Új hídfő, 1987 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1987-04-01 / 4. szám
1987. április 01 HÍDFŐ FILIPPI ISTVÁN: A szakadék felé vezető út Furcsa gondolatok cikáznak a száműzött magyar fejében, ha sétálgat a délszaki növényekben bővelkedő, gyönyörűen rendezett „Guinta Gordon do Monte”-kert ösvényein, Madeirában. A szűkre szabott „emeletes sziget” minden vízszintes útja szakadék szélén végződik, így ez is. Kis kilátópavilon áll a végén, kívül színes vakolat hullik, belül átható penészszag fogadja a látogatót, de a kilátás elragadó. Hatszáz méter magasan vagyunk, alattunk teraszosan épült kertek, villák százai, egészen az ezüstösen csillogó Atlanti-óceánig. Jobbra fekszik Funchal kikötője, balra emelkedik a domb tetejére épült „Nossa Senhora de Monte” fogadalmi kegytemplom. Január közepe felé haladunk, de mindenütt égővörös, lilásan kék és narancssárga virágok nyílnak, hódító illatot árasztva. Hatvanöt évvel ezelőtt itt állott a messzeséget szemlélve Magyarország utolsó koronás királya, a száműzött IV. Károly, aki fiatal életét a park közepén rogyadozó, ma már ugyancsak ütött-kopott kastélyocskában fejezte be. Hét gyermek maradt utána, köztük a magyarul kitűnően beszélő Ottó, az Európa Parlament képviselője és több magyar emigráns újság önkéntes munkatársa. Dr. Habsburg Ottó igenis magyarnak érzi magát és ezt cikkeiben világosan ki is fejezi. Kitől tanulta volna mindezt, ha nem a szülei által gondosan kiválogatott tanáraitól, és magától édesapjától ott a száműzetés kertjében? Nehéz téma ez jelenkorunk szekularizált és demokratizált világában. Ne feledjük el azonban, hogy Európa legdemokratikusabb országai: Nagy-Britannia, Svédország, Norvéga, Hollandia, Belgium és újabban a „visszademokratizált” Spanyolország: királyságok. Ez ellen soha senkinek semmi kifogása sem volt és mindmáig nincsen. IV. Károlyt, 1921. november 19-én a „Cardiff’ nevű angol hajó szállította kényszerlakhelyére. Felesége, Zita királynő, IV. Pedro portugál király közeli rokona is elkísérte őt és haláláig vele maradt a száműzetésben. A király gyermekei később érkeztek Funchalba, ahol végre egyesülhetett a szétszaggatott család. Sokban különböztek a jelenlegi bukott „modern” uralkodóktól: a perzsa sahtól, Markosztól, vagy „Papa-Dok”-tól, főleg abban, hogy nem rendelkeztek vagyonnal. Pénzük kevés volt, de becsületüket annyira megőrizték, hogy az ott lakó egyszerű nép mindmáig tiszteli emléküket. Magyarország előbbi királya, „Ferenc-Jóska” is szerzett magának, hosszú uralkodása alatt, népszerűséget a magyar nép köreiben. Csak a korszak kezdete volt szörnyű: 48-as szabadságharcunk vérbefojtása az orosz hadsereg segítségével, és vége volt tragikus: az I. világháború kirobbantása, pánszláv összeesküvések provokációjának beugorva. Az utóbbi politikai baklövés szörnyű következményeinek megoldását, az öreg császár ráhagyta utódjára, IV. Károlyra. A budapesti Kossuth Könyvkiadó, 1985- ben megjelent, „Magyarország a XX. században” című könyvében Gergely Jenő és Romsics Ignác így írnak erről, otthon idáig szokatlan tárgyilatossággal: „1916. november 21-én, 68 évi uralkodás után Schönbrunnban elhunyt az agg I. Ferenc József osztrák császár és magyar király, a mozdíthatatlannak tűnő Monarchia talán egyetlen szilárd oszlopa. A király halála a változtatás igényét erősítette alattvalóiban, amit az 1916 nyári katonai vereségek és a belpolitikai erjedés egyaránt indokoltak. Az új uralkodó fejére — aki IV. Károly (1916—1918) néven lépett a magyar trónra — Csernoch János esztergomi érsek, bíboros hercegprímás 1916. december 30-án a budavári Mátyás-templomban tette fel a Szent Koronát. Az új királytól a nép békét remélt, és tanácsadói is a megegyezéses békében látták a birodalom fennmaradásának egyetlen lehetőségét. A központi hatalmak 1916 végi békeajánlatát azonban az antant hatalmak elutasították, sőt Wilson, amerikai elnök 1917 eleji békekezdeményezése is eredménytelen maradt. A szemben álló felek még mindkét oldalon bíztak a győzelem megszerzésében. A legnehezebb helyzetbe kerülő Monarchiában erre egyre kevesebb kilátás volt. IV. Károly ezért 1917 márciusában különbéke kísérletbe kezdett, de ezt épp úgy, mint későbbi ilyen lépéseit, egyrészt a német nyomás, másrészt az antant totális győzelemre irányuló törekvése tette eredménytelenné. ” Szegény Károly király, azt hitte, hogy békekötés alatt az eddigi hadviselő felek becsületének, jogainak, történelmi meggyőződésének és keresztény hitének tiszteletben tartása értendő. Európai műveltségű, mélységesen vallásos ember volt és mást el sem tudott képzelni. A győztes hatalmak mögé bújt szekták, páholyok, ligák és titkos szövetségek névtelen irányítói azonban mindent elsöprő totális győzelmet akartak. Új világrendszert és többfajta erkölcsi normákkal létrehozott rabszolga társadalmat. Ehhez először szét kellett zúzni az Osztrák—Magyar Monarchiát, fel kellett lázítani a szláv tömegeket, bestiális módon le kellett mészárolni a cári családot Jekaterinburgban, és munkás-proletár tömeggé zülleszteni a szorgalmas német népet. Az utóbbi rövid távon nem sikerült, mert a németek úgy vélték, hogy ha már totális hatalomért folyik a küzdelem Európában, akkor az legyen az övék. Kibújtak az igából és az ide-oda lendülő inga törvénye szerint jobbfelé lódulva, pár évig uralkodni tudtak. Még egy világháború kellett, és ebbe könnyű volt belehajtani a túlzásokra mindig hajlamos germánokat. Európa második égése után nem maradt semmi IV. Károly vaskoporsója a fogadalmi kegytemplom mellékkápolnájában 3. oldal