Egészségügyi Dolgozó, 1959 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1959-01-01 / 1. szám

HATVAN ÉVE ISMERJÜK A RÁDIUMOT A múlt század utolsó évtizede csodálatos felfedezésekkel gazdagította a fizika tudományát. Röntgen 1895-ben fedezte fel a később róla elnevezett sugarakat, majd a következő évben Becquerel francia fizikus rájött arra, hogy az uránium nevű elem is a röntgenéhez hasonló sugarakat bocsát ki magából. Ebben az időben Párizsban dolgozott egy fiatal lengyel fizikusnő, Maria Sklodowska, férjével, Pierre Curievel. Ők is az új sugárzásokat tanulmányozták. Maria Curie fedezte fel, hogy nemcsak az uránium, hanem a thérium-vegyületek is sugároznak. Ő nevezte el ezeket a sugárzó anyagokat rádióaktívaknak, a jelenséget magát pedig rádióaktivitásnak. További vizsgálatai során azt tapasztalta, hogy az uránszurokérc, amelyből az urániumot állítják elő, sokkal erősebben sugároz, mint maga a tiszta uránium. A szurokércben tehát az urániumon kívül valamiféle más anyagnak is kell lennie, amelynek a sugárzása erősebb az urániuménál. Hozzákezdett az ismeretlen anyag tisztításához. Hosszú és fáradtságos munka után végül 1898-ban sikerült előállítania az uránszurokércből két addig ismeretlen sugárzó elemet. Az egyiket Curiené hazájáról poloniumnak, a másikat rádiumnak nevezték el. A rádium sugárzása milliószorta erősebbnek bizonyult az urániuménál, így lehetővé vált az új sugárzás tulajdonságainak alaposabb tanulmányozása. Sorra ismerték fel különböző tulajdonságait, közöttük biológiai hatásosságát is. Hamarosan kiderült az is, hogy az élő szervezet sejtjei nem egyforma mértékben érzékenyek a rádium sugárzásával szemben. Különösen sugárérzékenyeknek bizonyultak a rosszindulatú daganatok, a rákos burjánzások sejtjei. A sugárérzékenységbeli különbség alapján lehetővé vált, hogy rákos daganatokat a rádium segítségével az egészséges szövetek lényegesebb károsítása nélkül elpusztítsák. Ez a felismerés képezte az alapját a rádium diadalútjának az orvosi alkalmazásban és így Curieék felfedezésének első haszonélvezője az orvostudomány lett. Lényegében a rádium gyógyászati alkalmazását tekinthetjük az atomenergia első békés felhasználásának. Számtalan rákos beteg köszönthette a rádium csodálatos sugarainak életét és egészségét. Évtizedeken keresztül a rosszindulatú daganatok elleni küzdelem egyik legértékesebb fegyvere a rádium volt. A rádióaktív anyagok sugárzásuk kibocsátása közben hoszszabb-rövidebb idő alatt elbomlanak és elvesztik sugárzóképességüket, így van ez a rádiumnál is, de bomlási ideje rendkívül hosszú. Sugárzása csak 1500 év alatt csökken a felére, és további 1500 év múltán is megmarad még kezdeti aktivitásának negyede. Teljes elbomlásához körülbelül 15 000 év szükséges. Hosszú élettartama azt jelenti, hogy használat közben gyakorlatilag nem változik az aktivitása. Nagy előny ez az orvosi alkalmazás szempontjából, mert így rádiumkészítményünk gyakorlatilag mindig változatlan sugárerősséget szolgáltat, és ennek nagy a jelentősége az alkalmazandó sugáradag megállapításánál. A rádium azonban nagyon ritka elem. Az uránszurokércből történő előállítása bonyolult és nehéz művelet. Nagy beszerzési költségei miatt csak kevés intézet rendelkezett viszonylag kis mennyiségű rádiummal. Éppen ezért roppant nagy jelentőségű volt az orvostudomány számára is a Joliot- Gurie házaspár felfedezése, az első mesterséges radioaktív izotópoknak 1934-ben történt előállítása. Ennek eredményeképpen a rádiumnak ma már komoly vetélytársai vannak, elsősorban a rádióaktív kobalt (Co60). Arádióaktív kobalt izotópot az atommáglyákban nagy menynyiségben tudják előállítani, ezért jelentősen olcsóbb, mint a rádium. A régebbi, úgynevezett rádiumágyúk 3—10 gramm rádiumot tartalmaztak, a modern kobaltágyúk töltete viszont több száz, sőt több ezer gramm rádium sugárzásával egyenértékű. De a rádiókobalt hátránya az, hogy rádióaktív élettartama összehasonlíthatatlanul rövidebb, mint a rádiumé, csupán öt év. Sugárzásának intenzitása tehát gyorsan csökken, és ezt alkalmazása során szem előtt kell tartani. A rádium tehát az orvosi gyakorlatban manapság már bizonyos mértékben háttérbe szorult mesterséges testvérei mellett. Felfedezésének évfordulóján mégis meg kell hajtanunk az emlékezés zászlaját, mert egyik elindítója volt a fizika területén annak a szédületes iramú fejlődésnek, amely végül is az atomenergia felfedezéséhez, az emberiség új korszakához vezetett. Dr. Várterész Vilmos EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ GYERMEKVÁROS FÓTON Nemsokára forgalomba kerülnek az egészségügyi intézetekben is a „Gyermekvárosért” bélyegek. E kis cikkben válaszolni kívánunk arra az esetleg felmerülő kérdésre: miért kér a népi állam tőlünk, egészségügyi dolgozóktól is, segítséget a Gyermekváros fejlesztéséhez. A fóti Gyermekváros a társadalom akaratából és áldozatkészségéből született 1957-ben. Neve: „Gyermekváros“, méreteit is jelzi. Minden eddiginél nagyobb gyermekvédelmi intézményünk lesz. 50 millió forintot építünk be a 66 holdas fóti, csodálatosan szép ősparkba. Az első 10 milliót, amiből most építkezünk, a dolgozók ezrei adták össze. Az intézményen belül 1000 legelhagyottabb állami gondozott gyermekünket akarjuk nevelni 3 éves kortól 18 éves korig, szinte az önállósodásig. Ehhez további épületek kellenek még. Tavaszra kétszáz 3—6 év közötti kis óvodás elhagyott gyermek kerül azokba a most épülő pavilonokba, amelyre 6 millió forintot a Nőtanácsok hoztak össze és amelyben sokat segítettek az üzemi dolgozók is. 240 általános iskolás mellett most 30 fiatal ipari szakmunkás képzést kap bent. (10 asztalos, 10 fodrász és 10 női szabó.) 1959. nyarára az összlétszám 500 főre emelkedik. Államunk minden szükségeset biztosít a családi otthont vesztett gyermekek számára. Jó szívvel adja a milliókat további épületek építésére, berendezésére, a mindennapi élelemre, ruházatra. De a dolgozók közvetlen törődésének jelei mindennél értékesebbek. E most kibocsátott gyermekvárosi bélyegek is azt a célt szolgálják, hogy ez a kapcsolat ne szakadjon meg a milliónyi szülő és az elhagyott vagy árva gyermekek között. Érezzék a dolgozó édesapák és édesanyák törődését, szeretetét. Olvasóink írják Nagy örömmel olvastam az „Egészségügyi Dolgozó‘‘-ban az „Épülő nővérotthonaink” című cikket. Pár nap alatt szétfutott a híre a Korányi Tüdőgyógyintézet területén: „Hallottad? Olvastad? Hol lesz? Mikor lesz és kik lesznek azok a szerencsések, akik majd ott lakhatnak?” Ez késztetett ezen levél megírására, meg az a körülmény, hogy mint a Korányi 24 év óta bentlakó dolgozója, s mint szakszervezeti bizalmi, ezt a problémát alaposan ismerem. Mint ahogy a cikk is írja, egyedülálló középkáder nagyon sok van: vannak, kik egyedül maradtak, vannak, akik a régi, nehéz munkakörülmények folytán családot nem alapítottak, a túlzsúfoltságban lakók, s a magas albérleti árakat fizetők. Mindehhez még számítsuk hozzá a várostól levő nagy távolságot — és az igen nagyszámúvolt tüdőbeteget, a még most is kíméletre szoruló dolgozót, kiknek száma a most folyó rehabilitációs nővértanfolyam végeztével ismét emelkedik. Ezen utóbbiak ha helyt is tudnak állni a munkában, de azt a plusz megterhelést, amit a közlekedés fáradalmai jelentenek, nehezebben tűrik. Nem is kétséges, hogy a felsoroltak közül többen lassan elkeseredett, fáradt, elégedetlen vagy borravalót leső emberré válnak. Igen nagy öröm, hogy az egészségügyi szakszervezet kezébe veszi ennek a nehéz és fontos kérdésnek megoldását. Az az érzésem, hogy minden felépülő lakószobával együtt mélyülni fog a szakszervezet iránti bizalom, az a meggyőződés, hogy érdemes az egészségügy területén is jól dolgozni, érdemes kitartani egy munkahelyen és bizalommal lehet nézni a jövőbe. Ha ezt a levelet körülvinném a kórház dolgozói között, biztos vagyok benne, hogy nemcsak az érdekeltek, hanem minden dolgozónk örömmel írná alá, köszönetét kifejezve. De az aláírások tanúsága nélkül is nyugodtan állíthatom, hogy ez így van. Mindenki azt várja, hogy a szakszervezet, miután látja a szükségességét, meg fogja találni a gazdasági megoldást is. BARTÓK STEFÁNIA Ember születik RÉSZLET MAXIM GORKIJ NOVELLÁJÁBÓL 1999 ban abban az éhínséges 207 I.-OS 11. esztendőben történt, Szuhum és Ocsemcsiri között, a Kodor folyó partján, nem messzire a tengertől, ahol a hegyipatak tündöklő hullámainak víg csobogásán is világosan áthallatszik a tenger habjainak tompa moraja... Csendes nyöszörgés a bokrok közti emberi nyöszörgés, amely mindig oly bensőségesen megrázza a lelket. Amint szétlibbentem a bozótot, látom, hogy hátával egy diófa törzsének támaszkodva, sárga keszkenés menyecske ül ott. Feje vállára kókad, szája rútul félregörbül, szeme őrülten dülled ki üregéből. Kezét óriási hasán tartja és olyan természetellenesen, borzalmasan liheg, hogy egész hasa görcsösen rángatódzik, amint kezével szorongatja és sárga farkasfogait kivillantva tompán nyögdécsel. — Mi az megütöttek? — kérdeztem és lehajoltam hozzá. Mezítelen lábát összedörzsöli a hamuszürke porban, mint a légy, elnehezült feje, hogy erre, hogy arra billen. Eredj innen!... Szemtelen... eredj innen — ripakodik rám rekedten. Azonnal tisztában voltam: hányadán áll a dolog — egyszer már láttam hasonlót ... Az izgalom lázában villámgyorsan végigfutottam mindenen, amire még emlékeztem ezzel a mesterséggel kapcsolatban, hátára fordítottam, behajlítottam lábait, — már kibuggyant a magzatburok. — Feküdj nyugodtan. Mindjárt túl leszel rajta ... A tengerhez szaladtam, felgyűrtem a kabátom ujját, megmostam a kezemet, visszamentem hozzá és — bábává vedlettem... Uram Istenem! — nyöszörögte rekedten. Kék ajkait beharapta, tajtékot túrt szeméből pedig — mely mintha hirtelen kifakult volna a napon — az elviselhetetlen szülési fájdalom bő könnye ömlött. Egész teste folyton kétrét görnyedve vonaglott... Gyötrő szánalom fog el; könnyei mintha szemembe fröccsennének, szívemet aggodalom szorítja össze. Kiáltás zúdul torkomba és kiáltok is: — Na, gyorsabban! És ím, itt van a markomban egy vörös ember. Ha könnybelábadt szemmel is, de látom: tetőtől-talpig vörös és máris elégedetlen a világgal, rúgkapál, lázong, teli torokból bőg, pedig egy szál még összeköti az anyjával. Szeme kék, orra nevetségesen szétlapul a vörös, gyűrött arcon, ajka megvonaglik és elnyújtva üvölti: oá, oá,oá... Olyan síkos, hogy még mindjárt kicsúszik a markomból. Letérdelek, ránézek és elnevetem magamat: olyan jólesik nézni! És el is felejtem, mát kell tovább csinálni... Vágd el... suttogja halkan az anya; szemét behúnyta; arca egészen beesett, föld színű, mint a hulláé, lila ajka alig rebegi: — A bicskáddal... vágd ketté... A késemet ellopták a barakkban, — így hát keresztül harapom a köldökzsinórt, a gyermek öblös arjoli hangon bőg, az anyja meg mosolyog: látom, milyen csodálatosan megszínesedik mély szeme, kék tűz lobban fel benne — barna keze a szoknyáján, a zsebét keresi és véresre harapdált ajka ezt suttogja: — Nem... bírom ... egy madzag van a zsebemben ... kösd el a köldökét. Elővettem a madzagot, elkötöttem. Az asszony egyre fényesebben mosolyog, olyan jóságosan, olyan fényesen, hogy csaknem megvakulok ettől a mosolytól. — Szedd össze magad, én megyek, megfürösztöm... Az anya nyugtalanul dörmögi: — Csak aztán vigyázz... óvatosan ... ügyelj rá! Amikor visszatértem, vele anyjához, az már megint szemét lehúnyva, ajkát harapdálva fekült, utolsó görcsei a méhlepényt távolították el. De hallottam, hogy fájdalma dacára is könyörgőn súgta nyögései és sóhajai közt: — Add ... add ide ... — Várj még ... — Csak add ide... Remegő, bizonytalan kézzel kapcsolta szét mellén a blúzt. Segítettem kiszabadítani keblét, amelyet a természet húsz csecsemőre méretezett, rátettem meleg testére a karakán arioli legénykét Tüstént megértette a helyzetet és nyomban elcsitult. — Te legszentebb, legtisztább — sóhajtotta az anya remegve és egyik oldalról a másikra hengerítette kócos fejét. Halkan felszisszent, aztán elnémult. Nemsokára megint felnyíltak azok a hihetetlenül szép szemek: a gyermekszülő asszony szent szemei, melyek kéken néznek a kék égre és hálás örömet sugárzó mosoly tündöklik bennük. Az anya nehéz kezét felemelve lassan keresztet vet magára és csecsemőjére... Áldassék a neved, szeplőtelen szűz Mária, óh áldassék a neved ... Félrevonultam a bokrok közt. A szívem, mintha kimerült volna, de a mellemben pompás madarak csicseregnek csendesen: oly édes ez az ének, hogy a tenger örök morajával együtt akár álló esztendeig is elhallgattam volna ... Aztán teát ittunk mézzel... Duzzadt ajkáról jóízűen nyalogatta a mézet, kék szemével folyton a bokor alá sandított, ahol a legifjabb arjoli édesen szundikált. — Vajon milyen élet vár rá? — sóhajtotta és végignézett rajtam: — Segítettél ... köszönöm... de, hogy neki jobb-e így, vagy sem — azt igazán nem tudom... Aztán próbált feltápászkodni. — Csakugyan indulsz? — Indulok. — Ügyelj magadra! — Ne add ide a kicsit! — Majd én viszem ... Némi szóváltás után engedett és szorosan egymás mellett útnak indultunk. — Csak össze ne rogyjak! — mondta restellkedő mosollyal, és vállamra tette a kezét. Az orosz föld új lakója egy ismeretlen sorsú fiatalember karjaiban fekszik és egyenletesen, higgadtan szuszog. A tenger csupa fehér csipkés forgács, ameddig csak a szem ellát. Morajlik, parthoz csobban, cseveg a zizegő bokrokkal. A délen túlhágó nap vakítóan süt. Csendeskén ballagtunk. A fiatal anya néha mag megállt, mélyet sóhajtott, hátravetette a fejét, körülhordozta szemét tengeren, erdőn, hegyen és aztán fia arcára nézett. A fájdalmak könnyében vörösre ázott szeme megint csodálatosan kitisztult, megszínesedett és a kiapadhatatlan szeretet kék tüzében égett. Egyszer megállt és azt mondta: — Istenem! Uram! Milyen jó is így, milyen jó! Csak így ballagjak, mindig így ballagjak akár a világ végéig is. A fiacskám meg nőjön fel, igen, csak nőjön így a szabadban, anyja kebelén, az én édes kis magzatom... A tenger zúg, örökké zúg ... 1959 JANUÁR 2. A skillai együttes vendégszereplése Amikor kedves vendéget vár az ember, mindig különös gonddal, különös áhítattal rendezgeti otthonát, házatáját. Ha valaki ellátogatott november végén, december első hetében a szegedi orvosegyetem művelődési otthonába, ezt tapasztalhatta. Vendégeket vártunk, a csehszlovák Skáliciai Nemzetegészségügyi Intézet Népi Együttesét, akiknél a szegedi orvosegyetem kultúrcsoportja járt kint októberben egyhetes vendégszereplésen. A csoport már öt éve dolgozik, azóta első lett a szlovákiai népművészeti versenyben, a harmadik egész Csehszlovákiában. Most járt először külföldön, az együttes hetven műkedvelő zenészt, énekest és táncost tömörített a soraiba. Magyarországra ötvenen jöttek. December hatodikán érkeztek meg vendégeink. Békéscsabán kezdték meg magyarországi fellépésüket. Békéscsabán, a Balassi Kutúrotthon termében hét órakor felgördült a függöny és felharsant a köszöntő taps. A zenekar nemzeti viseletben, halkan aláfestette a bevezető szöveget: „Régi patinás város Skalica, a Kárpátalja kapuja. Itt születik a dal, itt fakad fel népünk szívéből, mint tiszta forrás, a dal, mellyel édesanya altatja gyermekét, s a szerelmes hívja kedvesét. Ebből hozunk önöknek egy csokorra valót, s fogadják olyan szeretettel, ahogyan népünk énekli, s amilyen szeretettel mi hoztuk ide, Magyarországra.” Ezután az együttes női és vegyes karának kulturált előadásában felhangzottak a mélabús szláv dallamok, s a kedves vígságot, örömet árasztó énekek. Megelevenedett előttünk Kárpátalja élete. A jókedvében mulató parasztember, a cigányok, a juhait alkonyatkor hazaterelő pásztor, a mesteremberek, a kedvesét váró szerelmes élete, a bevonuló katonák elbúcsúztatása. Mint ahogy mozaikok alkotják az egészet, úgy állt össze szóló-, csoportének- és táncszámokból egész estét betöltő műsoruk. Orvosok, gyógyszerészek, egészségügyi dolgozók valamennyien, akik a színpadon szerepeltek. Kedves, hangulatos táncaik nagy részét maguk gyűjtötték a vidékükön. Ezért is mondjuik róluk, hogy ők fedezték fel az úgynevezett Kis- Kárpátalja gazdag tánchagyományának jelentős részét. Programjukba azonban nemcsak szűkebb hazájuk, hanem szinte egész Szlovákia táncaiból adtak ízelítőt. Jó technikai felkészültséggel, üde, hangulatos előadásban jelenítették meg az egyszerűbb és igényesebb kompozíciókat, a tánckar és a szólisták egyaránt. Különösen kedves és feldolgozásában is változatos számaik közül a „Kis-Kárpátaljai tájkép” és a „Tánckép a bevonulásról” címűek arattak nagy sikert. De nagyon tetszetősek voltak a páros táncok is, a szólisták finom, igényes előadásában. Üde színfolt volt a szép népviseletbe öltözött lányok kulturált kórusa, amely népdalfeldolgozásokat szólaltatott meg. Nehéz lenne felsorolni azokat a számokat, amelyeknek előadói megérdemelnék, hogy külön is említés essék róluk, de mégis szólni kell az együttes legfiatalabb tagjáról, Krizs Sándorról, aki cimbalomszólójával aratott megérdemelten nagy sikert. Dr. Fiala Károly sebész vezetésével a zenekar, mint kísérő és mint önálló műsorszám megszólaltatója is szép munkát végzett. A szegedi Nemzeti Színházban körülbelül 900 néző előtt szerepeltek. A művészi produkciók legnagyobb fokmérője a taps, s ebben itt sem volt hiány. Az együttes szép szereplése, igényes műsora, meghódította a budapesti egészségügyi dolgozók szívét is. Búcsúfelléptük a Néphadsereg Központi Tisztiházának színháztermében volt. A közönség ünneplését magyar népdalok hangulatos előadásával viszonozták. P. G. Pályázati hirdetmény A tokaji tüdőkórház pályázatot hirdet egy üresedésben levő E 232 kulcsszámú laboratóriumi asszisztensi állás betöltésére. Illetmény a kulcsszámnak megfelelő, plusz 30 százalék veszélyességi pótlék. Női pályázó esetén férőhelyes elhelyezést biztosítunk. Pályázati határidő a megjelenéstől számított 15 napon belül. A Délpest egészségügyi intézményei az István-kórház kultúrtermében rendezték meg első újító kiállításukat, mely igen jól sikerült. A lelkes rendezői munkáért dícséretet érdemel Györkös József, Heiszinger Emília és Szilvássy László elvtárs.