Tájékozatató Szolgálat, 1985 (10. évfolyam, 1. szám)
1985 / 1. szám
A barátság és szövetség kötésének szertartását majdnem szóról-szóra úgy írja le, mint azt a már történelmünkből ismert vérszerződésről tudjuk : "... A szkitáknál pedig barátsági szerződést a következőképen kötnek: Kupába bort töltenek és abba a szerződő felek karjukat tőrükkel megvágván vérüket eresztik, majd belemártják kardjukat, nyílvesszőjüket, gerelyüket és harci fokosukat, majd hosszú esküt mondanak és végül isznak belőle ..." A legrészletesebben királyaik temetési szertartásait méltatja; ezekben ismét csak régi magyar szokásainkra ismerünk: "... miután illatos fűszerekkel és füvekkel (ánizs, sáfrány, tömjén, kapormag stb.) bebalzsamozták királyuk holttestét, bevonták azt szines viasszal és negyven napon át törzsről-törzsre ünnepélyes menetben körbe hordták országukban. Egy-egy ilyen alkalommal nagy halotti tort tartottak tiszteletére, és akik ezen részt vettek, fájdalmuk jeléül lenyírták hajukat, sebeket ejtettek orcájukon és bal karjukon. Végülis a temetkezési helyhez érve a sírban először kopjákat szúrtak a tetem köré, majd drága nemezből sátrat vontak köré, pár szolgáját és egy feleségét megölve mindenféle arany edényeket, fegyvereket, díszes ruháit szintén melléje helyezve, gerendákkal, náddal lefedték a sírt, majd nagy halmot raktak föléje. Esztendő múltával ismét felkeresték azt és ötven kedves szolgáját és ugyanennyi kiválasztott lovát megölték, és miután tetemeikből a romlandó részeket eltávolították, szalmával kitömték és egyszerű állványokon felnyársalva őrként körbeállították elhalt uralkodójuk sirja körül..." A beirt temetkezési szertartás -mint például a kopják leszúrása a sir köré- emlékeztet székely testvéreink még a múlt században is megtartott szokására; ők is így temették lófőiket. Egyébként fejfáikat a mai napig kopjafáknak nevezik. Háborúik és belső egyenetlenkedéseik végülis legyengítették a birodalmukat. Nagy Sándor harmincezer főnyi seregét még megverik (Kr.e.331- ben), de a Kelet felől előtörő újabb népcsoportok (szarmaták) leszorítják őket a krími félszigetre és a Meotisz környékére. További rokonvonásként kell felemlítenünk a szittyák "lókultúrá"-ját. Ők voltak az első nép, akik tudatosan tenyésztették és nemesítették lovaikat. Lovaik, akárcsak a mi árpád-kori lovaink, aránylag alacsony (kb. 156 cm), könnyílcsontozatúak, gyors, kitartó és igen edzettek voltak. Egyetlen különbség, hogy ők kezdetben még nem ismerték a kengyelt, mint Árpád magyarjai. Itt kell megemlítenünk, hogy Mohi-pusztai vereségünk egyik fő oka a kényes, "hidegvérű" lóállományra való áttérés volt. Herodotos szerint a sárgás-barna "pej" lovakat becsülték a legtöbbre. Lószerszámaikat -akárcsak a magyarok- igen kidíszítették mindenféle aranyozott faragásokkal és -rituális alkalmakkor- más állatok, főleg a szent állatként tisztelt szarvas agancsával is feldíszítették.