Hídfő, 1969 (22. évfolyam, 536-559. szám)

1969-01-10 / 536. szám

Megkóstoltuk Magyarországot A magyar idegenforgalmi hivatal meghívására Budapestre érkezett Pablo Neruda, az ismert csilei­­ kommunista költő és guatemalai költőtársa az ugyancsak pirosszínű Angel Asturias. A két derék költőt annyira megihlette a magyar ven­déglátás, hogy benyomásaikat közö­sen szerkesztett versben örökítették meg. A vendéglátás csúcspontját a magyar konyha jelentette — ameny­­nyiben az elvtárs vendéglátók a várbeli Alabárdos nevű frakkos­­pincéres vendéglőbe vitték őket — ősi kommunista szokás szerint — ahol mindent elébü­k raktak „mi szem szájnak ingere”. A versben (prózai fordításban) többek között az alábbiakat írta a két nagy: „Meg­kóstoltuk Magyarországot és Ma­gyarország jóízünek látszott és mi megízleltük, mert nagybendősüek va­gyunk és messziről jöttünk . . . Éhes szemmel néztük Magyarországot, az alkonyatkor sülő húsok hazáját (??? a szerk.), alföldje ezer kony­hájának a füstjét, a földet, ahol vacsorára kondul a templomok esti harangszava... Az egész földkerek­ség minden fűszerszáma benne ta­lálható e nagy lélekkel megáldott fazekakban, mert a magyarok tud­ják, hogy együtt élni annyi, mint: együtt enni...” Az Alabárdosban történt frakkos­­pincéres kiszolgálás után a vendég­látók másnap az ugyancsak külföl­dieknek fenntartott Aranyszarvas étterembe vitték az Alabárdosban megpohosodott hasú költőket, ahol a nagy csemcsegés közben elfo­gyasztott óriási vacsora új dalokra serkentette őket, íme: „Ezeket a Cumberland mártásban tálalt őzgidahengerkéket az űrha­jós Valentyina elvihetné a Marsra. Hengerkék és Valentyinák együtt, úgy elszédítenék a Tejútlakókat, hogy hirtelenében egy vasárnap azt látnák, hogy bolygóntúli ínyencek rohamozzák meg az Aranyszarvast.” Eddig a költemény az Alabárdos­­ról és az Aranyszarvasról — ahová Boldizsár-Braun Iván, a magyar idegenforgalom rővigéje, betessékel­te a csilei meg guatemalai kommu­nista költőket a magyar kormány, illetve a magyar dolgozók költsé­gére. Mert Pablo Neruda talán nem tudta , vagy az őzgidahengerkék hatása alatt nem is akarta tudni, hogy az Alabárdosban, meg az Aranyszarvasban egy közepes va­csora pontosan annyiba kerül, mint amennyit a magyar dolgozó egy hét alatt heti 44 óra munkával meg­keres. Azaz 3—400 forintba. Ez annyit jelent, hogy egy dolgozó, havi keresetéből pontosan négyszer vacsorázhat meg az Alabárdos fo­gadó grejzleres ízű giccsekkel tele­tömött gyertyafényű termeiben. Hol vagy ifjúság? (F. F.) (ijesztendő első napján fordítsuk arcunkat a magyar emig­ráció fiataljai felé. Keressük fel a húsz-huszonötéveseket, lányokat, fiú­kat, akik már idekünn születtek magyar apától-anyától és csak hírből tudják mit jelent ez a szó: Magyarország. Azután ha szembenéztünk ve­lük, ne sírjuk el magunkat, hanem törődjünk bele a keserű gondolatba, hogy ennek így kell lennie, mert ez az emigráció végzete és sorsa. A szemük tiszta és becsületes. Az iskolában jól tanulnak, munkahelyükön megállják a sarat, csak éppen az a bizonyos szikra hiányzik belőlük, amit mi, — otthon felnőttek — hoztunk magunkkal és ápolgatunk immár két­­három évtized óta. Az emigráció szellemi gócaiban, a nem mindig egészséges légkörű egyesületi összejövetelekről hiányoznak a fiatalok , és fehérbe csava­rodott fejű öregek kapnak hasba egymással, valamikor talán lényeges, de ma már teljesen lényegtelen dolgok felett. A fiatalok már kívül állanak a magyar ház ajtaján és sok mindent nem értenek meg. Nem ismerik a bolsevizmust , így nem antibolsevisták. Nem tudják mi volt a régi Ma­gyarország, így semmit sem jelent számukra ez a szó: Trianon. Szemük­ben hamarabb csillan fel az érdeklődés ténye, ha egy új autómárkáról van szó, mint valamely égető magyar kérdésnél. És hogy ez így van, ezért még a szülőket sem érheti vád. A szülő csak fedél és biztonság, de nem elhatározó valami. Az élet és a jövő kimunkálása a szülői házon kívül történik és hiába beszélnek otthon magyarul, ha az iskola, a játszó­társak, az új állam nyelve német, angol, vagy francia. És még egy! Az ember azt a környéket, világot nevezi hazájának, ahol gyermekéveit el­­töltötte és ahol felnőtt, így lesz a környezetből haza és így merül el az új horizont mögött annak a hazának a képe, amelyet ők már csak köny­vekből ismernek — legfeljebb apáik-anyáik elbeszélése után. Javarészük már nem magyar, vagy hontalan állampolgár, hanem sze­mélyi igazolványának, vagy útlevelének fedőlapján már az új haza cí­mere díszeleg. Tárgyilagosan, azaz inkább korrekten nézve a dolgokat, ezzel az új címerrel kapcsolatban kötelességeik is vannak, szüleik által választott hazájukkal szemben. Az ottani iskolába, egyetemre járnak, ott katonáskodnak, ott keresik kenyerüket és ha eljön az idő, akkor oda­valósi leányt vezetnek az oltár elé. Lelki kancsalságra vallana, ha sokáig bírnák, hogy jobb szemükkel a Lajtán túli végekre, a ballal pedig új ha­zájuk felé nézzenek. Ezt a kettősséget nem bírja el a fiatalság és szinte észrevétlenül felszívódik az idegen tengerbe. Kivételek persze még így is akadnak, de az empirikus példák sohasem döntőek. A magyar nyelvű emig­­rációs sajtó és könyvkiadás olvasói kizárólag a negyven éven felüli kor­osztályból kerülnek ki, de inkább az ötven-hatvan évesekből. A fiatalok a maguk életének törvényei szerint már francia, német, olasz, stb. la­pokat olvasnak és fülükkel már nem hallják magyar nyelvüknek csodá­latos muzsikáját. A hazulról való kiáramlás lassan elakadt és így meg­szűnt a magyar emigráció állóvizeinek új forrásokkal való feltöltése. Ha üldöznék, ha vernék őket magyarságuk miatt — talán más lenne az ered­mény. Talán kialakulna bennük a középkori zsidóság gettó szelleme, hogy csak akkor maradunk meg, ha összetartunk, ha támogatjuk egymást és a HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 536. SZÁM XXII. ÉVFOLYAM LONDON, 1969 JANUÁR 10. A PROHÁSZKA SZOBOR LEDÖNTŐJÉBŐL — KANADAI EGYETEMI TANÁR

Next