Édes Anyanyelvünk, 1991 (13. évfolyam, 1-4. szám)

1991-01-01 / 1. szám

ÉDESANYANYELVÜNK 3 „Szép, s értelmes magyarság” A 300 éves Mikes Kelemen tolla nyomában Az 1990-ben megünne­pelt Mikes-évforduló nem volt puszta kegyeleti meg­emlékezés. A legerdélyibb erdélyi" fő műve, a Törökor­szági levelek ma is lebilin­cselő, élvezetes olvasmány, több mint harmadfélszáz év távolságból. Hogy mi a va­rázsa titka? Kultsár István író, lap­­szerkesztő, aki a Rodostó­ból jó néhány évtizedes ké­séssel, kalandos úton ha­zatért kéziratot 1794-ben Szombathelyen kiadta, a munka első bírálójaként ezt írta a Kegyes Olvasóhoz címzett előszavában: „gyö­nyörködhetsz a vidám szív­nek, a friss elmének barát­ságos nyájaskodásában, és abban a szép, s értel­mes Magyarságban, mely­­lyel a különbféle dolgokat oly kellemetesen kifejezte a szerző, hogy az ő leveleit kiki érdemeseknek tarthatja a kiadásra". Hanem lássuk köze­lebbről is a 300 éves író nyelvi varázsának titkát! Kezdjük a gazdagság­gal, a székely tájszavakkal! A sok tojásevésről - írja egyik levelében - „mintha pisiének járnának a gyom­rában”. A pisién a tájszótá­rak szerint székely tájszó, s azt jelenti, mint köznyelvi párja, a pipi, vagy tájnyelvi rokona, a pizse, pizselle, vagyis az értelme 'csibe, kiscsirke', s hangutánzó, il­letve állathívogató eredetű. (A pislén különben már a moldvai Tatros városában készült ún. Huszita Bibliá­ban előfordul, 1416-ban: "miként a tik gyűjti egybe ő pislenit".) A felszokotál ige szintén erdélyi tájszó, a XVII. század derekán tűnik föl írásos emlékeinkben, ro­mán eredetű, s annyit tesz: 'számlál, összeszámlál': "Talán nem is hazudok, ha mondom, hogy több kél [fogy] száz tojásnál napjá­ban. Szokotálja fel ked egész böjtön, és a négy után tegyen ked három cif­rát, meglátja ked, hogy né­gyezerre megyen." A cifra eredetileg azt jelentette - s Mikesnél is azt jelenti - nul­la, a zérót jelentő szám­jegy". (Ez a cifra ebben a jelentésében végső soron arab eredetű: onnan terjedt el a XIII. században a latin matematikai szaknyelvben, de már a XVI. század elején feltűnik­­díszes, cikornyás jelentése is nyelvünkben, s ez érthető, ha tekintetbe vesszük a nulla alakját, amit díszítésül gyakran használ­tak: ,,kicifrálták" vele a raj­zokat, ábrákat, ékszereket.) Másik levelében fordul elő a latin eredetű, de saját­ságosan erdélyi tájszóvá lett cinterem (a 'temető' je­lentésű coemeterium­ot ún. népetimológia kapcsolta a nyelvújítók által fölelevení­tett, szláv eredetű terem 'csarnok' szavunkhoz): „Édes néném, amíg élünk, addig csak magunkban hordozzuk a természetet, és az oldalcsontunkat csak kell szeretnünk, vagy akar­juk, vagy sem. Édes oldal­csontból való néném, arra vigyázzon kéd, hogy a csont egészséges legyen, és cinteremben ne vigyék." Erdélyi tájszó a dölénkez is: „A tálak is kezdenek tán­colni, mi is dölénkezünk" - írja a földindulásról a XXVI levélben. A ’girbes, görbe­­hátú’ jelentésű kacsiba szintén székely szó: „jöt­tünk, amint jöhettünk, ki jó, ki kacsiba lovakon" - olvas­suk a III. levélben (össze­függ a kacskaringós, kacs­­marog szóval). Rokon vele a szintén ’girbegurba’ jelen­tésű s hasonlóan hangfestő eredetű kokány is; a neve­zetes XXXVII. levelében, amely azzal a meghatón szép vallomással kezdődik: „úgy szeretem már Rodos­tót, hogy el nem felejthetem Zágont". A gyapottermesz­tésről írja itt: „gyapotai­ pe­dig sokuk­ [sehol] annyit nem vetnek, mint itt, és a gyapotból való kereskedés itt igen nagy, Torda várme­gyében gondolom, hogy megteremne, de a mi ko­hány földünkön elegendő melege nem volna". Olykor néprajzi érdekű adatok ke­rülnek tollára, mint pl. a víz­ben vető hétfő elnevezés, amely a húsvéthétfő neve, s a húsvéti locsolásra, erede­tileg "vízbe mártásra" utal (a LXXVIII. levélben). S ez a szemléletes elne­vezés átvezet bennünket a Mikes által kedvvel és szí­vesen használt népi szólá­sokhoz. Az idő a bujdosásban rakháton jár - vagyis las­san, visszafelé; ez nem Mi­kes egyéni leleménye, a kö­zös nyelvi kincsből merített, akárcsak amikor így kezdi CXXIV. levelét: „Bezzeg né­ném, nyertünk mi a válto­zásban, mint Bertók a csík­ban"; s mivel ez a szólás annyit jelent, hogy 'ugyan rajta vesztettünk a dolgon', nem csoda, hogy a sanya­rú helyzetbe került író szíve­sen él ezzel a nyerést emle­gető s vesztést kifejező for­dulattal, könnyei közt mo­solygó humorizálásában. De egész kis szólástárat ál­líthatunk össze levelei nyo­mán, csak úgy mutatóba: „Reá kell az embernek tar­tani magát, valamint a kom­­pódi nemes asszonynak; Nem lesz mindenkor pap­sajtja; Nem oda Buda! Ki-ki a maga kádjáról dézmál; Igen messze esett alma fá­jától; Nem akarásnak nyö­gés a vége; Ide hagyom őket, mint Szent Pál az olá­hokat." Ezek a nyelv lele­ményei, de megvannak sa­ját írói, költői leleményei is. A közelgő halált finoman, szemléletesen így jelzi, Ber­­csényinéről írva: „idős ko­rában is mindenkor piros ábrázatja volt, de mostaná­ban egészen elhaloványo­­dott, és maga is veszi ész­re, hogy nemsokára leka­szálják a szénát" (a XLVII. levélben). A fejedelem halá­láról viszont ezt írja: „kivévé Isten a bujdosók közül s a mennyei lakodalomba vit­te”.­­ Gyakran még nyelvi já­tékra is futja tőle. A Rodos­tó: ostorod anagramma ugyan a XXXVI. levél szerint nem tőle, hanem Bercsényi úrtól származik, a VI. levél­ben azonban ő maga csi­nál elmés szójátékokat a (különben azonos eredetű) holnap és hónap szóval, amelyeket ráadásul akkor még egyformán is írtak: ,,A’ való, ád a török biztató szót, de végit nem lehet lát­ni a véle való végezésnek. Abban a rettentő halogatás - holnap - holnap - az a holnap hat holnapra halad." A humor, az a kedves, nyá­jas (ön)ironizálás, a dolgok áttételes, „csavaros" meg­közelítése teszi oly vonzón egyénivé írásművészetét. Az idézett Úgy szeretem Rodostót, hogy el nem fe­lejtem Zágont nem áll egyedül leveleiben: „A nagy vígasságban csak su­­hajtunk s olyan jó kedvünk van, hogy majd meghalunk bánkban." (LVII.) „A más sorsát, tisztségét, előmene­telét, udvarházát nem iri­gyeljük. Gondolom, hogy más sem irigyli a mienket” (CLXV.) Azt sem hagyhatjuk егтъ­lítés nélkül, hogy a deákizá­­ló században szinte egyet­len fölösleges idegen szó nélkül vetette papírra szava­it: „megmenti tisztaságát, becsületét a kemény, de szűz és erős magyar nyelv­nek századokra" - ahogy Ady Endre írta. Bár műve az egész ma­gyarsághoz szól, nem vé­letlen, hogy szűkebb hazája írói, Tamási Áron (aki 1935- ben művészi levélutánzat­ban méltatta nagy földije írói és emberi erényeit), Sü­tő András olyan mélyen merítettek nyelvi kincseiből. Sütő Andrásnál szebben aligha határozhatnánk meg személyes lírával átszőtt le­veleinek nyelvi, emberi érté­két: ,,Ő Zágont sírta vissza, rabságában a szülőföld aranybilincsét. Annak a hangjaiból teremtett irodal­mi nyelvet. Nyelvet csupán? Magatartásbeli modellt a reánk bízottak dolgában." Szilágyi Ferenc

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék