Hadak Útján - Bajtársi Híradó, 1996 (48. évfolyam, 444-449. szám)

1996-01-01 / 444. szám

1996 Fáy István Évszázadok szép szokása volt, hogy december 31-én éjfélkor „Boldog Újévet” kívántak egymásnak az emberek. Kérdés, hogy aki most is ezt tette nem gúnyolódik-e? Azok után, amiknek a világ az elmúlt 365 napban szenvedője, áldozata, vagy tanúja volt, feltétlenül cinizmusnak tűnik ez a köszöntés. Nem szabad elfelejteni, hogy a jövő alapja, az emberiség egészséges fejlődésének útmutatója csak a múlt lehet, 1995 ma már az. Viszont nagyon kétes, hogy a sok hazugság, a világpolitika cirkuszi mutatvá­nyai, a kíméletlen vérengzések után milyen esztendőt lehet várni. Bizonyos, hogy jobbat, mint az előző volt, semmi esetre sem. Az elmúlt tizenkét hónap fontos eseményeit lehetetlenség volna felsorolni, azonban nem kerülhető el, hogy néhányat megemlítsek, mielőtt rátérnék szülőhazánk kétségbeejtő helyzetére. Köztudomású, hogy ma Amerika a „világ vezető hatalma” az egyetlen, mely olyan fegyveres és anyagi erővel rendelkezik, ami lehetővé teszi számára, hogy akaratát érdekeinek megfelelően rákényszerítse az emberiségre. Ami a fehér embert illeti, az nem okoz semmi gondot, hiszen kiöregedett és tudjuk, hogy az egyes fajtáknak éppen úgy megvan a gyermek, az ifjú, az erőteljes felnőtt, végül a sír felé közeledő öreg koruk, mint az egyszerű embernek. Amint látjuk Európa ma a legutóbbinál tart, amit elsősorban önmagának, teljes elbizonytalanodásának köszönhet. Legnagyobb baj azonban, hogy Európa nyugati oldalán legfeljebb politikusoknak nevezett bohócok ágálnak, akik között nincs egyetlen államférfi sem, aki tekintélyével, erős kézzel újjáteremtené népének hitét, erejét és megjelölné munkája célját. Az „öreg kontinens” ma semmi más, mint földrajzi fogalom. Ami pedig még ennél is kétségbeejtőbb, hogy a világtörténelem legkíméletlenebb üzleti vállalkozása, Amerika védnöksége alá helyezte magát, vagyis lemondott nemzeti jellegéről, évezredes kultúrájáról és intellektuális függetlenségéről is, így aztán nem csodálható, hogy a profit megszál­lottjai meg akarják teremteni az Isten, nemzeti hagyományok, történelem­tudat és az erkölcsi normák nélküli világállamot, melynek több milliárd lelket számláló emberi teremtménye fölött korlátlan hatalommal uralkodhatnának. Ez a tervük! A különböző elnökök, miniszterelnökök, politikusok, kongresszusok, parlamentek, szenátusok semmi mást nem tesznek, mint a felelősséget rájuk hárító, mögéjük bújt, valamennyiüket korruptáló üzlet érdekeit szolgálják. Az persze más kérdés, hogy tervük megvalósul-e, mert a keresztény világot sikerült ugyan a végelgyengülés állapotába agymosni, de az emberiség nagyobb részét kitevő sárgákat és arabokat nem. A vér mindenesetre folyik, ártatlanok százezreit gyilkolják le, milliók pedig egyszerűen éhenhalnak. Elsősorban Afrikára és Délkelet-Ázsiára vonatkozik ez. Roosevelt és bűnszövetkezete ugyanis kényszerí­tette „szövetségeseit”, hogy számolják fel gyarmatai­kat, mert ez ellenkezik a demokrácia elveivel. Ezek sajnos engedelmeskedtek neki, önmagukat is megká­rosítva, pedig tudták, hogy az új demokráciáknak nincsenek szakembereik, tehát vezetők hiányában nagy nyomorúság előtt állnak. Mindez logikusan be is következett, hogy ilyen módon Amerika gazdagsá­gával és fegyveres erejével — mely nem tart örökké — akadály nélkül építhesse a világállamot, vagy nevén nevezve a gyereket: a gyarmatosítást. Persze az ilyesmi nem mindig sikerül. Ez volt az oka, hogy szégyenteljesen kitakarodtak Szomáliából. Viszont e kudarcot sikerült pótolniuk, mikor Clinton, a „legfelsőbb hadúr”, az UNO vezértitkára társasá­gában, kabaréba illő jelenetek között trónra ültette Haiti­ban Arisztid atyát, az exkommunikált buzeráns papot, hogy hőstettével megteremtse e kis szigeten a „demokráciát”. Ezt követték a második világháború befejezésének ötvenedik évfordulója alkalmából tartott ünnepségek világszerte, de a legdíszesebbet nem Washington­ban, hanem Moszkvában rendezték, hogy az orosz nép vezére és Amerika elnöke egymás keblére borulhassanak, szövetségesnek nevezett csatlósaik és a vesztesek államfőinek lelkesedése közben. Az, hogy csak úgy mellékesen újra zsarolták Németországot és Japánt — ki tudja hányadszor — senkit nem érdekelt. Ezzel egyidőben emlékeztek meg a náci haláltáborok felszabadításáról is, amivel most nem foglalkozom, mert hónapokon keresztül minden nap több cikket olvashattunk napilap­jainkban. Nagy kár, hogy a Szovjetunióban elpusztított sok millió ártatlanról és a Gulág táborok áldozatairól nem jutott eszébe senkinek megemlékezni. Közben Boszniában megszakítás nélkül folyt a kíméletlen vérengzés, mert a szerbek nem félnek. Ugyanis sokkal okosabbak annál, hogy ne ismernék az orosz és nyugati szövetségeseik hűségét, akik üres frázisokon kívül semmit nem tettek három és fél év óta százezrek legyilkolása, megkínzása és milliók menekülése ellen. Igaz, hogy itt nem volt olaj, mint Kuwaitban, sőt még felsőbbrendű fajta sem, melynek védelmére — persze az UNO mögé bújva — néhány hét alatt több, mint fél milliós hadsereget szállítottak a Perzsa öbölhöz, hogy légibanditáik 1996 JANUÁR — FEBRUÁR HADAK ÚTJÁN — 3

Next