Egészségügyi Dolgozó, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-06-01 / 1. szám

EGYÜTT ÉS TOVÁBB Írta: dr. Ferencz Gábor • az Orvosszakszervezet főtitkára A vérben, kínban, pusztulásban, romok között született új életünk első percétől kezdve együtt indultunk munkára az Orvo­sok és az Egészségügyiek Szakszervezete. Akkor, amikor még nem voltak kórházak, amikor még a hygiéniának legelemibb feltéte­lei sem voltak biztosítva, mikor az emberek csak magukra, puszta létfenntartásukra gondoltak; együtt indultunk el, hogy gyógyítsuk a betegeket, enyhülést nyújtsunk a szenvedőknek, segítséget a szűkölködőknek s vigaszt a kishitűeknek. Együtt építettük ki szervezeteinket, együtt bizonyítottuk tetteinkkel, hogy egy új világot tudunk teremteni ha akarjuk, ha nem fé­lünk a munkától, ha hivatásunk magaslatán állunk, ha az alap, amelyre építünk, a nép s a­ világnézet amiben hiszünk, a szocia­lizmus. Most tovább megyünk. Tovább megyünk anélkül, hogy hátra­néznénk, vagy eredményeinkkel dicsekednénk. Arcunk a jövő felé fordul, mert még sok a dolgunk. Nem elégszünk meg a ro­mok eltakarításával s egyes régi intézmények helyreállításával. Évszázados mulasztásokat kell pótolnunk. Nagy, és nehéz munkánkban szükségünk van egymás segít­ségére és egymás bizalmára. Annál is inkább, mert közös mun­kánkat nem mindenki nézi jóindulattal. A ma orvosának és a ma egészségügyi dolgozójának egymás­hoz való viszonya lényegesen megváltozott. Nincsenek elsőbbségi jogok, privilégiumok. Az úgynevezett »segédszemélyzet« sokszor veszélyesebb, nagyobb áldozatkészséget, testi és lelki megerőlte­tést kívánó munkát végez, mint az orvos. Viszont a hivatása ma­gaslatán álló »egészségügyi« tudatában van az orvosi működés jelentőségének, fontosságának és munkáját, nem gépies egykedvű­séggel, hanem a közös munka örömével végzi. Tudatában va­gyunk mindnyájan annak, hogy az életet végigélni csak úgy érdemes, ha az ember munkáját a közösség szolgálatába állította. Egy sokat szenvedett nép egészségének védelme és a beteg­ségei ellen való küzdelem a szolgálatunk. A vállalt feladat el­végzését segíti elő ez a most meginduló lap. Úfjabb tett és újabb erősítés számunkra az »Egészségügyi Dolgozó« megjelenése. Szeretettel és örömmel köszöntöm testvérszakszervezetünk lap­ját. Egymásután indulnak meg lapjaink, hogy elvigyék a tudo­mány, a szervezés, a szakmai közösség híreit, eredményeit az ország legtávolabb vidékére is. Ezekből a lapokból megismerjük egymás problémáit nagyobb távlatokban is és erősebben fogjuk szervezeteink kapcsolatait is. Az »Egészségügyi Dolgozó« fel­adata ezenfelül nemcsak az, hogy bővítse a szakmai és szakszer­vezeti sajtót, de kell, hogy egy újabb fegyvert is jelentsen a de­mokráciáért vívott harcunkban. Legyen ez a lap bátor és szó­kimondó mindenkivel, ha kell az olvasóival szemben is, ha hi­bákra kell rámutasson és tartsa mindig szem előtt, a legszebb emberi hivatás, a segítés és a szolidaritás eszméjét. Nekünk, akik egy új világ emberei vagyunk, nincs, sok szóra szükségünk, hogy megértsük egymást, tudjuk mit akarunk. Ezért, ha azt kérdik, mi legyen a Programm­ja ennek az új lapnak, válaszom egyszerű: a m­unka és a harc! EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ­ ­ Állásfoglalás örökségünk, mit az elmúlt rendszerek reánk hagytak — egészségügyi dolgozókra — semmivel sem volt különb, mint az ország többi dolgozójának öröksége. — Munkahelyeinket ugyanúgy nem kerülte el a rom­bolás és az ezt követő nyomor, mint az ország valamennyi más munkahelyét. Szétrombolt kórházaink és egészségügyi intézményeink ma képtelenek befogadni mindazo­kat, akik segítségre szorulnak, hiszen az 1938-as szűkös 50.003-es országos ágylétszámból 38.000-rel kellett felvenni a betegségek el­leni küzdelmet, akkor, amikor az ország egy többéves háború­­ után legyengülve, tehát a be­tegségek iránt sokszorosan fogé­konyabban fog hozzá az építés­hez s akkor, amikor évente csak tbc-ben 13.098 ember hal meg Magyarországon. Mi fővárosi és vidéki egész­ségügyi dolgozók egyaránt na­gyon jól ismerjük a szegénység és az egészségtelen munkahely okozta betegségeket s tudjuk hogy ezeket m­eg kell szüntetni. De meg kell szüntetni saját nyomorúságunkat is. Korlátlan munkaidővel dolgozó robotosok­­ból meghatározott munkaidővel s becsületesen megszabott bérért dolgozó munkavállalókká aka­runk fejlődni. De fejlődni kí­vánunk szakmai vonalon is, hogy lépést tarthassunk az ál­landóan fejlődő orvostudomány követelményeivel. Fejlődésünk lehetősége — meg sokkal inkább, mint bármely más szakma dolgozóié — az ál­talános fejlődéshez van kötve. Az állam gazdasági megszilár­dulása nélkül nem képzelhető el állami kórházaink teljes reno­válása, azon belül a munkabér és munkaidő rendezése. De nem képzelhető el más közületi vagy magánintézménynél sem, mel­­yeknek léte és főleg jóléte az általános gazdasági helyzet függvénye. Számunkra tehát nem kérdéses, hogy támogat­nunk kell-e a hároméves terv zökkenésmentes keresztülvitelét, vagy sem?! Amíg naponta kell elutasítani kórházainkban a betegek felvé­telét, mert gyógykezelésükhöz hiányzik a megfelelő ágylét­szám, avmig a gyermekmenhe­­lyek képtelenek befogadni na­gyobb számban a jövő nemze­dék legelesettebbjeit, az anyátlan vagy apátián kicsi­nyeket, amíg kórtermeink fel­­szerelési hiánnyal küzdenek s amíg nem utolsó sorban ma­gunknak is gyakran nem emberi módon kell küzdenünk a lét- s fenntartásért, addig nem fér kétség a tervszerű gazdálkodás szükségességéhez. A hároméves­­ terv szükség­szerűség, amely minden egész­ségügyi dolgozónak egyhangú követelése. b. 1. 3

Next