Egészségügyi Dolgozó, 1966 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1966-01-01 / 1. szám
2 EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ A fővárosi tbc-gondozás 13 éve Dr. Szakkay Antal Kossuth-díjas igazgató főorvos nyilatkozata Tizenöt esztendővel ezelőtt, 1950-ben az államhatalom helyi szerveinek, a tanácsoknak létrejöttével lehetővé vált az egész lakosságra kiterjedő tanácsi tbc-hálózat megszervezése, az állami fekvőbeteg intézetek mellett, a tanácsok hatáskörébe tartozó kórházi osztályok, gyógyintézetek létesítése. Ez a jelentős évforduló késztette a tbc-gondozó vezetőit arra, hogy felmérjék a tizenötesztendős utat és vázolják a jövő feladatait. Erről nyilatkozott lapunk olvasói számára dr. Szakkay Antal Kossuth-díjas, a fővárosi tbc-gondozó intézet igazgató-főorvosa. Végletes felfogások — Kevés olyan betegséget ismerünk ma, amellyel kapcsolatban annyira szélsőségesek és gyakran ellentétesek a vélemények, felfogások, mint a gümőkórról — kezdtük el a beszélgetést. — Valóban így van — mondotta — dr. Szakkay Antal. •— Sok helyütt * még mindig súlyos, gyógyíthatatlan fertőző betegségnek tekintik és ez rendkívül hátráltatja — gyakran tragédiákat is okoz — a gyógyult betegek rehabilitációját, társadalomba való viszszatérését. Előfordul, hogy régen gyógyult betegeket, akiknél már csak néhány meszes góc, keteg mutatható ki, egyes osztályok pánikszerűen áthelyezik tbc-s osztályra, bár nálunk is gyógykezelhetnék őket a fertőzés veszélye nélkül. Másik végletes felfogás: „a tbc már nem népbetegség”. Sokan, a kétségkívül szépen javuló epidemiológiai adatok alapján szinteteljesen megoldott közegészségügyi kérdésnek tekintik a gümőkóros megbetegedéseket. Mi felhasználtuk évfordulónkat, hogy egy magas szintű tanácskozáson, Budapest egészségügyi vezérkarának jelenlétében sokoldalúan megvilágítva, részletesen megbeszéljük a tbc valódi helyzetét. — Milyen hálózata van Budapesten a tbc-gondozásnak, gyógyításnak? — Az elmúlt tizenöt év fejlődésének eredményeként 22 kerületi tanácsi gondozó intézet működik, tizenkettő közülük két műszakkal. Országosan 15 ezer ágy áll a gümikóros betegek rendelkezésére, ebből közel háromezer biztosítja a fővárosi betegek elhelyezését. Hozzá kell tennem, hogy tizenöt évvel ezelőtt alig másfélezer ágy volt erre a célra, ugyanakkor a tbc-morbidítás megközelítette a tízezret. Várakozás — nincs — Hogyan alakul a fővárosban a gümőkórban megbetegedettek száma, életkora? Mennyi ideig kell egy-egy betegnek várakoznia tbc-intézeti elhelyezésre? — Tizenöt évvel ezelőtt, a másfélmilliós Budapesten, az egy év alatt felkutatott öszszes gümőkórosok száma 8047 volt. Ez a szám legutóbb, a kétmillió lakosú fővárosban 2987-re, vagyis közel egynegyedére csökkent. De, a tbcmorbiditás nemcsak mennyiségileg változott. Igen jelentős a betegek életkorában, a betegség súlyosságában végbement átalakulás is. A 0—14 évesek számaránya egytizedére csökkent, ugyanakkor az ötven évnél idősebb betegek száma kétszeresére növekedett. A kezdeti időszakban a felfedezett betegeknek 40 százaléka elhanyagolt, súlyos állapotban volt. Ma a szűrővizsgálatokon csak tíz százalékban kerülnek ilyenek felszínre. Kezdetben a gyógyintézeti elhelyezésre való várakozás átlagosan három hét volt és az ápolási napok száma átlagosan nem haladta meg a hetvenet. Ma a várakozás néhány nap, az átlagos ápolási idő pedig megközelíti a száznegyven napot. Ebből következik, hogy míg az első években csak a betegek hatvan százaléka került gyógyintézetbe, ma 81 százalékuk. Meg kell jegyeznem, hogy a hiányzó 19 százaléknak is tudnánk helyet biztosítani, de ők — főleg anyagi meggondolások alapján — nem fogadják el javaslatunkat. — Hogyan fejlődött a megelőző munka az elmúlt évek során? — Ismeretes, hogy a profilaxis komplex feladat. Mérsékelt eredményeket érhettünk el addig, amíg megelőző munkánk főként a felkutatásra, gondozásra — ezen belül a kontakt védelemre — illetve a propagandára terjedt ki. De, amikor 1953-ban megszületett a BCG-oltást kötelezően előíró rendelkezés, egy-két esztendő múltán ugrásszerűen csökkent a 0—14 éves korú gyermekek, majd pedig 1959-ben, a revakcináció bevezetése után, a fiatalabb korú felnőttek tuberkulózisa is. Ez a csökkenés egyre intenzívebb, egyre érezhetőbbé válik. Le kell azonban szögeznem, hogy amenynyiben idő előtt megszüntetnénk a védőoltásokat, kevesebb energiát fordítanánk a felkutatásra, vagy gyengítenénk a gondozást, a tbc-morbiditás ismét emelkedne. Példa erre az 1956-os ellenforradalmi eseményeket követő két év, amikor 12 százalékkal emelkedett a morbiditás. — Kérjük, tájékoztasson bennünket azokról az elvekről, módszerekről, szempontokról, amelyeket az elmúlt években — a helyi adottságoktól függően — fokozatosan megvalósítottak az eredményesebb munka érdekében. Közel a lakossághoz — Az alapelvek jól beváltak. Elsősorban a kerületi elveket igyekeztünk megvalósítani. Eleinte ugyan megengedtük, hogy a betegek kezelőorvosaikat új munkahelyükre is kövessék, de köteleztük őket arra, hogy hathavonként jelenjenek meg ellenőrzésre, táppénzbe vételre a lakóhelyük szerinti gondozóban. A körzeti elvet is sikerült két év alatt fokozatosan, lassan megvalósítani: az ellátandó területet felbontottuk annyi körzetre, ahány orvos működik a gondozóban. Ennek megfelelően szabályoztuk az asszisztensnők és a védőnők beosztását is. Túlzás nélkül mondhatom, hogy ma már a gondozott betegek háziorvosukként ragaszkodnak körzeti orvosukhoz. A gondozók és a fekvőbeteg-osztályok kapcsolata — úgy érzem — igen jó. 1952 óta a gondozó intézeti betegek mindig ugyanarra a területileg illetékes kórházi osztályra kerülnek, a megszokott környezetbe, megszokott orvosaikhoz. A gondozó intézet orvosai pedig kötelesek legalább havonta egyszer meglátogatni a kijelölt fekvőbetegintézeteket, ahol konzíliumszerűen megbeszélik betegeik problémáit. A feltételek — Megvannak-e a feltételei nálunk, hogy a gümőkórt, mint népbetegséget véglegesen felszámoljuk? Melyek azok az objektív, vagy akár szubjektív okok, amelyek ezt késleltetik, esetleg gátolják? — Egyértelműen azt felelhetem: rendelkezünk a feltételekkel. A rendszeres BCG- oltásokkal, revakcinációval meg tudjuk akadályozni a gyermekkori tbc fellépését. Ezzel a gyermekkori gümőkór teljes felszámolása mellett azt is elérjük, hogy a gyermekkori, úgynevezett primer maradványok hiányában, a tbc a felnőtteket sem veszélyezteti majd a további években. Teljes intenzitással folytatni kell — vagy ahol még hiányzik, ott meg kell valósítani — a röntgenernyő-fényképszűrésen alapuló, , kötelező szűrővizsgálatokat. Így mind nagyobb százalékban kerülnek felszínre a korai, tehát gyógyítható állapotban levő betegek. Kerületi tbc-gondozó hálózatunk — és ezt szerénytelenség nélkül vallhatjuk — világviszonylatban is megfelelő. Elegendőnek tartjuk az orvosok, védőnők, asszisztensnők, gondozónők létszámát, sőt a fekvőbetegintézeti ágyak számát is. Talán hangsúlyoznom sem kell, hogy milyen nagy segítséget adott eredményes munkánkhoz az új tbc-rendelet, amely a szociális juttatáson túl a társadalom egészének ügyévé teszi a gümőkór elleni küzdelmet. Fékező erők — Vannak természetesen fékező erők is. Csak egy példa: meg kell szüntetni azt a szemléletet, hogy a tbc elleni küzdelem csakis a szakhálózat feladata. Ennek a szemléletnek kialakulásában mi is hibásak vagyunk, mert hajlamosak vagyunk mindent magunkra vállalni, és olykor bizalmatlanul tekinteni a nem szakemberekre. Annak sem szabad előfordulnia, hogy gyakran fizikálisan meg sem vizsgált betegek kezéből ilyen szövegű cédulákat kapunk: „T. Röntgen, T. Tüdőgondozó, vizsgálatot kérek.” A feleslegesen végzett, a különböző helyeken szinte anarchikusan szervezett szűrővizsgálatokat is meg kell szüntetni. Ezeket bele kell olvasztani a lakosság általános, időszakos szűrési rendszerébe. És el kell érnünk, hogy a lakosság százszázalékosan megjelenjék a szűrővizsgálatokon. — A gümőkór leküzdésében kitűnő eredményeket értünk el. Igen nagy a fejlődés — de sok még a tennivaló is. A túlzott optimizmus káros. Valamennyiünk számára szívós és nem látványos, munkás évek vannak még hátra, hogy a gümőkórt, mint népbetegséget teljesen leküzdjük. Ehhez a szakhálózat, az egészségügyi apparátus és az egész társadalom hatásos összefogására van szükség. Egy régi paradoxon orvosi aforizma szerint: az orvosi hivatás célja, hogy előbb-utóbb feleslegessé tegye saját magát. Különösen igaz ez a gümőkór esetében. Csaló közös erővel A Népszava cikkírója, amikor hírt adott az üzemorvosok háromnapos nagygyűléséről, írását ezzel a gondolattal fejezte be, kár, hogy az üzemek képviselői nem vettek részt a nagygyűlésen, hiszen az ő közreműködésük alapvetően szükséges az üzemorvosok eredményes munkájához. De mintha csak láthatatlan résztvevői lettek volna az üzemorvosok nagygyűlésének, mintha hallották volna mindazt a sok gondot és problémát, amellyel nap mint nap meg kell küzdeniük az üzemorvosoknak a munkások egészségvédelméért, olyan felelősségérzetről, olyan megértésről és szakértelemről tettek tanúságot a salgótarjáni öblösüveggyár vezetői, az orvosok és műszakiak nemrégiben rendezett találkozóján. A szemlélet Varga Gyula, a gyáregység igazgatója ismertette a gyár rövid történetét, fejlődésének útját Foglalkozott a műszaki fejlesztéssel, a munkavédelmi és szociális berendezések létesítésével, a folyamatban levő rekonstrukciókkal. Egyidőben termelnek és építenek itt — mondotta. — Részletesen elemezte a táppénzes helyzet alakulását, hangsúlyozta, hogy vannak napok, időszakok, amikor kiugróan magas a táppénzbe vettek száma. Előadásából kitűnt , hogy mások által is megszívlelésre méltó helyes szemlélettel — nemcsak egészségügyi, de üzemi és társadalmi problémaként is kezeli a táppénzes helyzet alakulását A munkahelyen Egy rövid óra — hacsak az üzem egy részének megtekintésére szolgál is — kevés a szemlélődésre. A látogatók legfeljebb benyomásokat szerezhetnek. Az egyidőben történő építés és termelés, a rekonstrukció miatt több munkahely huzatos. A tűz mellett félmeztelenül dolgozó munkás öt méterrel távolabb már didereg a hidegtől. Rosszallóan láttuk, hogy az üvegcserepeket elszállító munkás nyitott szandálban jár a szilánkokon. Mellükre nehezedett a gázszag, voltak, akik az üzem tisztaságát kifogásolták. Ugyanakkor az üzemben barátságos a légkör, meglepően sok a fiatal, a dolgozók szórakoztatására rádiót szereltek fel. Csodáltuk a munkások ügyességét, a művészi üvegmintázásokat. Jólesett régi, kedves ismerősöket felfedezni egy-egy munkahelyen, volt betegeinket ismét munkában látni egészségesen, és amikor tréfálkozva, néhány szót váltottunk velük, éreztük: ők is jó emlékezetükben tartottak meg bennünket. A látogatás során felmerülő sok gondolat között egy állandóan visszatért: vajon ezeket a munkásokat, munkásnőket, amikor betegek és bekerülnek a kórházba, odaképzeljük-e mindig a munkapad, a huta, a csiszolókorong mellé? Kulcskérdés Az üzemlátogatás után kialakult vita, sok észrevétel, javaslat tanúsította, hogy a résztvevők érzik feladatuk fontosságát. Az orvosok, műszakiak találkozója az üveggyárban nem volt öncélú, őszinte, nyílt légkör, segítőkészség jellemezte. Az üzem egészségügyi helyzete a táppénzes állomány egyik kulcskérdése. Az orvosnak hivatása magaslatán kell állnia akkor is, amikor felfigyel a visszaeső, krónikus betegekre, betegeskedőkre, és akkor is, amikor a jogtalan táppénzbe vételi kérésekre nemet kell mondania. Az ilyen dolgozók nevelése azonban már épp úgy üzemi társadalmi feladat, mint az agresszív egyének megfékezése. Rendszeresebbé kell tenni — akár egyénenként is — a körzeti orvosok üzemlátogatását, lehetővé tenni, hogy megismerkedjenek a körzetükbe tartozó munkások munkakörülményeivel. A műszakiaknak viszont látniuk kell, hogy az orvos munkája nem könnyű. A „ha beteg, gyógyítsák meg, ha nem az, dolgozzon” megfogalmazás túlságosan leegyszerűsíti a dolgokat. Az üzemorvosnak ennél lényegesen több és nagyobb a feladata. A műszaki fejlesztési komplex tervek elkészítésénél érvényesülnie kell a preventív szemléletnek, hogy csökkenjenek, illetve megelőzhetőek legyenek a balesetek. Az üzemlátogatás és tanácskozás során meggyőződtünk arról, hogy az Öblösüveggyár vezetősége, társadalmi szervei érzik a felelősséget a munkások egészségének fokozottabb védelméért. Habonyi Zoltán HELYESBÍTÉS Az Egészségügyi Dolgozó 1965. december 1-i számában a középkáder nagygyűlésekről szóló tudósítás egyik mondata helyesen így hangzik: „Kaposvárott az iatrogén fertőzés elleni küzdelem kérdéseivel foglalkoztak az előadók: dr. Berend Ernő megyei főorvos és dr. Nagy Sándor, a KÖJÁL igazgató főorvosa. Ternyák Józsefné (Kiskunhalas) lapunk útján is megköszöni a kiskunhalasi kórház szakszervezeti bizottságának azt a nagy segítséget, amellyel többszöri súlyos betegsége idején mellé álltak, segítették őt problémáinak megoldásában, gondjainak elviselésében. • • Ötvenéves jubileumát ünnepelte a Budapesti Orvostudományi Egyetem radiológiai tanszéke. A bőrgyógyászati klinika tantermében rendezett tudományos ülésen részt vett Kisházi Ödön, az Elnöki Tanács helyettes elnöke, dr. Rusznyák István, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke és dr. Vedres István, az egészségügyi miniszter első helyettese. A külföldi tudományos életet is sok neves radiológus képviselte. Dr. Zsebők Zoltán professzornak, a tanszék vezetőjének megnyitója után dr. Sós József, az orvostudományi egyetem rektora mondott ünnepi beszédet, majd M. Smokvina zágrábi professzor köszöntötte a külföldiek nevében a jubiláló tanszéket. 1966. JANUÁR Elhunyt dr. Kocsis Ferenc, az Élet és Tudomány főszerkesztője 52 éves korában. Nyírmadán született Szabolcs megyében, Nyíregyházán érettségizett, majd a prágai egyetem orvosi karán tanult. Kitűnő eredménnyel befejezett tanulmányai után a nyíregyházi kórházban dolgozott, majd 1948-ban vezető beosztásban az OTI-hoz került. 1950-ben miniszteri biztosként a győri kórház átszervezését irányította. Ezután a Természettudományi Társulatnál munkálkodott és hamarosan az Élet és Tudomány, valamint a Természet és Technika főszerkesztője lett. Haláláig dolgozott a szóbeli és írásbeli ismeretterjesztés szinte valamennyi területén. Előadások százait tartotta vidéken, falvakban, tanyákon. Igen sok cikket írt és könyvet szerkesztett, több saját kötete is megjelent. Néhány héttel halála előtt adta át utolsó könyvének kéziratát a Kossuth Könyvkiadónak. Eredményes munkássága elismeréséül többször kitüntetésben részesült. Szelíd emlékezés Zolnai Balázsra 37 éves volt; repülőgép hozta haza Khartumból, Szudán fővárosából, ahol afrikai bennszülötteket anatómiára tanított. Betegségét nem onnan hozta magával, benne lappangott már korábban: melanoma malignum volt, amelynek áttételei hihetetlen gyorsasággal végezték el romboló hatásukat. Még a nyáron, amikor itthon járt látogatóban, makkegészségesnek hitte magát, tele volt lelkesedéssel és ambícióval. Mint az anatómiai intézet adjunktusa, vállalta ezt a khartumi megbízatást; olyan örömmel beszélt róla, mintha nem is 40 fokos melegben kellett volna tanítania. Mulatott rajta: Afrika közepéig kell utazni, hogy az ember együtt lehessen a családjával — most végre van időnk egymás számára. A család megszaporodott, Marianne hazajött megszülni a második gyereket; pár hónap múlva újra hazajött, akikor már férje temetésére. Sírjánál Szentágothay professzor mondta a búcsúztatót. Az anatómusok nagy reménységüket veszítették benne: nemcsak a vese ereinek és az agyvelő érhálózatának kutatóját, hanem a jövő profeszszorát. Mert egyéniségéből áradt valami, amiből tudni lehetett, hogy Zolnai Balázs több, mint egy anatómiai részprobléma kutatója: sokoldalú képzettsége, széles kultúrája, erkölcsi tisztasága és humanista bölcsessége magasan az átlagemberek fölé emelte. Szokatlan szelídség is áradt belőle és kiegyensúlyozott nyugalom. Fiatal kora ellenére mindig bámultam filozofikus ítélőképességét, szerettem csöndes humorát, mély emberségét, meleg szerénységét. Más emberre csak a halál dicsfénye szór ennyi szépet, róla életében is tudtuk, hogy ilyen. B. L Nővérotthont avattak Békés megyében Szinte hibamentesen, határidőre készült el a 65 férőhelyes, kétágyas szobákból álló új nővérotthon Gyulán. A kórház új nővérotthonát december 14-én adták át lakóinak. A szakszervezet is hozzájárult, hogy a szobák, a társalgó, a könyvtárszoba és más kultúrhelyiségek berendezése minél ízlésesebb, színesebb, barátságosabb legyen. Teakonyhák, mosógép, mosóvasalóhelyiség teszi kényelmessé, otthonossá az új lakók életét Nefe és éjszaka A langyos kora őszön, vénaszszonyok nyarán történt... A kiskunsági nagy falu az egész napi fárasztó munka után nyugovóra tért. A szép gyümölcsösökkel övezett község éjszakai csendjébe csupán a házőrző komondorok vakkantottak bele. Az állomás szomszédságában váratlanul fény gyulladt ki. Az egyik kis ház hátsó szobájában fájdalmasan jajgatni kezdett egy fiatal asszony. Sóhajtásaira legelőször a kislánya ébredt fel. — Mi a baj, anyuskám? — kérdezte riadtan. — A gyomrom, a hasam... mindenem fáj... Szörnyű görcseim vannak. Hamarosan talpon volt a ház. Az asszony édesanyja kétségbeesetten járkált a szobában. — Orvost, rögtön orvost — siránkozta. A férj és a fiú már rohantak is. Az orvos, vékony arcú, barna, középkorú férfi, gyorsan elkészült, miközben figyelmesen végighallgatta a betegség tüneteit. — Mikor evett a felesége utoljára húst? — kérdezte. — Ma este, vacsorára — felelte a férj. — Akkor már sejtem a rosszullét okát — borult el az orvos homloka, és gyorsaságra bíztatta a hírhozókat. Mire megérkeztek, a fiatalasszony vért hányt, rettenetesen szenvedett. Az orvos nem tétlenkedett. Jól tudta, hogy nagy a veszély, a húsmérgezés halálos is lehet. De ő nem adta fel a küzdelmet. Nem olyan fából faragták...» Évtizedek óta dolgozik ebben a nagy faluban és tanyavilágában, az embereket nemcsak gyógyítja, kedves, barátságos szavaival bíztatja, erősíti is. — Nem lesz semmi baj — mondta most is megnyugtatóan, a kicsi lánnyal még tréfálkozott is. Múltak az órák és ő harcolt a beteg életéért... már hajnalodott, ami e*kor megkönnyebbülten szólt: — Túl vagyunk a veszélyen. De a betegnek még egy-két napot pihennie kell. A kislány tapsolt örömében: —• Meggyógyult anyukám, meggyógyult anyukám! Az orvos arcán elégedett, győztes mosoly árad el, miközben a háziak szorongatják a kezét. Az orvos: dr. Tábori Balázs Lajosmizsén. Odaadó, életmentő segítségét ezúton is köszöni a fiatalasszony férje: Balogh Béni