Major Máté (szerk.): ÉPÍTÉS-ÉPÍTÉSZETTUDOMÁNY - A MTA MŰSZAKI TUDOMÁNYOK OSZTÁLYÁNAK KÖZLEMÉNYEI, 05. KÖTET (1974)
1973 / 3-4. szám - BELITSKA-SCHOLTZ HEDVIG: Széchenyi és a magyar színházépítési törekvések
küzdelem nyilvánvalóvá tette, hogy a játékszín kérdése közügy: a vármegyei „soktervű" pártfogolás helyett előbb az elveket tisztázva egységet és rendet kell hozni „ebbe a barátságos jellegű, de káros végű össze-visszaságba". Ezt hozta irodalomba Kölcsey 1827-ben írt, de csak később kiadott Magyar Játékszín című beszéde az elvek tisztázása, s Széchenyi röpirata az elvek és a gyakorlat terén. Az eddigi tapasztalatok mindenesetre két központi kérdésre irányították a figyelmet: 1. a magyar színészet állandó, esetleg országos támogatás nélkül nem tud fennmaradni, 2. a magyar színészet csak állandó színházban tud megerősödni, az állandó színház felépítését kell biztosítani. Mindkét kérdés elsődlegesen anyagi természetű problémákat vetett fel, s a megrendelők-mecénások feladatát-felelősségét feszegette. Az anyagi alap megteremtésére kínálkozó lehetőségek közül 1832-re már többről beigazolódott, hogy a magyar színházépítkezések és támogatások tekintetében nem nyújtanak kielégítő megoldást. A Kultsár István által is javasolt és kért „fejedelmi" és „uralkodói bekezűség", tehát az uralkodó által alapított és fenntartott udvari színház és az ebből kinövő nemzeti színház lehetősége — mint például a bécsi Hof- und Nationaltheater, a párizsi Theatre Brangais, vagy a mannheimi, weimari udvari színházakból kifejlődött nemzeti színházak esete mutatta — a magyar színészet kibontakozásához járhatatlan útnak bizonyult , éppen a magyar színjátszás határozott nemzeti és önálló nyelvművelő feladata és törekvései miatt. A már korábban érintett, városi tőkéből épített és tisztán tőkés vállalkozásként funkcionáló színházak — a magas bérleti díjak miatt megközelíthetetlenek voltak a magyar színjátszás számára. A röpirat megírásának idejére a vármegyei és nemzeti pártfogás alá helyezett magyar színjátszás megalapítására és fenntartására legkézenfekvőbb tőketeremtés — az önkéntes adományok, gyűjtések — útja is bezáult. Kolozsvár, Miskolc és a pesti színházépítési törekvések sikertelensége bebizonyította, hogy az országos gyűjtések még egy-egy kisebb igényű színház felépítéséhez szükséges tőkét sem tudják biztosítani, a már felépült színházak a fenntartásukhoz és üzemeltetésükhöz és a magyar színtársulatok állandó segélyezéséhez elengedhetetlenül szükséges tőke hiányában rövid időn belül válságba jutnak. Az 1830-as évek elejére- a fentieket leszámítva — két további lehetőség körvonalazódott. Az egyik a részvénytársasági alapon történő építkezés, mint a jogilag és szervezetileg legegyértelműbb vállalkozás. Ennek az eszméjét vetette fel szakítása közepette. A balatonfüredi színházhoz az anyagi bázist szintén gyűjtés útján biztosították. Az első három kőszínház közül kettő, a miskolci és a balatonfüredi már eleve arra rendeltetett, hogy átutazó vándorszíntársulatok számára adjon hajlékot. Állandó színészet kialakulása csak Kolozsvárott volt várható. A három színházépület közül egy sem felelt meg a kor kívánalmainak, s már a megnyitáskor elavultaknak, elhibázottaknak bizonyultak. Még a legjobban megtervezett kolozsvári színház is csak színpadból és nézőtérből állt, a szolgáltató és mindenekelőtt a társasági érintkezést szolgáló helyiségek teljesen hiányoztak és csak utólag épültek hozzá az eredeti épülethez. Tehát Kolozsvár, Miskolc, Balatonfüred példája, a már megépült magyar színházakat szem előtt tartva, semmilyen vonatkozásban nem szolgálhatott mintául a Pesten felépíteni szándékozott magyar játékszín számára. A kolozsvári színház történetéről és építéstörténetéről 1. Ferenczi Zoltán: A kolozsvári színészet és színház története. Kolozsvár, 1897. — B. Nagy Margit: A klasszicizmus és romantika építőmesterei Kolozsváron, Korunk Évk. 1973. Kolozsvár, 1973. 115—125. o. — A miskolci színház építéstörténetéről összefoglalva 1. Miskolci Nemzeti Színház, 1823 — 1973. Bp. 1973. A balatonfüredi színházról. Fára József: A balatonfüredi színház megalapítása és működésének első évtizedei. Zalaegerszeg, 1925. Lipták Gábor: A két Kisfaludy. Veszprém, 1969. Bayer József: Nemzeti játékszín, mint közügy. 54. o.