Hídfő, 1959 (12. évfolyam, 298-320. szám)

1959-01-25 / 298. szám

298. SZÁM LONDON, 1959. JANUÁR 25. XII. ÉVFOLYAM­ ­ мша az otthon fej a jövő szolgálatAbah AllA­­rtJCAAeióS POLITIKAI HETILAP EMBEREK A HOLDBAN IRTA : MARSCHALKÓ LAJOS Ez a báva és gyáva nyugati világ ma alázatos tisztelettel tekint a Kruscsevék által égbelőtt hold­rakétára, amelynek kilövése az amerikaiaknak nem sikerült, miután a világhódítók 1945-től a mai napig félreállították a náci-németeket. A szovjetek reálisabbaknak bizonyultak . Egy kis robotnyik! — mondták az elrabolt 5.000 német tudósnak és ma a nyugati demokraták, az Eisenhowerek és társaik szédülten gratulálnak a szovjet tudósoknak, akiknek a Rosenbergek, Fuchsok által ellopott amerikai-német találmányok segítségével megteremtették a legnagyobb szovjet­ csodát. Mikor e sorokat írjuk, akkor „ remény van rá ”, hogy a Szovjet élenjáró tech­nikája nemcsak elérte a holdat, hanem mint emberkéz csinálta műbolygó egész szeptemberig kerülgeti a Napot is. A ravasz technikai csoda alatt pedig ott ténfereg a nyugati ember, a gratuláló Eisenhower, a Zsukowal vodkát ivó (1945) keresztes vitéz és New­ Yorkban 400 rendőr kísérete mellett mint a legnagyobb demokrata vonul be Mikoyan elvtárs. Ki gondol azonban arra, hogy mi keresnivalónk van nekünk, embereknek a világűrben ? Nem jobb volna-e előzőleg itt lent a Földön rendezni a magánügyeinket ? Nem helyesebb volna-e arra gondolni, hogy a mi nagyszerű bolygónk, holdrakétázó progresszivisták nyomorúságos glóbusán 2.500 millió ember közül legalább 2.000 millió 100 dolláron aluli évi jövedelemből tengeti önmaga és családja életét ? Világűri kalandok helyett nem volna-e értel­mesebb azzal foglalkozni Kruscsev elvtársnak és Mr. Eisenhowernek, hogy amíg a különféle rakéták futkároznak az égen, legalább itt lent a földön ne legyen éhség, nyomott számkivetettség, szegény­ség, hazátlanság ? A szovjetek féltéglával megveregetik szőrös mellüket, a moszkvai utcán táncolnak a megkergült proletárok és Amerikában égve üvöltenek a legalább ilyen mértékben megkergült intellek­­tüellek : íme az ember minden lehetőt és lehetetlent elért! De vájjon igaz-e ez ? Van-e olyan szabadsága a magyar kolh­oz-parasztnak, mint a szovjet holdrakétának ? Vannak-e még börtönök, katorgák, internálótá­borok, amelyekből sem a világűrbe, sem a szomszédos faluba nem lehet „ repülni ” ? Ó, szép és gyönyörű ez az — elrabolt német tudósok által előállított — szovjet világsiker, de ki beszél azokról a szovjet rabokról, akik mindehhez Vorkutában, vagy a szibériai sarkkörön ássák az aranyat, a szenet, az urániumot? Ki emlékezik azokról a magyarokról, akik 1944-45-ben és 1956-ban meghaltak azért, hogy mindettől a szovjet sikertől megkíméljék a nagy és dicsőséges eisen­­howeri Amerikát? A Technika, a szovjet Progresszió már a Nap körül kering, de itt a Földön maradt a szovjet kolh­oz, a nyomor, a szegénység, a szabadság hiánya, a világ­hódítók diktatúrája, igazságtalanság. Maradt a börtön, amelynek bebádogozott ablakain át a nyomorult rab nem láthatja a nagyszerű szovjet sikert. Maradt a kínai kommün, amelyben ma félezermillió kínait szerveznek be fél­katonai alakulatokba és totális rab­szolgaságba. És Amerikában maradt a frázis, a Szabadságszobor és az abszolút tehetetlenség. Maradt a legveszélyesebb amerikai tradíció : a tehénvásár, a kompromisszum elmélete, a megegyezés bára csodálata, Mikoyan és Mr. John Foster Dulles diadalmas kézfogása a holdrakéta árnyéka alatt. Bizonyos az is, hogy az ember — főként az „ államférfi ” — itt a Földön nem tudott elérni és nem tudott beren­dezni semmit. Mert mit használ az a váci rabnak, a magyar nyomorgónak, a

Next