Hídfő, 1967 (20. évfolyam, 488-511. szám)
1967-01-10 / 488. szám
XX Szilveszter éjjelén, az Írógép fölé hajolva valahogy megigézett e két római X. Két évtized! Kicsiny emigráns lap számára a huszadik évfolyam! Vájjon tudja-e az olvasó, hogy mennyi izzadság, könny, fizikai munka áll a Hídfő huszadik évfolyamának közel ötszázadik száma mögött? Mennyi kétség? Hányezer csalódás? De ugyanakkor hányezer örömhír, hány ezer baráti kézszorítás ? Nem akarjuk önmagunkat ünnepelni. Csak az olvasónak jár ki minden ünneplésünk s köszönetünk. Igen! Az Olvasónak, aki Angliában, New- Zeelandban, Argentínában, Kanadában, Amerikában, Brazíliában és szerte a világon megértette azt, hogy mindaz, amit mi csinálunk, tulajdonképpen semmi más, mint a Jobbik Magyarország elkeseredett utóvédharca „a nemzet, az otthon és a jövő szolgálatában“ — mint ezt a lap alcíme is hirdeti. A kétkedő, a közönyös, a csüggeteg és a kiábrándult elintézhet minket a szokásos kézlegyintéssel: nincs szükség ránk. Otthon megváltozott a magyar világ. Az emigráció a természet törvényei alapján is előbb-utóbb kihal. Miért hát? És miért még? Ez évben 1900 esztendeje annak, hogy Titus légiói lerombolták Jeruzsálemet. Az ókor zsidó bolsevistái felgyújtották saját templomukat, a haza megszűnt, a nemzet szimbólumát, a hétkarú gyertyatartót a római diadalmenet élén hurcolták a cézár győztes katonái. A diaspora, a szétszóródottság népe azonban élt tovább és hitt tovább. Ezerkilencszáz éven keresztül köszöntötték egymást az ókori irredenta és a rabbinizmus által kitalált jelszóval: „A következő évben — Jeruzsálemben!“ Hihették-e ők, hogy valahonnan a galíciai, spanyolországi gettókból egyszer még megláthatják a szabad hazát? És hihetjük-e mi, akikkel huszonkét év óta állandóan szembe fúj a szél? És hiszünk! mert hihetünk akkor, ha mint ők tették a múltban, mi is megőrizzük a gyermek magyar lelkét, magyar beszédét, a magyarul írt újságot, könyvet, Krisztus választott népének, a magyarnak nagy tradícióit s persze, ha tudunk úgy összetartani, minden gondolatot, minden erőt, ahogy azt ők tudták és gyakorolták 1900 éven át a világot átfogó nacionalizmusuk hitével, erőszakosságával. Hihetjük akkor, ha mi is oly féltékenyen őrizzük idekint a keresztényi hitet, mint ők óvták a magukét. Hihetünk, ha az otthoni szovjet világgal ellentétben őrizzük és hirdetjük a prohászkai keresztény és nemzeti világnézetet, mint a magyarság nemzeti és szocialista hitvallását, őrizzük azzal, hogy semmit sem akarunk visszaállítani a múltból ami rossz volt, sem a nagybirtokot, sem az országhódító idegen kapitál uralmát, de annál inkább a nemzet külső és belső függetlenségét. A mi harcunknak egyetlen szövetségese van: az otthoni nemzet, amely éppúgy megveti és gyűlöli a rendszert, mint mi. Ezért a népért folytatott küzdelemben a XX év csak határkő. De a harc tovább folyik. Köszönjük, főtörzsőrmester úr! írta: Marschalkó Lajos A görög bölcs azt mondta: „olyan értékeket gyűjtsetek, amelyek akkor is megmaradnak, ha meztelenül átúsztok a tengeren.“ Azt hisszük, hogy a tudós és filozófus nemigen ismerhetett más ilyen értékeket, mint a tudást, becsületet és jellemességet. S hogy milyen mérhetetlen értékek ezek, azt már nem valami hellasi „örökéletű“, nem is valamelyik jobboldali magyar író, még kevésbé frisuropás tollforgató határozta meg, hanem egy m. kir. csendőr főtörzsőrmester, Farkas-Pusztay Ödön, akinek „Egy magyar csendőr szenvedései“ című cikkét most olvassuk a kanadai „Bajtársi Levélben“. Persze ha nem lenne örökké helyszűke, akkor le kellene közölni az egészet az utolsó betűig, így azonban csak úgy, a felületekről tudjuk ismertetni ennek a cikknek a tartalmát. Egyszóval: 1946-ban a főtörzsőrmester úr hazament Magyarországra. Az angol zóna határán még látta a figyelmeztető feliratot: „még meggondolhatod!“ ő azonban nem gondolta meg. Hiszen otthon várta a család, szívét szorongatta a honvágy. A szűrőtáborok véres pincéiben sok-sok csendőrbajtársával együtt várta Schwartz rendőralezredes, várta az internálótábor, az „önkéntes“ bányamunka. Éhesen, rongyosan, mindenéből kifosztva, porig alázva az egykori magyar csendőr, a félelmetes és rettegett hatalom, itt a tatabányai bánya mélyén látta meg újra, hogy az értékek, melyekkel át lehet úszni az óceánt is , megmaradnak. Az öreg kommunista bányászok, beléjük nevelt előítéleteikkel először gyűlölettel, talán megvetéssel néztek a bányamunkára kényszerített „zsandárokra“. Mikor aztán látták, hogy jobban tudják felemelni a kisiklott csillét mint ők, mikor észrevették, hogy ezek a csendőrök rabként is jobban dolgoznak a magyar hazáért, mint ők, akkor egyszerre odaadták nekik szűkösre szabott cigaretta járandóságaikat, kenyerüket, szívbéli barátságukat. A felszínen Nagy Ferenc—Sztálin—Rákosi együttesének betyárjai ügyködtek, de hat hónapi kényszermunka után a bányaraboknak is megengedtetett, hogy hazatérjenek családjaikhoz. S tulajdonképpen most következik a nagy élmény. A főterm. — mint az idiótisztikus katonai nyelv nevezi — hazatérhetett családjához valamelyik nyomorúságos magyar faluba. A család nyomorban él. A kommunisták főfoglalkozása, hogy a grófokat és csendőröket átkozzák. És ekkor elkövetkezik a magyar csoda. A kommunisták által legpitáltabb, leggyűlöltebb magyar csendőr, aki már a bányamunkában is tiszteletet szerzett magának, a vörös árvíz rákosista áradásában elmegy követ törni, az elhagyott földeken dolgozni, az országutakat építeni. Minden pillanatban várja, hogy lecsapjanak rá. Minden perc a félelem és szorongás perce. És minden óra a jobban végzett munkáé! S a csendőr egyszer csak azt veszi észre, hogy a falujában, ahol egykor kakas-tollas kalpagban szolgált, és ahol a kommunista trágyadomb aljából élre tört alja embernek ő a gyűlölet elsőszámú célpontja, ha elmegy a borbélyüzletbe, előtte felállnak, neki helyet csinálnak az öregek és a fiatalok. Egyszer csak azt veszi észre, hogy mikor ellopják a párttitkár biciklijét, a deklasszált háborús bűnöst hívják segítségül, mert az jobban ki tudja nyomozni a közbűntényt, mint az AVH. Nagy sajnálatomra sohasem találkoztam a főtörzsőrmester úrral, aki bizonyára nem volt sem író, sem költő, csak egyszerű minőségi magyar, mégis lélegzetvisszafojtva kell hogy olvassam ezt az egyszerű, nemes, okos írást. „A környező községekben — írja — vagy harminc csendőr bajtársamat ismertem. Mondhatom, mindnyájan összeszorított fogakkal, némán, külső látszatra türelmesen viseltük a megpróbáltatásokat. Egy igen bátor alhadnaggyal megfigyeltük csendőr bajtársaink magatartását. Időnként a határban találkoztunk (!) kicseréltük megállapításainkat és egyik másik cstg- / HUNGARIAN WEEK A NEMZET. AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 488. SZÁM XX. ÉVFOLYAM LONDON, 1967 JANUÁR, 10.