Édes Anyanyelvünk, 1994 (16. évfolyam, 1-5. szám)
1994-04-01 / 2. szám
Lapunk múltkori számában Hoffmann Ottó csinos kis gyűjteményt tett közzé 10-14 éves diákok szóalkotásaiból. A bemutatott szavak (-buzi, -kukac, -huszár, -kisasszony, -király, -királynő, -tündér utótagú összetételek) hitelességét se okom, se jogom kétségbe vonni. Legnagyobb részüket nem ismertem ugyan, de ennek bizonyára az az oka, hogy nem tanok, soha nem is tanítottam az általános iskola felső tagozatában, s gyermekeim sem érték még el ezt az életkort. Mégsem tudom megállni, hogy legalább két szóadathoz ne fűzzek némi megjegyzést. Ezek: könyvbuzis könyvtáros, zenebuzi , zeneszerző. A zenebuzi szót az én diákkorom szlengje is használta, kb. ebben az értelemben: 'szenvedélyes zenerajongó, zenebolond'. Talán előfordult a könyvbuzi összetétel is, a könyveket válogatás nélkül faló és/vagy gyűjtő személy (régebbi tréfás szóval: a könyvmoly gúnyos megjelöléseként. Az azonban korábban senkinek nem jutott volna eszébe, hogy olyan embereket is ezekkel a rosszalló ízű szavakkal illessen, akik a zenével, ill. a könyvekkel hivatásszerűen foglalkoznak. Ha napjainkban csakugyan keletkeztek ilyen diáknyelvi kifejezések, nem tudok együtt örülni az említett cikk szerzőjével („íme, mily kifogyhatatlanul leleményes ifjúságunk szóalkotási fantáziája" stb.), mert e szavak humorát ízetlennek, a bennük rejlő szemléletet ellenszenvesnek és aggasztónak tartom. Talán azért sem tudok elfogulatlan maradni, mert nagyon szeretem a zenét, s családomban három könyvtáros is van (ill. volt). Hagyjuk talán meg a buzi szót arra, amire való! Azok, akik minden diáknyelvi zöldséget a magyar nyelv nyereségének szeretnének feltüntetni, nyilván azzal védelmezik a zenebuzi és a könyvbuzi-, hogy ezekben a buzi már elvesztette eredeti, elsődleges értelmét. Ezt az érvet akkor tudom majd elfogadni, ha a nőcsábásznak, a gátlástalan szoknyapecérnek is nőbuzi lesz a neve. Addig maradjunk csak meg a zenebolondnál meg a könyvmolynál! „Áldott magyar szórend, ügyetlen szavaink gyámola!” - kiált fel nagyszerű Babitskönyvének, A hegyi költőnek bevezetésében Nemes Nagy Ágnes. A magyar szórend csakugyan „áldott", mert hajlékonyan alkalmazkodik a közlés hangsúlyviszonyaihoz, s ezzel lehetővé teszi lényegesnek és kevésbé lényegesnek pontos megkülönböztetését. Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy a magyar szórend teljesen szabad, hogy a szavakat tetszés szerinti sorrendben rakosgathatjuk egymás után! Egy ideje rendszeresen hallhatjuk a rádióban (sajnos), hogy „Szarajevóban a szemben álló felek ismét egymás állásait lőtték". E mondatban a főhangsúly az egymás állásait szerkezetre, pontosabban ennek első szótagjára, az egyre esik. Ez lenne hát a kijelentés legfontosabb mozzanata, az ún. fókusz? Hogy a harcban álló felek egymásra lőnek, nem pedig saját magukra? Olykor persze az utóbbi is megesik. Ilyenkor indokolt is a fenti típusú szórend, pl. :Az amerikaiak a saját egységeiket bombázták”. Szarajevóban azonban „mindössze" annyi történik, hogy „a szemben álló felek ismét lőtték egymás állásait". Tehát az újságoló rész nem az egymás állásait, hanem az ismét lőtték. Újból egy háborús mondat, újból suta, képtelen szórenddel: „A kelet-boszniai harcokért is a szerbek a muzulmánokat hibáztatják" (egyik országos napilapunk tavaly áprilisi számából). E mondatot - hála az „áldott” magyar szórendnek - legalább háromféleképpen alakíthatjuk, s mindegyik változat hibátlan lesz, csak a jelentésük különbözik egy árnyalatnyit, íme: A kelet-boszniai harcokért is a muzulmánokat hibáztatják a szerbek". A szerbek a kelet-boszniai harcokért is a muzulmánokat hibáztatják”, ,A szerbek a muzulmánokat hibáztatják a kelet-boszniai harcokért is", így is jó, amúgy is, csak éppen úgy nem jó, ahogyan az újságban megjelent. Az persze, hogy lassan három éve lőnek (és halnak), sehogyan sem jó. De ez már nem a nyelvészek dolga. Megy a reklám a tévében, és háromszor is elhangzik, háromféle hangon: az új „szalárd-recept". Mivel közben csokoládét majszolnak, nem lehet kétséges, hogy amit hallok, az a gyerekkoromban vágyakozva emlegetett, de annál ritkábban kóstolt svájci tejcsokoládénak, a Suchard-nak a márkaneve. Csakhogy ezt a nevet így kell kiejteni: „szótár", mivel nem német-svájci, se nem olaszsvájci, hanem, mit tesz Isten, francia-svájci. Aki nem hiszi, nézze meg a Magny-szótárban (hogy tekintélyérvre is támaszkodjam). Amikor nem ehettük, még tudtuk, mi a neve, most, hogy ehetjük, hibázunk. Néhány további példa! A régi híres sörgyáros-famíliának a német eredetű nevét, a Dreher-t korábban magyar beszédben is mindig így ejtették (a német fonetika egyik alapszabálya szerint): „dré-er". Most egyre-másra hallom „dré-her-nek ejtve, jól megnyomott „h"-val. Az egykor jól ismert név hangalakja, úgy látszik, feledésbe merült, a német kiejtés szabályaival együtt. Az angolosan írt japán Mitsubishi nevet többnyire így mondják ki: „micsubisi”, mintha a ts itt is „cs" hangot jelölne, mint a régies írású magyar családnevekben, pl. Batsányi, Matskássy. Helyesen persze „micubisi”, hiszen az angol ts (t + sz) hangértéke: „c”. Ebben a mi kis mohó magyar kapitalizmusunkban már a márkanév se szent? Képzavar akkor jön létre - olvasom a Nyelvművelő kisszótár frissiben elkészült szócikkében, „amikor a nyelvi kép elszakad a valóságtól, részint azért, mert a kép és a vele kifejezni próbált jelenség között nincs meg a kellő kapcsolat, részint azért, mert a kép öszsze nem illő elemekből áll. Önmagukban kifogástalan szóképek összekapcsolása is okozhat képzavart, ha a különnemű képelemek feltűnően ellentmondanak egymásnak és a szövegkörnyezetnek". Lássunk minderre néhány példát, szemléltetésül és okulásul! A pszichológusnő ezt mondja egy tévébeszélgetésben: „Nincsen meg az a harmadik fül, ami az érzelmi finomságok érzékeléséhez kell”. Igaza van, nincs harmadik fülünk. Pedig milyen jól jönne! A magyar klubcsapat nehéz ellenfelet kapott a kupasorsoláson. Edzője így méltatlankodik: „Világos, hogy a Vác kis hal, amelyet könnyebben dobtak oda egy nagy hal hálójába". De az is világos, hogy a nagy hal nem kifogja a kis halat, hanem még ott helyben, a vízben megeszi! Nem szeretnék egyetlen foglalkozási ágat sem kipellengérezni, de úgy látszik, a rádióban meg a tévében nyilatkozó közgazdászok (régi, szebb szóval: közgazdák) különösen sok képzavart termelnek. Talán mert gondolkodásuk elvontabb a megszokottnál, s a fogalmak mögött (alatt?) nemigen látják az eredeti konkrétumot. Vagy talán az a baj, hogy túl bonyolult (és nem is mindig kellemes) dolgokat igyekeznek megmagyarázni? Íme néhány válogatott példa az elmúlt évek terméséből: A küszöböt nagyon jól körbejárta (!) a vezetés (!), és ezt hirdette meg a kormányprogramban” (a küszöböt?). „Elhatároztuk, hogy megpróbáljuk ezt a langyos vizet felpörgetniAz ország hajója normális vágányra kerül". A hajó tehát már sínen van. Még szerencse! De most „evezzünk súlyosabb vizekre"! (Ezt a Ki nyer ma? műsorvezetőjétől hallottam.) Az egyik magyar politikai párt szónoka szerint némelyek arra törekednek, hogy „az SZDSZ-MSZP sziámi ikerpárra tegyék a hatalom kabátját". Ugye nyilvánvaló, hogy ez nem sikerülhet? Ha jól szavazunk, még sok ilyen szép szóképet hallhatunk az új parlamentben! Képet hallani? Hogy is van ez? Fejezzük is be gyorsan, mielőtt képzavarba jövünk! Kemény Gábor NYELVI MOZAIK (Könyvbuzi, zenebuzi és így tovább? - Szórendünk „áldásai” - Már a márkanév se szent? -Kis hal a nagy hal hálójában) ÉDES ANYANYELVÜNK 5