Egészségügyi Dolgozó, 1975 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-06 / 1. szám
KINEK AZ ÉRDEKE? A központi vezetőség vitája az integrációs programtervezetről Szakszervezetünk központi vezetősége december 2-i ülésén megtárgyalta a gyógyító-megelőző intézmények integrációs programtervezetét s a tervezet területi vitáinak tapasztalatait. Dr. Babics Antal akadémikus megnyitója után dr. Schultheisz Emil miniszter tájékoztatta a központi vezetőséget az integráció céljáról, lényegéről és várható hatásáról. Dr. Füzi István titkár beszámolt az egységesítésről szóló szakszervezeti viták tapasztalatairól és az ezek során megtett javaslatokról. Az ülésen részt vett Duschek Lajosné, a SZOT titkára, dr. Vidovszky Kálmán, az MSZMP KB alosztályvezetője, dr. Vidosfalvy Magda, a Magyar Vöröskereszt főtitkárhelyettese. A miniszter egyebek mellett kiemelte: a készülő utasítás célja a gyógyító-megelőző ellátás hatékonyságának fokozása, az intézményhálózat korszerűsítése és modern működtetése. Ezzel kapcsolatban természetesen felmerült az ellátás progresszivitása és a kórházi és a kórházon kívüli egészségügyi szolgálat egysége. Még azokban az intézményekben is, ahol a rendelőintézet a kórházzal együttműködik, láthatatlan fal választja el a kórházi orvosokat a rendelőintézetiektől, és még szélesebb a válaszfal a körzeti orvosok és az előbb említett két intézményrendszer között. Az integráció célja, hogy mindkét falat ledöntse. Nemcsak azért, hogy az orvosok kellemesebben dolgozzanak együtt, hanem hogy hatékonyabban, korszerűbben, célszerűbben végezhessék munkájukat, hogy jobban gazdálkodhassunk a munkaerővel és a szakemberekkel. Nem igaz — folytatta a miniszter —, hogy Magyarországon kevés az orvos, illetve a szakorvos. Az igazság az, hogy egyenetlen az elhelyezkedésük. Úgy gondoljuk, ha az egység megvalósul, egy felelős személy irányításával — nem kiiktatva az őket terhelő felelősséget és a kisebb egységek vezetőinek szerepét — ökonomikusan, szervezettebben fogunk dolgozni. Meglesz a lehetőségünk arra is, hogy úgy osszuk el az orvosokat, ahogyan mind a kórháznak, mind a rendelőintézetnek, mind az egyes orvosnak megfelel. És ami nekik konveniál, az egyúttal a betegellátás szempontjából is jó. Nehéz elképzelni, hogy elégedett legyen az az orvos, akit kiszakítanak a szakképzettségének, tudásának, rátermettségének megfelelő környezetből, s például olyan rendelőintézetbe kerül, ahol mindennek csak egy részét nyújthatja. Az egységben bizonyos rotációt biztosítunk, ami megadja szakmai ismereteiknek legalább időközönkénti teljes hasznosítását. A miniszter hangsúlyozta a tanácstörvény tiszteletben tartásának fontosságát és a tanácsok közreműködésének jelentőségét az egységesítés, illetve a tartalmi egység megvalósításában. A közigazgatási határokat nem kívánjuk megbontani. Lehetőség van rá, hogy a megyei intézményrendszereket összevonva az igazgató felelőssége mellett a rendelőintézeti igazgatónak mint igazgatóhelyettesnek további irányításával az orvosok meghatározott időt kórházban, rendelőben, talán még a területen is dolgozva, lényegében azt a feladatot oldják meg, melyet az egészségügyi törvény számukra előír. Ebbe a gondolatmenetbe beletartozik az is, hogy úgy szervezzük meg a munkát, ahogyan az illető területnek a legjobb, még akkor is, ha maga a rendelettervezet nem optimális körülmények között készül, illetve nem ilyen viszonyokat tükröz. Sokat javul az ügyeleti szolgálat, a szakorvosi szolgálat, ha — a rendelet értelmében — egységesítik az egymástól elkülönülő megyei, illetve városi intézményeket. A legnehezebb a körzeti orvosok kérdése, akik az egyik említett nagy egységbe sem tartoznak. Keressük majd a módját, hogyan lehet őket — talán a jövőben — valamilyen formában mégis bevonni ebbe a rendszerbe. Addig sem maradnak magukra, mert az egységes gyógyító-megelőző szervezetben nagyobb a lehetősége, hogy a körzeti orvosok megkapják a számukra biztonságot adó szakmai irányítást és bázist. A megyei és a városi intézményhálózat természetesen csak úgy alakulhat ki, ha mind a megyei, mind a városi szakigazgatási szervek egyetértenek ezzel, s magukévá teszik a gondolatot. Felesleges megmondani, hogy hány intézményt kívánunk bevonni az integrációba. Lehet, hogy vannak olyan megyei vagy városi szakintézmények — például tbc-kórház, idegelmeosztály —, amelyek nem vonhatók be az egységbe. Ezeknél a szakkórházaknál — ha égiszük alatt működik az illető gondozóintézet — kialakulhat egy olyan gondozói hálózat, amely önálló egységet képez, egészen a körzeti orvosokig. Magától értetődik, hogy számítunk a szakszervezet támogatására, munkájára mind a vezetőknek, a kisebb és nagyobb beosztásúaknak kinevezésénél, mind az egész integ■ációs rendszer kialakításában. Messzemenően figyelembe vesszük a szakszervezetnek nemcsak a jogait, de lehetőségeit is, amellyel támogathatja munkánkat. A miniszter szólott a rendelet megszületésének akadályairól is; itt szubjektív okok, hiúsági kérdések is szerepelnek. Nehéz megküzdeni a „az én osztályom”, „az én betegem” szemlélettel. Akkor tudunk előbbre lépni, ha „enyém” helyébe mindenütt a „mienk” lép. Sok orvos lebecsüli a járóbeteg-ellátást, pedig nincs annál nagyobb feladat, mint megmondani valakiről, hogy beteg-e vagy sem. Az önállóság, a felelősség az orvos életében ott kezdődik, amikor a beteg belép a rendelőbe, és meg kell mondania, hogy hazamehet-e vagy a rendelőintézetbe kivizsgálásra, illetve kórházba kell mennie. Nem könnyű a kórházi orvosnak sem, de ott mégis van konziliárius, az osztályvezetővel meg lehet beszélni az esetet. A körzeti orvosnak, a rendelőintézeti szakorvosnak percek alatt egyedül kell döntenie a beteg sorsáról. Amikor egy kórházi orvos biztonsággal és fölénnyel közli, hogy körzeti kollégája rossz diagnózissal küldte hozzá a beteget, ezt nem öt perc, hanem legalább három nap múlva mondja, amikor végignézte a leleteket. Amíg ez a fölény árnyékolja be a kórházi és klinikai orvosok szemléletét, addig valóban van válaszfal. Ezt meg kell szüntetni, közös orvosi gondolkodásra van szükség, ami szintén nem új dolog az orvostörténelemben, inkább csak az utóbbi időben kicsit megfeledkeztünk róla. Felmerült a kérdés, hogy mi az egységesítés költségkihatása. Véleményünk szerint pénzügyi kihatása a jövőben, néhány esztendő múlva lesz csak. Népgazdaságunk helyzete e pillanatban nem is tesz lehetővé különösen nagy befektetéseket. Később előtérbe kerülnek majd a financiális kérdések, amikor az új rendszerben nemcsak a kórházi és a rendelőintézeti integrációt valósítjuk meg, hanem ehhez kapcsoljuk a körzeti orvosokét is, hogy ne önmagukat helyettesítsék, hanem ez is az intézményrendszerben történjék. Beszédének befejező részében a miniszter rámutatott arra a vitatott kérdésre, hogy milyen lesz a rendelőintézeti igazgató, a vezető ápolónő, illetve a rendelőintézeti szakfőosztályvezető jogállása. Azt hiszem — mondotta —, hogy ezeket a kérdéseket békésen rendezni tudjuk, mivel az integrációból mindenkinek csak előnye származik, mert teljesebbé teszi az orvosi munkát az orvos számára és teljesebbé a beteg számára is. ★ A miniszter referátuma után dr. Füzi István titkár beszámolt az egységesítés szakszervezeti vitáinak tapasztalatairól. Valamennyi megyei elnökség és a budapesti elnökség is behatóan megvitatta a gyógyító-megelőző intézményrendszer továbbfejlesztéséről és az intézmények működési szabályzatáról szóló tervezetet. A megyei titkárok és a szakmapolitikai felelősök a véleményeket összegyűjtötték, és testületi ülésen vitatták meg. Részletesen foglalkozott a témákkal a gazdasági, a mérnök-technikus szakcsoport és a higiénikus bizottság is. Általában egyetértettek a tervezettel. Felismerték, hogy az a jobb betegellátással együtt a dolgozók kedvezőbb élet- és munkakörülményeit eredményezheti. Megállapították, hogy jelentős szellemi kapacitás és anyagi eszközök állnak az egészségügy rendelkezésére. Ugyanakkor az intézmények elkülönülése miatt hasznosításuk nem elég hatékony. Szóvá tették pl. hogy az egyik megyei kórházban három drága EKG van, de egyik sincs teljesen kihasználva. Ugyanez a helyzet az egyik új intézmény két laboratóriumi automata készülékével. Az intézmények nem törekszenek a drága gépek és berendezések közös megvásárolására és működtetésére. Nemcsak a pénzzel, de a mindennél drágább emberi energiával is pazarlónk. Közismert a sok párhuzamosság, ami nemcsak a feleslegesen végzett vizsgálatok ezreit jelenti, de a betegek küldözgetését is. Szakszervezetünk kongresszusain újra és újra szerepel a fekvő- és járóbeteg-ellátás, a kórház-rendelőintézet-körzet egységesítésének szorgalmazása. Ezt a következetességet nemcsak a betegellátás, hanem az egészségügyi dolgozók érdeke is diktálja. Az integráció ugyanis előnyös az orvosoknak és a többi egészségügyi dolgozónak, hasznukra van a járóbeteg-ellátásban dolgozó orvosoknak a kórházi munka, továbbképzésük, szakmai fejlődésük szempontjából. Az integrálás szolgálja a dolgozók nagyobb erkölcsi és anyagi megbecsülését, a fekvő- és járóbeteg-ellátás dolgozóinak azonos megítélését, a jobb munkaszervezést, az ésszerűbb munkamegosztást. Ha sikeres a végrehajtás, ez biztos alap az orvosok és a többi egészségügyi dolgozó továbbképzéséhez. A vitában többen hangsúlyozták, hogy az egészségügyi törvény utáni legjelentősebb jogszabály megalkotásáról van szó. Az integrációs program ugyanis hosszú évekre meghatározza a továbbfejlesztés szervezési módszerét. Mivel az egész lakosságot érintő, az egészségügy valamennyi intézményét magában foglaló intézkedésről van szó, a különböző szintű tanácsok hatáskörébe tartozó intézmények sorsáról kell dönteni, szükséges, hogy a jelenlegi utasítástervezetnél magasabb rendű jogszabály jelenjék meg. A sikeres végrehajtás feltételeiről is sok szó esett a vitákban. Elsőrendű feladat a cél megértetése és elfogadtatása azokkal, akiknek végre kell hajtani. A sok évvel ezelőtti kísérletek kudarcának egyik szubjektív oka ennek elmulasztása volt. A tervezet demokratikus, széles körű vitája módot adott a jobbító javaslatok elmondására, az aggodalmak felvetésére. Ha a dolgozók érzik, hogy észrevételük nem marad pusztába kiáltott szó, a végleges kidolgozásnál illetékesek figyelembe veszik, lesz erejük megküzdeni a nehézségekkel. ★ A központi vezetőség hangsúlyozta, hogy az integráció betegközpontú. (A fogalmazás talán bizarrnak hat: hát lehet valami az egészségügyben, ami nem az? Tegyük hozzá azonnal: lehet. Ellentéte az igazgatás- és intézményközpontúság. Ezért csak olyan összevonást szabad engedélyezni, amely a betegek számára előnyös, nem pedig egyes vezetők hatalmának növelését célozza. Ez a megállapítás három budapesti kerületi intézményre utal, ahol a gazdasági apparátus egyesítésével megszüntették az intézmények önálló bérgazdálkodását, megsértve vele a dolgozók jogait, a tanácstörvényt, nem szolgálva a jobb ellátást. Az integrációs utasítástervezet vitájával egyidőben az intézmények működési szabályzata is mindenütt napirendre került. Sokan ajánlották, hogy ez a jogszabály az intézmények életével, működésével összefüggő alapvető kérdéseket határozza meg a tervezetnél konkrétabban. Így például a munkaerőgazdálkodás, a káderfejlesztés, a bérgazdálkodás, a gazdasági és műszaki feladatok, az oktatás-képzési teendők, a munkahelyi demokrácia és a munkaszervezés kérdéseit. Ide kívánkozik a demokratikus vezetés elveinek meghatározása is. Szükséges a szakszervezeti szervek jogainak — egyetértési, véleményezési, ellenőrzési, javaslattételi stb. — rögzítése a dolgozók élet- és munkakörülményeit érintő kérdésekben. Hiányolták,, hogy a tervezet nem tér ki az igazgatói utasítás és a működési szabályzat közötti kapcsolatra. Még utalás sincs az igazgatói utasításra, amelyben pedig jelentős helyet kap a gazdálkodás, a munkavédelem, a munkásellátás, a törzsgárda problematikája stb. ★ A központi vezetőség a területről kapott észrevételeket, az elnökség állásfoglalását továbbítja a minisztériumnak, hogy az utasítás végleges kidolgozásában hasznosítsák. ★ A központi vezetőség vitájában felszólalt dr. Tóth Károly professzor, dr. Pogány István körzeti orvos, dr. Árvay Sándor professzor, dr. Böszörményi Miklós professzor, dr. Úzvölgyi Ferenc igazgató főorvos, dr. Pikter Emmi igazgató főorvos, dr. Kádár Tibor professzor, dr. Trencséni Tibor professzor, az Orvosi Hetilap felelős szerkesztője, dr. Megyeri István főorvos, dr. Kovács Mária, a Pest megyei bizottság titkára, dr. Indi Ottó, a budapesti bizottság titkára, dr. Andrasofszky Barna igazgató főorvos, dr. Albert Sándor, a Csongrád megyei bizottság titkára, dr. Várhelyi Zoltán, a Borsod megyei bizottság titkára, dr. Bartha Ferenc, a főváros vezető főorvosa. A felszólalásokra dr. Schultheisz Emil válaszolt. AZ EGRI I. SZ. KÓRHÁZ DÍSZTERMÉBEN november 29-én Markhot-érmet adtak át dr. Eckhardt Sándornak, az orvostudományok kandidátusának, az Országos Onkológiai Intézet igazgatójának, aki az emlékülésen a daganatos betegségek gyógyszeres kezeléséről tartott előadást. AZ 1974. ÉVI SEMMELWEIS-EMLÉKÉRMET és jutalomdíjat dr. Radnót Magda állami díjas egyetemi tanárnak ítélte oda a Semmelweis Orvostudományi Egyetem tanácsa a szemészeti patológia, hisztológia és ultrastruktúra területén elért kimagasló eredményeiért. AZ ELNÖKI TANÁCS DR. SZÉKELY MIKLÓSNAK, az ORFI nyugalmazott igazgatóhelyettesének eredményes munkássága elismeréseként a Munka Érdemrend arany fokozatát adományozta. A MUNKA ÉRDEMREND arany fokozatával tüntette ki a Népköztársaság Elnöki Tanácsa dr. Török Júliát, a VIII. kerületi szakorvosi rendelőintézet vezető főorvosát és dr. Kuti Lászlót, a Péterfy Sándor utcai kórház-rendelőintézet vezető főorvosát eredményes munkásságuk elismeréséül, nyugállományba vonulásuk alkalmából. Új esztendő az egészségügyben (Folytatás az 1. oldalról) délyután azonban aktivitásuk, érdeklődésük csökken, ez is hozzájárul a befejezés elhúzódásához. Ebből a szempontból is felül kell vizsgálni 1975-ben beruházási munkánkat. A tartalékokhoz sorolhatjuk annak a felhívásnak a várható hatását is, amelyet az Egészségügyi Minisztérium, és az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete bocsátott ki a munkamegjavító mozgalom célkitűzéseire. Azt várom, hogy emberi értékeket, önálló gondolatokat, és cselekvést eredményezzen az ellátás javítása, a dolgozók jobb munkafeltételei érdekében. A munkaszervezés egyik nagy erőpróbája lesz az általános munkaidő-csökkentés bevezetése. Azt, hogy a kormány ésszerű takarékosságra törekszik, nem pedig a lehetőségek gépies lefaragására, bizonyítja: minden nehézség ellenére támogatja és megteremtette a feltételeket a rövidített munkaidő bevezetéséhez. Reméljük, ez is hozzájárul a munkaerőgondok enyhítéséhez. Az elmúlt hónapokban reflektorfénybe került az orvosellátottság, az egészségügy munkaerőgondja. Milyen intézkedések várhatók? — Munkaerő-tervezési és -gazdálkodási teendőinket főleg azok a követelmények szabják meg, amelyek a szocialista egészségügy bonyolult nagy feladataiból következnek és velük összhangban állnak. A jövő évben megjelennek a képesítési és kinevezési rendszert, valamint a határidős vezetői megbízásos rendszert szabályozó rendeletek. Ugyancsak átfogóan szabályozzuk a vezetők továbbképzését, hiszen kulcskérdés, hogy tájékozottak legyenek vezetéselméleti, társadalom-egészségügyi és szervezési kérdésekben. Nem kielégítő az etikai helyzet. Az itt adódó hibák rontják a túlnyomó többségben levő becsületes orvosok és más egészségügyi dolgozók munkájának megítélését, az ellátás eredményeit. Az etikai ügy nem sok, de ebből nem következtethetünk arra, hogy javult a helyzet. Gyakori a liberalizmus, túl enyhe a vétségeit elbírálása. Az intézetvezetők nagyobb hatáskört kaptak az egészségügyi törvénnyel, s ez tovább növekszik a határidős rendelet újraszabályozásával, a személyzeti munkáról szóló utasítással, illetve a minősítő munkával. A minősítés szólni fog az etikai magatartásról, s — ezt hangsúlyozni szeretném — kitér az orvosnak az orvoshoz, a beteghez fűződő viszonyára, a vezetőknél pedig az osztály, illetve a munkahely etikai légkörére. Ha ezekkel a jogokkal és kötelezettségekkel határozottabban és következetesebben élnek, pozitívabb változást remélhetünk a törvény által megfogalmazott etikai követelmények teljesítésében. A szakemberekkel való ellátottság további javítása, a területi és szakmák szerinti hiányosságok fokozatos felszámolása tervszerűbb munkerő-gazdálkodást kíván. Nem kívánunk változtatni a pályázati rendszeren, az elhelyezkedés demokratikus módján. Tovább kell azonban fejleszteni a végzős orvosok munkába állásának jelenlegi módszerét. Ugyanakkor erőteljesen érvényesíteni kel azt a társadalmi követelményt is, hogy a rosszul ellátott szakmák és területek megfelelő utánpótláshoz jussanak. Elsőrendű szempont, hogy a kedvezőtlenebb élet- és munkakörülményekkel járó helyeken a megyék és intézetek olyan feltételeket teremtsenek, amelyek betölthetővé teszik a meghirdetett állásokat. A pályakezdők munkába állításának rendszerét zárttá tesszük. Azoknak a fiatal orvosoknak, akik nem választanak a meghirdetett állásokból, fokozottabb irányítását tervezzük. 1975 programjában szerepel a főiskolai képzés első évfolyamának megindítása is. A középfokú oktatásban megteremtjük az új egészségügyi szakiskolai és szakközépiskolai képzés feltételeit. Nem említettem, hiszen a szakszervezet legutóbbi központi vezetőségi ülésén részletesen taglaltuk egyik legfontosabb teendőnket: az egészségügy integrációjának megteremtését Természetesen az új esztendő egyik legfőbb feladata ennek megkezdése lesz. Miniszter elvtárs, nyilatkozatát köszönöm, és ezúton továbbítom miniszter elvtárs jókívánságait az egészségügy valamennyi dolgozójának. ★ Az interjú készítését követően fogadta el a Minisztertanács az egészségügyi miniszter előterjesztésében az üzemegészségügy és az üzemorvosi hálózat továbbfejlesztését. Határozatot hozott az üzemorvosi szolgálat bővítésére és az üzemekben végzett, egészségügyi munka nagyobb elismerésére. A határozat végrehajtása kiemelt feladatot jelent 1975-ben. Székely Sándorné EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZOt 1975. L. g. t)