Új hídfő, 1987 (40. évfolyam, 1-12. szám)

1987-02-01 / 2. szám

1987. február C1 HÍDFŐ 7. oldal Nyílt levél a Szabad Európa Rádió román tagozatához Hogy ne érjen minket magyarokat állan­dóan az a vád, hogy a románokról csak rosszat tudunk mondani, az alábbiakban fordításban teljes egészében közöljük egy, a Szabadeurópa Rádió román tagozatá­nak igazgatójához címzett nyílt levelet, mely a nyugatnémetor­szági Münchenben megjelenő CURENTUL című exil-román lap 5974. sz., 1986. szept.—okt.-i számá­ban jelent meg. E lap a két háború közötti Nagy-Románia egyik legkomolyabb, legte­kintélyesebb napilapja volt. „ Tisztelt Vlad Georgescu úr! Először és mindenek­előtt egy nagyon is személyes vallomás. Tősgyökeres román vagyok. Egyik ősöm ott fénylett az illuszt­ris latin iskola tanultjai között, egy másik fiatalabb történelmi korban, mintha arra nem tették volna, hogy végig szenvedje mindazokat, amit végig kellett szenved­nünk. Egyik nagyapám lenyelte mindazo­kat, amiket le kellett nyelnünk a horthysta uralom négy éve alatt, mert helyben ma­radt a vártáján, míg mások elszaladtak. Számolhat azzal, hogy minden okom megvolna ahhoz, hogy szidjam a magya­rokat. A gyűlölet ellen azonban túl vaskosan vagyok beoltva. Elég jól beszéltek ma­gyarul, ugyancsak ennek okán — és főkép­pen — igencsak immunis maradtam az idegenkedésekkel, előítéletekkel szemben, és világosan ítélem meg az események irá­nyát. Sokszor beleilleszteni próbálom ma­gam egy nem román bőrébe, odafülelek a számunkra idegen érvelésekre, rászorítom magam arra, hogy másképpen is ítéljek, mint ahogy mi ítélkezni szoktunk. Álláspontom és szempontom valaho­gyan kivételt képez, magamban azonban remélem, hogy nem leszek egyedüli román, aki meg tudott szabadulni az előítéletek­, érzelmek­, tradíciók egész rendszerétől, mely ebben a tekintetben meghatározza gondolkodásmódunkat. Különösképpen azért, mert szilárdan meg vagyok győződ­ve, hogy a román—magyar viszony, a ma­gyar kisebbség helyzete és a mi magatar­tásunk velük szemben kulcsproblémáját képezi a románság létének. Ezzel kapcsolatos gondolataim és véle­ményeim szerencsétlenségre ellenkeznek nemcsak az országban előállított lelkiálla­pottal, melyet Ceausescu úr az idegenben is táplál, de ellenkezik még mindenféle sok jó román érzelmeivel, véleményével. Elsősorban kötelezve érzem magam ar­ra, hogy önnek megmondjam, hogy hűek maradhassunk a román igazságosság szel­leméhez, nyíltabban kellene beszélnie a ki­sebbségek helyzetének realitásáról a jelen­legi Romániában. Mi valahányan benne éltünk egynémely keserű és nehéz emlék forgatagában. Nem kötnek minket idillikus történetecs­­kék a magyar uralomhoz. De V. G. úr, én még jobban félek attól, amiket mondanak majd rólunk a bánáti, erdélyi, körösvidéki magyarok gyermekei. Nekünk ugyanis még az 1867 utáni fél év­század alatt is megvoltak a kulturális egye­sületeink, megvolt az ASTRA-nk, megvol­tak a bankjaink és szövetkezeteink nem­zeti alapra épülve. Megvoltak a politikai pártjaink — még a Magyar Szociálde­mokrata Pártnak is volt egy román tago­zata —, voltak újságjaink, folyóirataink és képviselőink a parlamentben, iskoláink voltak, amelyeket az orthodox és egyesült egyházak adminisztráltak , és akármeny­­nyire is cenzúrázták, ütötték és elnyomták is őket, ezek szervei voltak nemzeti létünk­nek, akármennyire is megalázva voltunk az ostoba és rövidlátó magyar uralom által, akármennyire is ambíciós volt a ma­gyarosítási politika, az Erdélyi Iskola szá­mos főművét Budán nyomtatták. Maniu képviselő tagja volt a budapesti parlament­nek, és Slavici, Baritiu, Goldis vagy éppen Goga bátorító szavait sokszor nyomtatták a magyarok által uralt Magyarországon vagy Erdélyben. Bizonyos, hogy ismerek mindenféle el­nyomást, melyet a magyar hatalom tett és követett el a román szellem megnyilvánulá­sai ellen. Nagyon jól tudom, hogy a ma­gyar arisztokrácia lenézett és megalázott minket. Ugyanakkor azt is tudom , amit manapság elhallgatnak —, hogy találtat­tak felvilágosult magyarok, akik védel­mükbe vettek minket. Még a budapesti Parlamentben is. Meghatott figyelemmel tanulmányoztam egy bizonyos Mocsáry Lajos szövegeit, és boldog lennék, ha ma­napság akadna egy ilyen tiszteletre méltó román, aki bizonyságot tenne ekkora bá­torságról a kisebbségi erdélyi magyarok védelmében, ahogyan ez a fajtiszta magyar merészelt beszélni a mi és az igazság ér­dekében. Jó lesz tudni, hogy még a horthys­ta uralom éveiben Észak-Erdélyben Már­ton Áron gyulafehérvári róm. kat. püspök­nek megvolt a szellemi és erkölcsi bátor­sága, hogy a kolozsvári Szent Mihály temp­lom szószékéről felemelje szavát elnyoma­tásunk ellen. Vajon Ceausescu Romániájá­ban miért pedáloz az állam és párt egész propaganda apparátusa kizárólag gyűlölet­re és bosszúra ingerlő tényeket? Az orthodox egyház, mely hivatva van a felebaráti szeretetet szolgálni, vajon miért turkál fel ma csakis régmúlt fájdalmas dol­gokat, kinyomtatva azokat szörnyű antoló­giákban, amilyet Flata úr, Drágán úr ke­gyeltje állított össze, mindazt, amit a légio­nárius sajtó szállítani tudott a magyarok ellen? Még teljesen haszontalan hamisítá­sokra is ragadtatták magukat, mint ami­lyen a Csíkszeredai templom esete is, me­lyet a magyarok által feldúltnak adtak ki, holott sohasem volt sem készen, sem fel­szentelve? Kérdem magam, miféle román érdekek kívánják a nemzeti gyűlöletnek ilyen példátlan kirohanásait? Még az igaz­ság megcsonkítása és hamisítása árán is, tendenciózus egyoldalúsággal állítva be a tényeket, paroxizmusig hangsúlyozva és ismételgetve azokat, melyet csak a lángoló, vak és ostoba gyűlöletet táplálhatják? Alázatos véleményem szerint mindezek távolról sem szolgálnak román érdekeket. Egyszerűen Ceausescu úr érdekeiről van szó. Urasága beállított egy ravasz és alat­tomos taktikát. Nagyon jól tudta és tudja, hogy a román nemzeti érzelmeknek van egy erősen magyarellenes tradíciója. Kivá­lóan tudja, bármilyen utalással a magyar veszedelemre, a magyarok Erdélyre való igényeire, képes azonnal mozgósítani min­den nemzeti erőt. Egyedüli és utolsó jel­szava, mellyel még mozgósítani tud. Urasá­ga már nem rendelkezik más eszközökkel, más érvekkel. Az a politikai és ideológiai platform, melyen Ceausescu személyes és családi ha­talma áll ma, két erősen megbízható pil­lérre van építve: a magyarellenes érzelemre és a securatatera. A rezsim — és lehet, hogy sok jóhisze­mű román is — örvend a kisebbségek lát­szólagos beolvadásának, azt hívén, hogy ezzel erősítik a nemzetet. És jaj, de keserű­en csalódnak! Bár a mi saját történelmi tapasztalatunkból tanulnának a bukaresti előkelőségek. Elnyomás, megsemmisítés, erőszakos asszimilálás csak ellenállást, gyű­löletet, lázadást és bosszút szül. Az elnyo­mottak nemzeti létükhöz való ragaszko­dását erősíti. A kisebbségek ilyen esetek­ben csak száraz hulladékaikat vesztik el, ahogyan a mi esetünkben is történt. Ceausescu úr kiagyalt egy eredeti állam­sovinizmust. Hogy megnyerjen minket ro­mánokat, éjjel-nappal, úton-útfélen azt szugerálja, hogy az ország veszélyben van, a magyarok Erdélyt akarják. Végülis: a nálunk levő magyarság veszedelmes ember­tömeget jelent. És nehogy egy felvilágosul­tabb, egy európaibb, egy több igazságért

Next