Hídfő, 1969 (22. évfolyam, 536-559. szám)

1969-01-10 / 536. szám

2. oldal Pablo Neruda — bár kommunista költő — elfelejtett elmenni a Rá­kóczi út, meg a többi pesti utcák lakóihoz, hogy belenézzen a „meg­áldott fazekak mélyébe”. Mert ha belenézett volna az átlag magyar konyhák mélyébe, akkor ottan nem igen talált volna őzgidahengerkéket, meg Cumberland mártásban főtt drága húsokat — legfeljebb olcsó paprikáskrumplit —, minek átható szaga minden bizonnyal erősen csa­varta volna a csilei nép nagy költő­jének orrát. Eddig azt hittük, hogy a hazai idegenforgalmi potemkiáda csak a nyugati imperialista országok ven­dégei számára kötelező. Most lát­juk, hogy a nagy világcsalás már az elvtársak között is meghonoso­dott. Eddig csak a Nyugatot akar­ták becsapni a fenn az ernyő nin­csen kas alapon. De hogy egymás között is hazudjanak? Itt már vala­mi bűzlik Dániában , vagy pardon az Aranyszarvasban . . . ha mindennap ordítjuk, kiabáljuk, énekeljük, hogy magyar vagyok, ma­gyar vagyok, mert nem lehetek más. De nem élünk a középkorban, nem vagyunk zsidók és nem üldöznek bennünket. Meg van mindenünk, mert apánk, anyánk egyetlen kívánsága volt, hogy meg legyen mindenünk. Az amit ők nem kaphattak meg fiatalkorukban otthon, akár a magyar sze­génységből, akár a megváltozott idők törvényeiből kifolyólag. Az emigrá­cióba kényszerült magyar legfőbb vágya, talán inkább féltése volt, hogy fiából, leányából, munkája verítékének árán olyan embert neveljen, kinek kenyér legyen a kezében és ne féljen a jövőtől. Tehát mindent megadott neki, amire szüksége volt. Versenyt futott a bennszülött családokkal és szokásokkal és ezzel a nagy versenyfutással játszotta el az utódok ma­gyarságát, amit ami így sem tudott volna már megmenteni, mert magyar emigrációnk sorsa, hogy felszívódjék a népek tengerébe. Az anteusok népe vagyunk, akiknek kell, hogy visszahulljunk a hazai földre, mert különben elveszünk. A külföldön élő magyarság generációs problémája lassan beteljesedik és mind súlyosabb lesz a feladat, ami az úgy­nevezett régi nemzedék vál­lára nehezedik: fenntartani önmagát és teljesíteni azt a kötelességet, amit az otthoni zsarnokságban élők tőlünk megkövetelnek. Ha egy-két évtized alatt sem változnak meg az otthoni viszonyok, akkor a hazai magyarság elveszíti a szabad világban élő szószólóit. De addig? Addig, — mint ahogyan a költő írta — foggal és köröm­mel, dobbal és harsonával követelni a hazai magyarság számára az em­beribb élethez való jogot és a minden népnek kijáró szabadságot. Azután jöhet Hamlet méla csöndje ... HÍDFŐ 15 év előtt halt meg Nyírő Jószef Október 13-án múlott 15 éve, hogy Nyírő József, Erdély és a magyar emigráció nagy írója, egy madridi kórház harmadosztályú kórtermé­ben örökre lehunyta szemét. Halála után pár évvel lelkes magyarok összeadták a hazaszállításhoz szük­séges pénzt , de a magyarországi hatóságok még Nyírő József földi porhüvelyét sem engedték be az or­szágba, s így ma is ott nyugszik az Escorial melletti kis temető cip­rusfái alatt. Halála előtt — mint­egy végrendeletként utolsó levelet intézett az emigrációban élő ma­gyarsághoz — amely most került nyilvánosságra. A levél befejező ré­szét az alábbiakban adjuk olvasóink­nak: „Istenem, mégis milyen fenséges és szép dolog magyarnak lenni és népem igaz lelkének revelációjában részesülni, megismerni a nagy tit­kot, ami ezt a nemzetet több mint ezer éve fenntartja és látni, hogy minden egyéb külsőség, pártosko­dás, politika, gyűlölködés, hiábavaló­ságok, vihartajtékok, melyek elül­nek majd és ismét feltámadnak a békességes, szép magyar élet a Kárpátok koszorúja alatt. A hír áttöri a Vasfüggönyt is és megérkeznek a gyermekek aggo­dalomtól reszkető levelei is. Csak annyit róluk, hogy ezekért a le­velekért érdemes meghalni is. Ezt azonban addig nem tehetem meg, amíg az idegenbe szakadt ma­gyar véreimnek meg nem köszö­nöm, amit értem cselekedtek, amit önmagukból nyújtottak. Szótétien nem lehet azt hagyni. Azért ide fi­­gyelmezz, Uram, Jóisten! Tégy velem, amit jónak látsz, de áldd meg ezeket a magyarokat és minden magyart, fizess meg nekik bőségesen, mindig rajtuk és sorsu­kon legyen a szemed, vezesd vissza újra szép Magyarországba, az örömnek és békességnek elveszett világába és mondd meg a búzának, hogy kétszeresre nőjjön a számuk­ra, tanítsd meg a madarat nekik dalolni, törüld ki a pusztulás, szen­vedés és halál ítéletét a homlokuk­ról, ne engedj egyet is elveszni kö­zülünk, aranyként csengjen a drá­ga anyanyelv ajkukon, virágozza­nak ki a nagy magyar erények és erők fái, szűnjön meg minden igaz­ságtalanság és áldás fakadjon szá­mukra minden elejtett vércseppből és verejtékből. Értük legyen min­den gyötrődésem és elviselni négy embernek is sok szenvedésem, amint a doktor mondta, ha teste­met nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy ud­varhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is jöj­­jön a füvük, szebbüljön a világ. . . Én azt se tudom jóformán, Uram, hogy mit kérjek, hogyan köszön­jem meg mindazt, amiben részel­tettek, de a sok jóságnak és szép­ségnek édes terhétől alázatosan meggörnyed fatigás, hasig dagadt, félig megfojtott, rozoga, szerencsét­­len teszem és arra kérlek, hogy csináld azt és úgy, ahogy Te jónak látod, Uram, ki ennek a világnak minden tájáról elindult magyar kör­menetnek az élén állasz . . . Ha azonban mégis úgy fordulna, hogy elesem a harcban, kérlek té­ged népem, hogy ne feledkezzél el szegény, öreg, árva, elhagyatott Dona Helénáról, ki infinitivusban beszéli a spanyol nyelvet és utánam is küldjétek egy kurta, futó Mi­­atyánkot! .. .” Mécs László-est Londonban A londoni Mindszenty Otthonban december 14-én magas színvonalú Mécs László-estet rendeztek a lon­doni magyarok abból az alkalomból, hogy a nagy magyar papköltő a közelmúltban tartotta meg magyar­­országi magányában aranymisés ju­bileumát. A bevezetőt Esztergomy Lajos tartotta. Méltatta Mécs László jelentőségét és a mai magyar rend­szer szégyenének nevezte, hogy Mécs László írásait még mindig nem közölhetik Magyarországon. A költőt 1953-ban bebörtönözték és hosszú éveket töltött a Kőbányai úti Gyűjtőfogházban. Szabó László elszavalta a költőnek Bakony balla­dája című versét, amely lopva és kerülő úton került ki az angol fő­városba, hogy rövidesen az egyete­mes magyarság kincse legyen. Mécs László ugyancsak eddig ismeretlen verseit az est folyamán Garamsze­­ghy Edit, Szitás Beáta és Navratil Gréte adták elő megérdemelt siker­rel. Dr. Bakacsy Imre megrázó sza­vakkal ecsetelte a mai magyarság helyzetét és méltatta Mécs László nemzetvédő és útmutató munkás­ságát. Vigasztalja a csüggedőket és a távolból is irányítja a szétszórt magyarok útját. De ehhez viszont szükséges, hogy ismerjük írásait, melyeket a katolikus irodalomban csak Prohászka Ottokár írásaihoz lehet hasonlítani. A szépen sikerült magyar irodal­mi est a Himnusz eléneklésével ért véget. p. I. 1969 január 10.

Next