Hídfő, 1970 (23. évfolyam, 560-583. szám)

1970-01-10 / 560. szám

FI­ALA FERENC: Az elbocsátott légió Ady Endre Vér és arany című könyve egyik versének címe: Az elbocsájtott légió. Kétségtelen, hogy az új magyar írónemzedék nemré­giben feltűnt tagja, Moldova György Adytól vette legújabb köny­vének címét, de hogy miért eszkö­zölt azon grammatikai változtatást, azt nem tudjuk, de nem is érdekes. Hogy melyik forma a helyesebb: elbocsájtott avagy elbocsátott — ez merő nyelvtani kérdés, de ettől füg­getlenül mi Ady végtelen stílus­érzéke mellett maradunk. Nos, Mol­dova György Elbocsátott légió cí­mű regényének a hőse egy volt ávós tiszt, aki 1956 után egysze­rűen azért nem tud beleilleszkedni az új arcot kapott magyar társa­dalomba, mert ez a társadalom nem óhajt kezet fogni azokkal, akik 1956 előtt a hírhedt kékparolis uni­formisban gyötörték a népet. A re­gény a Szibériába deportált orosz írók nyomait keresi — anélkül, hogy vállalná azok bátorságát és őszinte realizmusát s így a regény — annak nem őszinte és óvatos duhaj volta miatt — torzó marad, mert írója fél ítéletet mondani a szereplők múltbeli tettei felett. A könyv főszereplője egy volt ávós tiszt, egy bizonyos Flórián, aki az ÁVO feloszlatása után nem találja helyét a sztálinizmus terrorja alól felszabadult országban. Hosszas ke­resés után végre egy kőbányai gyárban kap alkalmazást, de a gyár vezetője megkéri, hogy a munkások előtt ne árulja el, hogy 1956 előtt az ÁVO tagja volt. Fló­rián hallgat is, lapul is, de egy szép napon észreveszi, hogy munkatársai kerülik és láthatatlan fal emelke­dik fel Flórián és az egész társa­dalom között. Ezt a kitagadottsá­­got azonban nemcsak Flórián, az egykori ávos tiszt, hanem összes volt ávos társai is érzik, minek kö­vetkeztében a kivetettek törvénye szerint ismét tömörülnek. Sakk­köröket, eszperantó tanfolyamokat alakítanak, ahol megbeszélik a múlt hibáit és rájönnek arra az igazságra, hogy erős államvédelmi szerv nélkül nincs biztonság és nincs szocialista fejlődés. Amolyan négy-öt magyar összehajol (Ady) hangulatban pusmognak, mígnem a rendőrség letartóztatja a volt kék­parolis népbarátokat és tiltott ösz­­szeesküvés miatt pár évi börtönt sóznak a nyakukba. A rövid és elég sovány story megemésztése után az olvasóban felmerül a kér­dés, hogy miért — vagy inkább kinek — az utasítására íródott a könyv. A legvalószínűbb, hogy a volt zsidó vándorszínész, Aczél György (jelenleg amolyan fő kul­tuszminiszter féle valaki), magához hivatta Moldovát és felszólította, hogy írjon könyvet a volt ÁVO- DR. RÄTTKAY R. KALMAN: Vissza az Európához vezető útra! A hontalan magyarság váratlanul szomorú karácsonyi ajándékot ka­pott a Sorstól: Madridban a szabad Magyarország utolsó fellegváráról és szimbólumáról, az ottani követség épületéről bevonták az angyalcímeres magyar zászlót. Húsz évig ez a hivatalos zászló hirdette a Nyugatnak, hogy diplomáciai szempontból igenis 1945 ellenére létezik még egy szabad Magyarország,­­ illetve annak hitvallása. Ezt a veszteséget egyelőre nincs mivel pótolni! Bármilyen romantikusnak látszik a gondolat — a madridi zászló­bevonás után nem látok e pillanatban más, fontosabb feladatot az emig­ráció számára, mint azt, hogy valahol Nyugateurópa egy csendes zugában — talán egy kis semleges mini-államocskában, mint Luxemburg, vagy Monaco — pótolnánk a madridi veszteséget. „Ismét egy terv“ — mondhatná bárki. Terv, amely pénzbe kerül, b­e honnan a pénzt? A szellemes mondás jut eszünkbe: „Ha már van pénz,­­ miért nincs ?“ Mindent mondhat a többszázezres létszámú magyar emigráció, csak azt nem, hogy nincs pénz. Hiszen az USA-ban, Kanadában, sőt Ausztrá­liában is évek óta kapjuk a híreket és olvassuk felmelegedő szívvel, hogy itt épül egy Magyar Ház, ott közadakozásból templom és paplak épül, sőt aggok menházát is „összeadta“ az emigráció. Nehéz lenne vagy éppen lehetetlen megállapítani, mekkora vagyon fölött rendelkezik ma az a szor­galmas magyar hontalan tábor, amely az elmúlt húsz év során a fenti három államban szinte kivétel nélkül szép polgári vagyonra tett szert,­­ olyanra, amely érzékszerűleg a régi magyar középosztály életstandard­ját teszi lehetővé. Egy kanadai lapban olvastunk nemrég egy kimutatást, mely szerint egyedül a Delby-tartományban a két háború között gyökeret­­vert dohánytermelő magyarok összvagyona mai értékben kb. 400 millió dollárt képvisel! Természetesen nincs arról szó, hogy a delhyi magyar dohányos adja el a vagyonát és áldozza azt emigrációs célokra. Arról azonban szólni is kell, hogy a világpolitika mai állásában a jövőt szol­gáló hasznos és okos célra gyűjtü­nk-e dollárokat a fenti három államban és jó márkákat Németországban, frankot Franciaországban, stb. — vagy­ pedig romantikus, irreális célok nyerik el az emigrációnak anyagi telje­sítőképességét ? Senki érzékenységét bántani nem akarjuk! Különösen nem a tengeren­túli magyar egyházakét, amelyek kétségkívül missziót teljesítenek. Az Ige hirdetése mindig is az volt! De ha már ennél a kérdésnél tartunk, mire fordítsuk és mire ne az emigráció dollárjait, márkáit. (így emlékeztetnünk kell ezzel kapcsolatban egy nagyon tanulságos és főként a jövőt illetőleg megszívlelendő esetre. Történt ugyanis, hogy még az első világhábor­ú után, a New Yorkba kivándorolt magyarok nem is a kültelken, de a belváros egy mellékutcájában közadakozásból telket vásároltak és felépí­tettek egy kis katolikus templomot. Pár évig virágzott a kis eklézsia, azután egyre fogytak a hívők, (hiszen arat a Vén Kaszás...). Röviden: 15 évvel ezelőtt nem volt már se pap, se hívő­k a bejárati ajtóra ke­resztbe két deszkát szögeztek, jelképéül annak, hogy itt nincs már élet­ A város vezetőségének feltűnt a lezárt kis templom és felmerült a ki­sajátítás közérdekbeli gondolata,­­ hiszen nem jelentkezett se örökös, se tulajdonos a hatósági felhívásra. Értesült az ügyről a new yorki kato- HUNGARIAN WEEK A NEMZET. AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓ? POLITIKAI HETTL.AP 560. SZÁM XXIII. ÉVFOLYAM LONDON, 1970 JANUÁR 10.

Next