Hadak Útján - Bajtársi Híradó, 1996 (48. évfolyam, 444-449. szám)

1996-01-01 / 444. szám

elkövessék a történelem egyik leghidegvérűbb tömeggyilkosságát anélkül, hogy az áldozatok a legcsekélyebb ellenállást tanúsították volna. Nem baj, fő a béke! Végigélveztük, pontosabban végigröhögtük, mikor Yitzak Rabin és Yasser Arafat melegen szorongatták egymás kezét, a zsidók és arabok „örök békéje” örömére a Fehér Házban, ahol a „hős elnök” úgy állt közöttük, mint Mihály arkangyal. Ugyanakkor Jeruzsálemben bulldózerekkel tették földdel egyenlővé az arab elemi iskolát, nem is beszélve a „Settlerek és a palesztinok” orgyilkosságairól. Nagy dolog volt ez és főleg fontos, mert elkezdődött az 1996 évi elnökválasztás korteskedése. Sajnos, mint várható volt, november elején egy zsidó fundamentalista megölte Yitzak Rabint. Előzőleg őszinte örömmel hallgattuk II. János Pál pápa nagyszerű beszédét, melyben volt bátorsága kijelenteni, hogy ami ma Amerikában megy, az a „kultúra halála” (death of culture). Majd az UNO tiszteletére rendezett díszülésen meghatározta, hogy mit mulasztott el évtizedek folyamán és mi a tulajdonképpeni feladata. Mindezt betetőzte a hitelét vesztett, tökéletes anyagi csőd szélén álló világszervezet alapítása fél évszázados évfordulójának millió dollárokat felemésztő megünneplése, mikor a földkerekség politikai vezetői biztonságára sok ezer rendőr vigyázott. Az ott elhangzott beszédek közhelyeit jól ismerjük. Nagy örömmel láttuk az ünnepi napokon, amikor Amerika és Oroszország elnöke Roosevelt egykori üdülője parkjában örök hűséget esküdtek egymásnak. Egyedül Kína elnöke, Jiang Zenin nem lelkesedett és figyelmeztette Mr. Clintont, hogy törődjön a saját országa piszkos ügyeivel, ne oktassa egy 1,3 billió létszámú nép vezetőjét mit tehetnek és mit nem. Tökéletes igaza volt! A média szája habzott a dühtől, függöny mögötti urainak parancsára. (T.S. 1995. október 25.) Azt hiszem nem kell mondani, hogy Közép- Európa és a világ más, kis országai vezetőinek csak annyi jogot adtak, hogy lelkesedhettek és tapsolhattak. Göncz Árpád, szegény hazánk kozmopolita elnöke talán kapott néhány puszit elvtársaitól, így néz ki 1996 kezdetén a vesztébe rohanó világ. Nem lehet tehát kétséges, hogy Magyarország sorsa senkit nem érdekel. Sajnos a saját vezetőit sem, mert semmi közük sincs a magyarsághoz azon kívül, hogy törve ugyan, de beszélik anyanyelvünket. Miért is izgatná őket szülőhazánk nyomorgó 10, és a szomszéd országok primitív vezetőinek kénye-kedvére kiszolgáltatott 3,5 millió magyar sorsa. Első a haszon és a hatalom. Horn és az abszolút többséget kapott szociáldemokrata (bár az lenne!) párt azért lépett koalícióra a kozmopolita-ateista SzDSz-nek nevezett, fajtánktól teljesen idegen maffiával, hogy Európa kellős közepén egy szabadkőműves uralom alatt álló, Isten, haza, nemzeti szellem nélküli „miniatűr mintaállamot” alapítson, mellyel megnyerje a Világbank és a Nemzetközi Pénzalap vezetőinek bizalmát, s részesüljön a zsákmányon osztozkodó hullarablók hasznából. Erről a díszes együttesről, mely éppen most alkuszik a tótokkal és oláhokkal a határon túl rabszolgaságban élő testvéreink kiárusításán, amit „alapszerződésnek” nevez, ismert közírónk Benedek István írt kitűnő jellemzést keserű iróniával: „siessetek, mert egyre kevesebb a lopnivaló; az ország látványosan szegényedik, miközben ti látványosan gazdagodtak. A számonkérést nem lehet véglegesen elodázni, mert egyszer sor kerülhet a felelősségre vonásra. És akkor nagy baj lesz.” Tiszteletreméltó, hogy ő még mindig hisz a felelősségre vonásban. Pedig ha közelebbről megnézzük a mai helyzetet, nem látunk semmi reményt a felemelkedésre. A munkanélküliség, a bűnözés, a prostitúció, a kábítószer-kereskedelem egyre nagyobb. A privatizáció az ország népének aljas becsapása. Az ifjúság lezüllesztése kétségbeejtő. Ráadásul az új középiskolai tanterv cenzúrázza a magyar történelem és irodalom anyagát, úgyhogy igyekszik mindent elhallgatni, végső fokon pedig megsemmisíteni, ami nemzeti érték. Ha pedig valaki ki meri ejteni, hogy magyar és keresztény, megbocsáthatatlan bűnt követ el, mert nacionalista és klerikális reakciós. Ehhez csak az oláhoknak, tótoknak és rácoknak van joga, azonkívül Kanadát tönkretenni akaró franciáknak, felsőbbrendűségük rögeszméjével. Közben a négerek, az arabok, a sárgák, a zsidók, a cigányok elözönlik az országot, így a közbiztonság annyira leromlott, hogy a rendőrség képtelen feladata ellátására, vagy egyszerűen betársul a bűnszövetkezetekbe. Nemcsak a nyugdíjasok éheznek, hanem a dolgozók is szűkölködnek. Az infláció egyre növekszik, a közszükségleti cikkek pedig szinte megfizethetetlenek. Közben a mindent megrothasztó amerikanizálódás már odáig jutott, hogy nemcsak anyanyelvünket mérgezi meg, hanem a város tele van angol és egyéb, idegen feliratokkal. Ezek a kufárok közben kiárusítják hazánkat az utolsó négyzetméterig és az utóbbi időkben a közműveket is áruba bocsátották, jó hasznon reményében. A haderőt csaknem teljesen leépítik, de azért a románokkal közös hadgyakorlatot tartottak magyar területen. Minek folytassam tovább? Ilyen viszonyok között léptük át az újesztendő küszöbét és hazánktól távol, sírunk szélén állva tehetetlenül látjuk a reménytelenséget. Azért imádkozunk csak, nehogy az elkeseredés meggondolatlan lépésre ösztönözze a kisemmizetteket, mert az véres megtorlást von maga után. Sajnos akadnak olyanok, akik azt állítják, hogy megszűnt az emigráció, nincs szükség rájuk, mert odahaza demokrácia van. Mi tudjuk mit jelent a klasszikus szó amerikai értelmezése, illetve gyakorlata. Azt kérjük csak Istentől, hogy mentse meg tőle szegény Magyarországot. 4 . HADAK ÚTJÁN