Hídfő, 1970 (23. évfolyam, 560-583. szám)

1970-01-10 / 560. szám

2. oldal­ ról. Elvégre, ha már a nagy Szov­jetunióban is írhatnak az írók a sztálinizmus gazságairól, akkor mi sem maradhatunk le a történelmi kritika terén. A felszólítás után Moldova nyilván engedélyt kapott, hogy átlapozhassa az ÁVO irat­tárát és betekintést kapjon Péter Gábor egykori birodalmának pokoli gazságaiba. Moldova, nyilván át is tanulmányozta az ÁVO-komplexu­­mot, azután megvakarta a fejebúb­­ját a nehéz feladat láttán. Mert amit a féltve őrzött iratok között látott —­ azt nem írhatta meg. Ahhoz túlságosan gyáva volt. Nem maradt tehát más hátra, mint el­ásni az írói lelkiismeretet és olyan regényt fabrikálni, amelyben éppen­­hogy megdorgálja az AVO-t, hogy nono, fiuk, azért mégse kellett vol­na annyi embert kinyírni és annyi gyerekes csínyt elkövetni. Lám, most itt a büntetés. Le kell vetni a szép AVO-uniformist és ezután em­berek gyötrése helyett becsületes munkával kell, hogy megkeressétek a mindennapitokat. Igaz, hogy a társadalom egy ideig még megvet benneteket, még olyanok vagytok, mint a megbélyegzettek, de az ál­­lamrezon úgy kívánja, hogy egy­előre a háttérben lapuljatok. Lám, volt főnökötöket Péter-Ausspitz Benjámint is elítéltük holmi sztáli­nista kilengések miatt, de a 10 évi börtönből mindössze kettőt ült le, s ma megbecsült főnöke az egyik nagy ruhakonfekció gyárnak. Rá­kosi sötét ördöge, Gerő Ernő is eléldegél havi ötezer forintos nyug­díjából —­ tehát ti is várjatok nyu­galommal, amíg újból itt az órátok. Flóriánék azonban nem hallgattak az okos szóra és ismét szervezkedni kezdtek —­ persze ideális alapon — mire a szigorú állam lefülelte és bedutyizta őket. Mert a csintalan nebulók csak pár évet kaptak, — annak is elengedték a javát ■, mert a kékparális légióra még szüksége lehet az államnak, legyen annak akár Rákosi akár Kádár a minden­ható főnöke. A minden valószínű­ség szerint államrezonból megren­delt könyv lényegét annak befejező részében kapja meg az olvasó. Fló­rián volt ávos őrnagy a bíróság előtt az utolsó szó jogán az aláb­biakban foglalja össze mondani­valóját: „Ebben az országban mindenféle kedvezményt és jóindulatot a gyön­­geség jelének tekintenek. Saját ma­guk alatt vágják a fát. Amikor minket elpusztítanak a védelmi vo­nalat számolják fel állásaik előtt. El fog jönni az idő, mikor tíz kör­mükkel ásnák ki a holttestünket!” Moldova György Az elbocsátott légió című regénye az ÁVO igazo­lása és totális megtagadása annak a valaminek, amit írói lelkiismeret­nek hívnak. Jikus érsek Spellmann is, és az Egyház nevében igényt jelentett be a nagyon értékes telekre — a fatemplomocska maga értéktelen volt. A bel­­harcban az érsek győzött. Így lett áldozatos magyarok verítékéből fel­épített magyar vagyonkából idegen tulajdon — sok tízezer dollár össz­értékben. Alaptörvénye van az emigrációs életnek, ez így szól: a második ge­neráció már beolvadóban, a harmadik már csak a távolból emlékezik arra, hogy van egy boldogtalan kicsi ország is valahol a Duna tájon... Valamelyik nap két emigráns lapunk házassági rovatát olvastam: összesen 13 házasságkötés az őszön, — ebből csak két magyar pár és 11 vegyes, vagyis amikor vagy a menyasszony, vagy a vőlegény más nemzetiségű volt. Nincs hatalom, vagy erő, amely ezen változtathatna. VISSZA AZ EURÓPÁHOZ VEZETŐ ÚTRA Az új évtized küszöbén ez egyenesen és parancsolólag létkérdése a magyar emigrációnak. Ezt meg kell magyarázni — amennyire itt a hely­szűke engedi. A tények: tengerentúli, főként amerikai emigrációnk húsz éve abban a tévhitben élt, hogy az USA, mint a világ leghatalmasabb szuper­ állama fogja előbb-utóbb rendezni a jaltai árulás következtében a szovjet zsákmányául esett keleteurópai népek ügyét. Senki egy pilla­natig abban nem kételkedett, hogy az USA elég erős ahhoz, hogy kiszo­rítsa Keleteurópából a szovjet hódítókat. Ma tisztán látjuk ennek a téves politikának teljes csődjét! Aki nem vak és süket, annak látni és hallania kell már vagy tíz éve, hogy szó sem lehet a Szovjet kiszorításáról Keleteurópából — az USA hatalmi sza­vával. Az atomtitok birtokában a Szovjet ma már éppen úgy képes inter­kontinentális rakétáival, amelyek hydrogénbombákat szállítanak — az USA-t elpusztítani, mint vice versa. Ez az atom­pat nem egymás ellen fordítja a két nagyhatalmat, hanem az öngyilkosságot elkerülendő, inkább arra készteti őket, üljenek le a tárgyaló­asztalhoz és állapodjanak meg őszintén abban, hogy egyik sem támad, illetve a gyilkos és a végén né­peik szegénységét eredményező atomfegyverkezési versenyt leállítják — ezzel viszont szinte érdektársakká válnak. Pontosan most, december 17-én, pár heti tárgyalás után Helsinkiben abban állapodott meg a szovjet és az amerikai delegáció, hogy a teljes megegyezésig folytatják a tárgya­lásokat, véget vetnek a dollárban milliárdokat jelentő őrült atomfegyver­kezési versenynek. E tény szorosabb kapcsolatot teremt minden eddiginél Washington és Moszkva között. Aki ebben a világpolitikai konstellációban a legparányibb lehetőségét látja még annak, hogy Washington a magyar ügyben egyetlen, a Szovjetnek kellemetlen lépést is tesz a jövőben — az naiv álmodozó! És mint ilyennek nem szabadna külpolitikai kérdésekkel foglalkoznia. Sajnos, kötelez a diszkréció és így nem nevezhetem meg, bárhogy is szeretném, a washingtoni külügy egyik osztályfőnökét, aki éppen a kelet­európai ügyek referense évek óta és aki pár év előtt — még Kennedy el­nök idejében — egy nála járt magyar női delegációnak ama kérdésére, hogy a székelység megmentése érdekében tegyen lépést az Elnök Buka­restben, ezt felelte: „Sem módunk, sem lehetőségünk arra nincs, hogy a Kreml politikáját befolyásolhassuk. Nem óhajtunk egyetlen oly lépést sem tenni, ami bennünket amerikaiakat a Szovjetunióval szembeállítana“. Ez világos beszéd volt. Kár, hogy nem lehet megnevezni a referenst,­­ mert ő maga kérte a női delegációt, hogy tekintsék bizalmasnak közlését. ÉPÜL AZ ÚJ VILÁGHATALOM: AZ EGYESÜLT EURÓPA Fentiek szerint tehát egy téves hittől el kell mindörökre búcsúznunk. De egyben a tanulságok levonása éppen olyan szükséges. Ez röviden eny­­nyi: az amerikai magyarság áldozatkészségéből egyetlen centet — még egy bélyeg árát sem — érdemes arra áldozni, hogy Washington nagyjait meggyőzzük arról, hogy magyar érdekből tenniök kell valamit. Hangzatos memorandumok, díszmagyaros deputációk a State Departmentben — kár az útiköltségért és a bélyegért! A memorandumok sorsa a papírkosár, a deputációknak pedig kijár a kézszorítás és legfeljebb az ígéret, hogy­­ lesz ez még rosszabb is ... Eszerint tehát reménytelen a magyarság és a felszabadulás ügye? Több, mint fél évszázad tragikus és gazdag tapasztalatai mondatják velem a következőket: az új évtized küszöbén olyan optimizmussal nézhetünk a jövőbe, mint még soha! Ezt felelősséggel állítom. Itt élek Európában és a politológus szigorú mérlegével mérem mindazt, ami itt az elmúlt év­tizedben bekövetkezett. Ennek lényege ez: 1959—1969 között Nyugateurópa nagyobb utat tett meg az Egyesült Európa, vagy ha úgy tetszik az Európai Egyesült Álla­mok megteremtése felé, mint az elmúlt két évszázad alatt! Ma egyedül a HZDF, 1970 január 10

Next