Hídfő, 1969 (22. évfolyam, 536-559. szám)
1969-01-10 / 536. szám
2. oldal Pablo Neruda — bár kommunista költő — elfelejtett elmenni a Rákóczi út, meg a többi pesti utcák lakóihoz, hogy belenézzen a „megáldott fazekak mélyébe”. Mert ha belenézett volna az átlag magyar konyhák mélyébe, akkor ottan nem igen talált volna őzgidahengerkéket, meg Cumberland mártásban főtt drága húsokat — legfeljebb olcsó paprikáskrumplit —, minek átható szaga minden bizonnyal erősen csavarta volna a csilei nép nagy költőjének orrát. Eddig azt hittük, hogy a hazai idegenforgalmi potemkiáda csak a nyugati imperialista országok vendégei számára kötelező. Most látjuk, hogy a nagy világcsalás már az elvtársak között is meghonosodott. Eddig csak a Nyugatot akarták becsapni a fenn az ernyő nincsen kas alapon. De hogy egymás között is hazudjanak? Itt már valami bűzlik Dániában , vagy pardon az Aranyszarvasban . . . ha mindennap ordítjuk, kiabáljuk, énekeljük, hogy magyar vagyok, magyar vagyok, mert nem lehetek más. De nem élünk a középkorban, nem vagyunk zsidók és nem üldöznek bennünket. Meg van mindenünk, mert apánk, anyánk egyetlen kívánsága volt, hogy meg legyen mindenünk. Az amit ők nem kaphattak meg fiatalkorukban otthon, akár a magyar szegénységből, akár a megváltozott idők törvényeiből kifolyólag. Az emigrációba kényszerült magyar legfőbb vágya, talán inkább féltése volt, hogy fiából, leányából, munkája verítékének árán olyan embert neveljen, kinek kenyér legyen a kezében és ne féljen a jövőtől. Tehát mindent megadott neki, amire szüksége volt. Versenyt futott a bennszülött családokkal és szokásokkal és ezzel a nagy versenyfutással játszotta el az utódok magyarságát, amit ami így sem tudott volna már megmenteni, mert magyar emigrációnk sorsa, hogy felszívódjék a népek tengerébe. Az anteusok népe vagyunk, akiknek kell, hogy visszahulljunk a hazai földre, mert különben elveszünk. A külföldön élő magyarság generációs problémája lassan beteljesedik és mind súlyosabb lesz a feladat, ami az úgynevezett régi nemzedék vállára nehezedik: fenntartani önmagát és teljesíteni azt a kötelességet, amit az otthoni zsarnokságban élők tőlünk megkövetelnek. Ha egy-két évtized alatt sem változnak meg az otthoni viszonyok, akkor a hazai magyarság elveszíti a szabad világban élő szószólóit. De addig? Addig, — mint ahogyan a költő írta — foggal és körömmel, dobbal és harsonával követelni a hazai magyarság számára az emberibb élethez való jogot és a minden népnek kijáró szabadságot. Azután jöhet Hamlet méla csöndje ... HÍDFŐ 15 év előtt halt meg Nyírő Jószef Október 13-án múlott 15 éve, hogy Nyírő József, Erdély és a magyar emigráció nagy írója, egy madridi kórház harmadosztályú kórtermében örökre lehunyta szemét. Halála után pár évvel lelkes magyarok összeadták a hazaszállításhoz szükséges pénzt , de a magyarországi hatóságok még Nyírő József földi porhüvelyét sem engedték be az országba, s így ma is ott nyugszik az Escorial melletti kis temető ciprusfái alatt. Halála előtt — mintegy végrendeletként utolsó levelet intézett az emigrációban élő magyarsághoz — amely most került nyilvánosságra. A levél befejező részét az alábbiakban adjuk olvasóinknak: „Istenem, mégis milyen fenséges és szép dolog magyarnak lenni és népem igaz lelkének revelációjában részesülni, megismerni a nagy titkot, ami ezt a nemzetet több mint ezer éve fenntartja és látni, hogy minden egyéb külsőség, pártoskodás, politika, gyűlölködés, hiábavalóságok, vihartajtékok, melyek elülnek majd és ismét feltámadnak a békességes, szép magyar élet a Kárpátok koszorúja alatt. A hír áttöri a Vasfüggönyt is és megérkeznek a gyermekek aggodalomtól reszkető levelei is. Csak annyit róluk, hogy ezekért a levelekért érdemes meghalni is. Ezt azonban addig nem tehetem meg, amíg az idegenbe szakadt magyar véreimnek meg nem köszönöm, amit értem cselekedtek, amit önmagukból nyújtottak. Szótétien nem lehet azt hagyni. Azért ide figyelmezz, Uram, Jóisten! Tégy velem, amit jónak látsz, de áldd meg ezeket a magyarokat és minden magyart, fizess meg nekik bőségesen, mindig rajtuk és sorsukon legyen a szemed, vezesd vissza újra szép Magyarországba, az örömnek és békességnek elveszett világába és mondd meg a búzának, hogy kétszeresre nőjjön a számukra, tanítsd meg a madarat nekik dalolni, törüld ki a pusztulás, szenvedés és halál ítéletét a homlokukról, ne engedj egyet is elveszni közülünk, aranyként csengjen a drága anyanyelv ajkukon, virágozzanak ki a nagy magyar erények és erők fái, szűnjön meg minden igazságtalanság és áldás fakadjon számukra minden elejtett vércseppből és verejtékből. Értük legyen minden gyötrődésem és elviselni négy embernek is sok szenvedésem, amint a doktor mondta, ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is jöjjön a füvük, szebbüljön a világ. . . Én azt se tudom jóformán, Uram, hogy mit kérjek, hogyan köszönjem meg mindazt, amiben részeltettek, de a sok jóságnak és szépségnek édes terhétől alázatosan meggörnyed fatigás, hasig dagadt, félig megfojtott, rozoga, szerencsétlen teszem és arra kérlek, hogy csináld azt és úgy, ahogy Te jónak látod, Uram, ki ennek a világnak minden tájáról elindult magyar körmenetnek az élén állasz . . . Ha azonban mégis úgy fordulna, hogy elesem a harcban, kérlek téged népem, hogy ne feledkezzél el szegény, öreg, árva, elhagyatott Dona Helénáról, ki infinitivusban beszéli a spanyol nyelvet és utánam is küldjétek egy kurta, futó Miatyánkot! .. .” Mécs László-est Londonban A londoni Mindszenty Otthonban december 14-én magas színvonalú Mécs László-estet rendeztek a londoni magyarok abból az alkalomból, hogy a nagy magyar papköltő a közelmúltban tartotta meg magyarországi magányában aranymisés jubileumát. A bevezetőt Esztergomy Lajos tartotta. Méltatta Mécs László jelentőségét és a mai magyar rendszer szégyenének nevezte, hogy Mécs László írásait még mindig nem közölhetik Magyarországon. A költőt 1953-ban bebörtönözték és hosszú éveket töltött a Kőbányai úti Gyűjtőfogházban. Szabó László elszavalta a költőnek Bakony balladája című versét, amely lopva és kerülő úton került ki az angol fővárosba, hogy rövidesen az egyetemes magyarság kincse legyen. Mécs László ugyancsak eddig ismeretlen verseit az est folyamán Garamszeghy Edit, Szitás Beáta és Navratil Gréte adták elő megérdemelt sikerrel. Dr. Bakacsy Imre megrázó szavakkal ecsetelte a mai magyarság helyzetét és méltatta Mécs László nemzetvédő és útmutató munkásságát. Vigasztalja a csüggedőket és a távolból is irányítja a szétszórt magyarok útját. De ehhez viszont szükséges, hogy ismerjük írásait, melyeket a katolikus irodalomban csak Prohászka Ottokár írásaihoz lehet hasonlítani. A szépen sikerült magyar irodalmi est a Himnusz eléneklésével ért véget. p. I. 1969 január 10.