rend és fegyelem felbomlott, tobzódott a kíméletlenség és a brutalitás. Menekülő katonáinkat a németek lerángatták a lovaikról, kocsijaikról, elzavarták őket a tűz mellől, ahol elgémberedett tagjaikat akarták melengetni, kidobták a pajtákból, ahová behúzódtak egy éjszakára. Sebesültjeinket nem vették fel a kórházaikba, szanitéceinktől erőszakkal elvették a kötszereket és a gyógyszereket. A tisztjeink elmondották később, hogy ahol menekülés közben a Wehrmacht alakulatai­val találkoztak, ott még fellelték a bajtársiasságnak legalább a nyomát, ellenben az SS-egységeket igyekeztek elkerülni, tudván, hogy részükről csak embertelenségre számíthatnak.” ♦ ♦ ♦ Kilátás a Donra. A jobb oldalon látható ingovány mögött húzódtak a szovjet állások. (1942. július) Felhőszakadás után, térdig érő sárban nyomul előre a géppuskás század vonata. (1942. augusztus) 4 — HADAK ÚTJÁN

Next