Édes Anyanyelvünk, 1991 (13. évfolyam, 1-4. szám)
1991-01-01 / 1. szám
ÉDESANYANYELVÜNK 3 „Szép, s értelmes magyarság” A 300 éves Mikes Kelemen tolla nyomában Az 1990-ben megünnepelt Mikes-évforduló nem volt puszta kegyeleti megemlékezés. A legerdélyibb erdélyi" fő műve, a Törökországi levelek ma is lebilincselő, élvezetes olvasmány, több mint harmadfélszáz év távolságból. Hogy mi a varázsa titka? Kultsár István író, lapszerkesztő, aki a Rodostóból jó néhány évtizedes késéssel, kalandos úton hazatért kéziratot 1794-ben Szombathelyen kiadta, a munka első bírálójaként ezt írta a Kegyes Olvasóhoz címzett előszavában: „gyönyörködhetsz a vidám szívnek, a friss elmének barátságos nyájaskodásában, és abban a szép, s értelmes Magyarságban, melylyel a különbféle dolgokat oly kellemetesen kifejezte a szerző, hogy az ő leveleit kiki érdemeseknek tarthatja a kiadásra". Hanem lássuk közelebbről is a 300 éves író nyelvi varázsának titkát! Kezdjük a gazdagsággal, a székely tájszavakkal! A sok tojásevésről - írja egyik levelében - „mintha pisiének járnának a gyomrában”. A pisién a tájszótárak szerint székely tájszó, s azt jelenti, mint köznyelvi párja, a pipi, vagy tájnyelvi rokona, a pizse, pizselle, vagyis az értelme 'csibe, kiscsirke', s hangutánzó, illetve állathívogató eredetű. (A pislén különben már a moldvai Tatros városában készült ún. Huszita Bibliában előfordul, 1416-ban: "miként a tik gyűjti egybe ő pislenit".) A felszokotál ige szintén erdélyi tájszó, a XVII. század derekán tűnik föl írásos emlékeinkben, román eredetű, s annyit tesz: 'számlál, összeszámlál': "Talán nem is hazudok, ha mondom, hogy több kél [fogy] száz tojásnál napjában. Szokotálja fel ked egész böjtön, és a négy után tegyen ked három cifrát, meglátja ked, hogy négyezerre megyen." A cifra eredetileg azt jelentette - s Mikesnél is azt jelenti - nulla, a zérót jelentő számjegy". (Ez a cifra ebben a jelentésében végső soron arab eredetű: onnan terjedt el a XIII. században a latin matematikai szaknyelvben, de már a XVI. század elején feltűnikdíszes, cikornyás jelentése is nyelvünkben, s ez érthető, ha tekintetbe vesszük a nulla alakját, amit díszítésül gyakran használtak: ,,kicifrálták" vele a rajzokat, ábrákat, ékszereket.) Másik levelében fordul elő a latin eredetű, de sajátságosan erdélyi tájszóvá lett cinterem (a 'temető' jelentésű coemeteriumot ún. népetimológia kapcsolta a nyelvújítók által fölelevenített, szláv eredetű terem 'csarnok' szavunkhoz): „Édes néném, amíg élünk, addig csak magunkban hordozzuk a természetet, és az oldalcsontunkat csak kell szeretnünk, vagy akarjuk, vagy sem. Édes oldalcsontból való néném, arra vigyázzon kéd, hogy a csont egészséges legyen, és cinteremben ne vigyék." Erdélyi tájszó a dölénkez is: „A tálak is kezdenek táncolni, mi is dölénkezünk" - írja a földindulásról a XXVI levélben. A ’girbes, görbehátú’ jelentésű kacsiba szintén székely szó: „jöttünk, amint jöhettünk, ki jó, ki kacsiba lovakon" - olvassuk a III. levélben (összefügg a kacskaringós, kacsmarog szóval). Rokon vele a szintén ’girbegurba’ jelentésű s hasonlóan hangfestő eredetű kokány is; a nevezetes XXXVII. levelében, amely azzal a meghatón szép vallomással kezdődik: „úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont". A gyapottermesztésről írja itt: „gyapotai pedig sokuk [sehol] annyit nem vetnek, mint itt, és a gyapotból való kereskedés itt igen nagy, Torda vármegyében gondolom, hogy megteremne, de a mi kohány földünkön elegendő melege nem volna". Olykor néprajzi érdekű adatok kerülnek tollára, mint pl. a vízben vető hétfő elnevezés, amely a húsvéthétfő neve, s a húsvéti locsolásra, eredetileg "vízbe mártásra" utal (a LXXVIII. levélben). S ez a szemléletes elnevezés átvezet bennünket a Mikes által kedvvel és szívesen használt népi szólásokhoz. Az idő a bujdosásban rakháton jár - vagyis lassan, visszafelé; ez nem Mikes egyéni leleménye, a közös nyelvi kincsből merített, akárcsak amikor így kezdi CXXIV. levelét: „Bezzeg néném, nyertünk mi a változásban, mint Bertók a csíkban"; s mivel ez a szólás annyit jelent, hogy 'ugyan rajta vesztettünk a dolgon', nem csoda, hogy a sanyarú helyzetbe került író szívesen él ezzel a nyerést emlegető s vesztést kifejező fordulattal, könnyei közt mosolygó humorizálásában. De egész kis szólástárat állíthatunk össze levelei nyomán, csak úgy mutatóba: „Reá kell az embernek tartani magát, valamint a kompódi nemes asszonynak; Nem lesz mindenkor papsajtja; Nem oda Buda! Ki-ki a maga kádjáról dézmál; Igen messze esett alma fájától; Nem akarásnak nyögés a vége; Ide hagyom őket, mint Szent Pál az oláhokat." Ezek a nyelv leleményei, de megvannak saját írói, költői leleményei is. A közelgő halált finoman, szemléletesen így jelzi, Bercsényinéről írva: „idős korában is mindenkor piros ábrázatja volt, de mostanában egészen elhaloványodott, és maga is veszi észre, hogy nemsokára lekaszálják a szénát" (a XLVII. levélben). A fejedelem haláláról viszont ezt írja: „kivévé Isten a bujdosók közül s a mennyei lakodalomba vitte”. Gyakran még nyelvi játékra is futja tőle. A Rodostó: ostorod anagramma ugyan a XXXVI. levél szerint nem tőle, hanem Bercsényi úrtól származik, a VI. levélben azonban ő maga csinál elmés szójátékokat a (különben azonos eredetű) holnap és hónap szóval, amelyeket ráadásul akkor még egyformán is írtak: ,,A’ való, ád a török biztató szót, de végit nem lehet látni a véle való végezésnek. Abban a rettentő halogatás - holnap - holnap - az a holnap hat holnapra halad." A humor, az a kedves, nyájas (ön)ironizálás, a dolgok áttételes, „csavaros" megközelítése teszi oly vonzón egyénivé írásművészetét. Az idézett Úgy szeretem Rodostót, hogy el nem felejtem Zágont nem áll egyedül leveleiben: „A nagy vígasságban csak suhajtunk s olyan jó kedvünk van, hogy majd meghalunk bánkban." (LVII.) „A más sorsát, tisztségét, előmenetelét, udvarházát nem irigyeljük. Gondolom, hogy más sem irigyli a mienket” (CLXV.) Azt sem hagyhatjuk егтъlítés nélkül, hogy a deákizáló században szinte egyetlen fölösleges idegen szó nélkül vetette papírra szavait: „megmenti tisztaságát, becsületét a kemény, de szűz és erős magyar nyelvnek századokra" - ahogy Ady Endre írta. Bár műve az egész magyarsághoz szól, nem véletlen, hogy szűkebb hazája írói, Tamási Áron (aki 1935- ben művészi levélutánzatban méltatta nagy földije írói és emberi erényeit), Sütő András olyan mélyen merítettek nyelvi kincseiből. Sütő Andrásnál szebben aligha határozhatnánk meg személyes lírával átszőtt leveleinek nyelvi, emberi értékét: ,,Ő Zágont sírta vissza, rabságában a szülőföld aranybilincsét. Annak a hangjaiból teremtett irodalmi nyelvet. Nyelvet csupán? Magatartásbeli modellt a reánk bízottak dolgában." Szilágyi Ferenc