Hídfő, 1969 (22. évfolyam, 536-559. szám)
1969-01-10 / 536. szám
Megkóstoltuk Magyarországot A magyar idegenforgalmi hivatal meghívására Budapestre érkezett Pablo Neruda, az ismert csilei kommunista költő és guatemalai költőtársa az ugyancsak pirosszínű Angel Asturias. A két derék költőt annyira megihlette a magyar vendéglátás, hogy benyomásaikat közösen szerkesztett versben örökítették meg. A vendéglátás csúcspontját a magyar konyha jelentette — amenynyiben az elvtárs vendéglátók a várbeli Alabárdos nevű frakkospincéres vendéglőbe vitték őket — ősi kommunista szokás szerint — ahol mindent elébük raktak „mi szem szájnak ingere”. A versben (prózai fordításban) többek között az alábbiakat írta a két nagy: „Megkóstoltuk Magyarországot és Magyarország jóízünek látszott és mi megízleltük, mert nagybendősüek vagyunk és messziről jöttünk . . . Éhes szemmel néztük Magyarországot, az alkonyatkor sülő húsok hazáját (??? a szerk.), alföldje ezer konyhájának a füstjét, a földet, ahol vacsorára kondul a templomok esti harangszava... Az egész földkerekség minden fűszerszáma benne található e nagy lélekkel megáldott fazekakban, mert a magyarok tudják, hogy együtt élni annyi, mint: együtt enni...” Az Alabárdosban történt frakkospincéres kiszolgálás után a vendéglátók másnap az ugyancsak külföldieknek fenntartott Aranyszarvas étterembe vitték az Alabárdosban megpohosodott hasú költőket, ahol a nagy csemcsegés közben elfogyasztott óriási vacsora új dalokra serkentette őket, íme: „Ezeket a Cumberland mártásban tálalt őzgidahengerkéket az űrhajós Valentyina elvihetné a Marsra. Hengerkék és Valentyinák együtt, úgy elszédítenék a Tejútlakókat, hogy hirtelenében egy vasárnap azt látnák, hogy bolygóntúli ínyencek rohamozzák meg az Aranyszarvast.” Eddig a költemény az Alabárdosról és az Aranyszarvasról — ahová Boldizsár-Braun Iván, a magyar idegenforgalom rővigéje, betessékelte a csilei meg guatemalai kommunista költőket a magyar kormány, illetve a magyar dolgozók költségére. Mert Pablo Neruda talán nem tudta , vagy az őzgidahengerkék hatása alatt nem is akarta tudni, hogy az Alabárdosban, meg az Aranyszarvasban egy közepes vacsora pontosan annyiba kerül, mint amennyit a magyar dolgozó egy hét alatt heti 44 óra munkával megkeres. Azaz 3—400 forintba. Ez annyit jelent, hogy egy dolgozó, havi keresetéből pontosan négyszer vacsorázhat meg az Alabárdos fogadó grejzleres ízű giccsekkel teletömött gyertyafényű termeiben. Hol vagy ifjúság? (F. F.) (ijesztendő első napján fordítsuk arcunkat a magyar emigráció fiataljai felé. Keressük fel a húsz-huszonötéveseket, lányokat, fiúkat, akik már idekünn születtek magyar apától-anyától és csak hírből tudják mit jelent ez a szó: Magyarország. Azután ha szembenéztünk velük, ne sírjuk el magunkat, hanem törődjünk bele a keserű gondolatba, hogy ennek így kell lennie, mert ez az emigráció végzete és sorsa. A szemük tiszta és becsületes. Az iskolában jól tanulnak, munkahelyükön megállják a sarat, csak éppen az a bizonyos szikra hiányzik belőlük, amit mi, — otthon felnőttek — hoztunk magunkkal és ápolgatunk immár kéthárom évtized óta. Az emigráció szellemi gócaiban, a nem mindig egészséges légkörű egyesületi összejövetelekről hiányoznak a fiatalok , és fehérbe csavarodott fejű öregek kapnak hasba egymással, valamikor talán lényeges, de ma már teljesen lényegtelen dolgok felett. A fiatalok már kívül állanak a magyar ház ajtaján és sok mindent nem értenek meg. Nem ismerik a bolsevizmust , így nem antibolsevisták. Nem tudják mi volt a régi Magyarország, így semmit sem jelent számukra ez a szó: Trianon. Szemükben hamarabb csillan fel az érdeklődés ténye, ha egy új autómárkáról van szó, mint valamely égető magyar kérdésnél. És hogy ez így van, ezért még a szülőket sem érheti vád. A szülő csak fedél és biztonság, de nem elhatározó valami. Az élet és a jövő kimunkálása a szülői házon kívül történik és hiába beszélnek otthon magyarul, ha az iskola, a játszótársak, az új állam nyelve német, angol, vagy francia. És még egy! Az ember azt a környéket, világot nevezi hazájának, ahol gyermekéveit eltöltötte és ahol felnőtt, így lesz a környezetből haza és így merül el az új horizont mögött annak a hazának a képe, amelyet ők már csak könyvekből ismernek — legfeljebb apáik-anyáik elbeszélése után. Javarészük már nem magyar, vagy hontalan állampolgár, hanem személyi igazolványának, vagy útlevelének fedőlapján már az új haza címere díszeleg. Tárgyilagosan, azaz inkább korrekten nézve a dolgokat, ezzel az új címerrel kapcsolatban kötelességeik is vannak, szüleik által választott hazájukkal szemben. Az ottani iskolába, egyetemre járnak, ott katonáskodnak, ott keresik kenyerüket és ha eljön az idő, akkor odavalósi leányt vezetnek az oltár elé. Lelki kancsalságra vallana, ha sokáig bírnák, hogy jobb szemükkel a Lajtán túli végekre, a ballal pedig új hazájuk felé nézzenek. Ezt a kettősséget nem bírja el a fiatalság és szinte észrevétlenül felszívódik az idegen tengerbe. Kivételek persze még így is akadnak, de az empirikus példák sohasem döntőek. A magyar nyelvű emigrációs sajtó és könyvkiadás olvasói kizárólag a negyven éven felüli korosztályból kerülnek ki, de inkább az ötven-hatvan évesekből. A fiatalok a maguk életének törvényei szerint már francia, német, olasz, stb. lapokat olvasnak és fülükkel már nem hallják magyar nyelvüknek csodálatos muzsikáját. A hazulról való kiáramlás lassan elakadt és így megszűnt a magyar emigráció állóvizeinek új forrásokkal való feltöltése. Ha üldöznék, ha vernék őket magyarságuk miatt — talán más lenne az eredmény. Talán kialakulna bennük a középkori zsidóság gettó szelleme, hogy csak akkor maradunk meg, ha összetartunk, ha támogatjuk egymást és a HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 536. SZÁM XXII. ÉVFOLYAM LONDON, 1969 JANUÁR 10. A PROHÁSZKA SZOBOR LEDÖNTŐJÉBŐL — KANADAI EGYETEMI TANÁR