Egészségügyi Dolgozó, 1975 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-06 / 1. szám

KINEK AZ ÉRDEKE? A központi vezetőség vitája az integrációs programtervezetről Szakszervezetünk központi vezetősége december 2-i ülé­sén megtárgyalta a gyógyító-megelőző intézmények integrá­ciós programtervezetét s a tervezet területi vitáinak tapasz­talatait. Dr. Babics Antal akadémikus megnyitója után dr. Schultheisz Emil miniszter tájékoztatta a központi vezetősé­get az integráció céljáról, lényegéről és várható hatásáról. Dr. Füzi István titkár beszámolt az egységesítésről szóló szakszervezeti viták tapasztalatairól és az ezek során meg­tett javaslatokról. Az ülésen részt vett Duschek Lajosné, a SZOT titkára, dr. Vidovszky Kálmán, az MSZMP KB alosz­tályvezetője, dr. Vidosfalvy Magda, a Magyar Vöröskereszt főtitkárhelyettese. A miniszter egyebek mellett kiemelte: a készülő utasítás célja a gyógyító-megelőző ellátás hatékonyságának fokozása, az intézményhálózat korszerűsítése és modern működtetése. Ezzel kapcsolatban természetesen felmerült az ellátás prog­resszivitása és a kórházi és a kórházon kívüli egészségügyi szolgálat egysége. Még azokban az intézményekben is, ahol a rendelőintézet a kórházzal együtt­működik, láthatatlan fal választja el a kórházi orvosokat a rendelőintézetiektől, és még szélesebb a válaszfal a körzeti orvosok és az előbb emlí­tett két intézményrendszer között. Az integráció célja, hogy mindkét falat ledöntse. Nemcsak azért, hogy az orvosok kel­lemesebben dolgozzanak együtt, hanem hogy hatékonyab­ban, korszerűbben, célszerűbben végezhessék munkájukat, hogy jobban gazdálkodhassunk a munkaerővel és a szakem­berekkel. Nem igaz — folytatta a miniszter —, hogy Magyar­­országon kevés az orvos, illetve a szakorvos. Az igazság az, hogy egyenetlen az elhelyezkedésük. Úgy gondoljuk, ha az egység megvalósul, egy felelős személy irányításával — nem kiiktatva az őket terhelő felelősséget és a kisebb egységek ve­zetőinek szerepét — ökonomikusan, szervezettebben fogunk dolgozni. Meglesz a lehetőségünk arra is, hogy úgy osszuk el az orvosokat, ahogyan mind a kórháznak, mind a rendelőin­tézetnek, mind az egyes orvosnak megfelel. És ami nekik konveniál, az egyúttal a betegellátás szempontjából is jó. Ne­héz elképzelni, hogy elégedett legyen az az orvos, akit kisza­kítanak a szakképzettségének, tudásának, rátermettségének megfelelő környezetből, s például olyan rendelőintézetbe ke­rül, ahol mindennek csak egy részét nyújthatja. Az egység­ben bizonyos rotációt biztosítunk, ami megadja szakmai is­mereteiknek legalább időközönkénti teljes hasznosítását. A miniszter hangsúlyozta a tanácstörvény tiszteletben tartásának fontosságát és a tanácsok közreműködésének je­lentőségét az egységesítés, illetve a tartalmi egység megvaló­sításában. A közigazgatási határokat nem kívánjuk megbon­tani. Lehetőség van rá, hogy a megyei intézményrendszereket összevonva az igazgató felelőssége mellett a rendelőintézeti igazgatónak mint igazgatóhelyettesnek további irányításával az orvosok meghatározott időt kórházban, rendelőben, talán még a területen is dolgozva, lényegében azt a feladatot old­ják meg, melyet az egészségügyi törvény számukra előír. Ebbe a gondolatmenetbe beletartozik az is, hogy úgy szervez­zük meg a munkát, ahogyan az illető területnek a legjobb, még akkor is, ha maga a rendelettervezet nem optimális kö­rülmények között készül, illetve nem ilyen viszonyokat tük­röz. Sokat javul az ügyeleti szolgálat, a szakorvosi szolgálat, ha — a rendelet értelmében — egységesítik az egymástól el­különülő megyei, illetve városi intézményeket. A legnehezebb a körzeti orvosok kérdése, akik az egyik említett nagy egy­ségbe sem tartoznak. Keressük majd a módját, hogyan lehet őket — talán a jövőben — valamilyen formában mégis be­vonni ebbe a rendszerbe. Addig sem maradnak magukra, mert az egységes gyógyító-megelőző szervezetben na­gyobb a lehetősége, hogy a körzeti orvosok megkapják a számukra biztonságot adó szakmai irányítást és bázist. A me­gyei és a városi intézményhálózat természetesen csak úgy alakulhat ki, ha mind a megyei, mind a városi szakigazgatási szervek egyetértenek ezzel, s magukévá teszik a gondolatot. Felesleges megmondani, hogy hány intézményt kívánunk bevonni az integrációba. Lehet, hogy vannak olyan megyei vagy városi szakintézmények — például tbc-kórház, ideg­­elmeosztály —, amelyek nem vonhatók be az egységbe. Ezek­nél a szakkórházaknál — ha égiszük alatt működik az illető gondozóintézet — kialakulhat egy olyan gondozói hálózat, amely önálló egységet képez, egészen a körzeti orvosokig. Magától értetődik, hogy számítunk a szakszervezet tá­mogatására, munkájára mind a vezetőknek, a kisebb és na­gyobb beosztásúaknak kinevezésénél, mind az egész integ­­■ációs rendszer kialakításában. Messzemenően figyelembe vesszük a szakszervezetnek nemcsak a jogait, de lehetőségeit is, amellyel támogathatja munkánkat. A miniszter szólott a rendelet megszületésének akadá­lyairól is; itt szubjektív okok, hiúsági kérdések is szerepelnek. Nehéz megküzdeni a „az én osztályom”, „az én betegem” szemlélettel. Akkor tudunk előbbre lépni, ha „enyém” he­lyébe mindenütt a „mienk” lép. Sok orvos lebecsüli a járóbeteg-ellátást, pedig nincs an­nál nagyobb feladat, mint megmondani valakiről, hogy be­teg-e vagy sem. Az önállóság, a felelősség az orvos életében ott kezdődik, amikor a beteg belép a rendelőbe, és meg kell mondania, hogy hazamehet-e vagy a rendelőintézetbe ki­vizsgálásra, illetve kórházba kell mennie. Nem könnyű a kór­házi orvosnak sem, de ott mégis van konziliárius, az osztály­­vezetővel meg lehet beszélni az esetet. A körzeti orvosnak, a rendelőintézeti szakorvosnak percek alatt egyedül kell dönte­nie a beteg sorsáról. Amikor egy kórházi orvos biztonsággal és fölénnyel közli, hogy körzeti kollégája rossz diagnózissal küldte hozzá a beteget, ezt nem öt perc, hanem legalább három nap múlva mondja, amikor végignézte a leleteket. Amíg ez a fölény ár­nyékolja be a kórházi és klinikai orvosok szemléletét, addig valóban van válaszfal. Ezt meg kell szüntetni, közös orvosi gondolkodásra van szükség, ami szintén nem új dolog az or­vostörténelemben, inkább csak az utóbbi időben kicsit meg­feledkeztünk róla. Felmerült a kérdés, hogy mi az egységesítés költségkiha­tása. Véleményünk szerint pénzügyi kihatása a jövőben, né­­hány esztendő múlva lesz csak. Népgazdaságunk helyzete e pillanatban nem is tesz lehetővé különösen nagy befektetése­ket. Később előtérbe kerülnek majd a financiális kérdések, amikor az új rendszerben nemcsak a kórházi és a rendelő­intézeti integrációt valósítjuk meg, hanem ehhez kapcsoljuk a körzeti orvosokét is, hogy ne önmagukat helyettesítsék, hanem ez is az intézményrendszerben történjék. Beszédének befejező részében a miniszter rámutatott arra a vitatott kérdésre, hogy milyen lesz a rendelőintézeti igazgató, a vezető ápolónő, illetve a rendelőintézeti szakfő­osztályvezető jogállása. Azt hiszem — mondotta —, hogy eze­ket a kérdéseket békésen rendezni tudjuk, mivel az integráció­ból mindenkinek csak előnye származik, mert teljesebbé teszi az orvosi munkát az orvos számára és teljesebbé a beteg szá­mára is. ★ A miniszter referátuma után dr. Füzi István titkár be­számolt az egységesítés szakszervezeti vitáinak tapasztalatai­ról. Valamennyi megyei elnökség és a budapesti elnökség is behatóan megvitatta a gyógyító-megelőző intézményrendszer továbbfejlesztéséről és az intézmények működési szabályza­táról szóló tervezetet. A megyei titkárok és a szakmapolitikai felelősök a véleményeket összegyűjtötték, és testületi ülésen vitatták meg. Részletesen foglalkozott a témákkal a gazda­sági, a mérnök-technikus szakcsoport és a higiénikus bizott­ság is. Általában egyetértettek a tervezettel. Felismerték, hogy az a jobb betegellátással együtt a dolgozók kedvezőbb élet- és munkakörülményeit eredményezheti. Megállapították, hogy jelentős szellemi kapacitás és anyagi eszközök állnak az egészségügy rendelkezésére. Ugyanakkor az intézmények el­különülése miatt hasznosításuk nem elég hatékony. Szóvá tették pl. hogy az egyik megyei kórházban három drága EKG van, de egyik sincs teljesen kihasználva. Ugyanez a helyzet az egyik új intézmény két laboratóriumi automata készülékével. Az intézmények nem törekszenek a drága gépek és berende­zések közös megvásárolására és működtetésére. Nemcsak a pénzzel, de a mindennél drágább emberi energiával is pazar­­lónk. Közismert a sok párhuzamosság, ami nemcsak a feles­legesen végzett vizsgálatok ezreit jelenti, de a betegek kül­dözgetését is. Szakszervezetünk kongresszusain újra és újra szerepel a fekvő- és járóbeteg-ellátás, a kórház-rendelőinté­­zet-körzet egységesítésének szorgalmazása. Ezt a következe­tességet nemcsak a betegellátás, hanem az egészségügyi dol­gozók érdeke is diktálja. Az integráció ugyanis előnyös az orvosoknak és a többi egészségügyi dolgozónak, hasznukra van a járóbeteg-ellátásban dolgozó orvosoknak a kórházi munka, továbbképzésük, szakmai fejlődésük szempontjából. Az integrálás szolgálja a dolgozók nagyobb erkölcsi és anyagi megbecsülését, a fekvő- és járóbeteg-ellátás dolgozói­nak azonos megítélését, a jobb munkaszervezést, az éssze­rűbb munkamegosztást. Ha sikeres a végrehajtás, ez biztos alap az orvosok és a többi egészségügyi dolgozó továbbkép­zéséhez. A vitában többen hangsúlyozták, hogy az egészségügyi törvény utáni legjelentősebb jogszabály megalkotásáról van szó. Az integrációs program ugyanis hosszú évekre meghatá­rozza a továbbfejlesztés szervezési módszerét. Mivel az egész lakosságot érintő, az egészségügy valamennyi intézményét magában foglaló intézkedésről van szó, a különböző szintű tanácsok hatáskörébe tartozó intézmények sorsáról kell dön­teni, szükséges, hogy a jelenlegi utasítástervezetnél maga­sabb rendű jogszabály jelenjék meg. A sikeres végrehajtás feltételeiről is sok szó esett a vi­tákban. Elsőrendű feladat a cél megértetése és elfogadtatása azokkal, akiknek végre kell hajtani. A sok évvel ezelőtti kí­sérletek kudarcának egyik szubjektív oka ennek elmulasz­tása volt. A tervezet demokratikus, széles körű vitája módot adott a jobbító javaslatok elmondására, az aggodalmak fel­vetésére. Ha a dolgozók érzik, hogy észrevételük nem ma­rad pusztába kiáltott szó, a végleges kidolgozásnál illetéke­sek figyelembe veszik, lesz erejük megküzdeni a nehézségek­kel. ★ A központi vezetőség hangsúlyozta, hogy az integráció betegközpontú. (A fogalmazás talán bizarrnak hat: hát lehet valami az egészségügyben, ami nem az? Tegyük hozzá azon­nal: lehet. Ellentéte az igazgatás- és intézményközpontúság.­ Ezért csak olyan összevonást szabad engedélyezni, amely a betegek számára előnyös, nem pedig egyes vezetők hatalmá­nak növelését célozza. Ez a megállapítás három budapesti ke­rületi intézményre utal, ahol a gazdasági apparátus egyesíté­sével megszüntették az intézmények önálló bérgazdálkodá­sát, megsértve vele a dolgozók jogait, a tanácstörvényt, nem szolgálva a jobb ellátást. Az integrációs utasítástervezet vitájával egyidőben az in­tézmények működési szabályzata is mindenütt napirendre került. Sokan ajánlották, hogy ez a jogszabály az intézmények életével, működésével összefüggő alapvető kérdéseket hatá­rozza meg a tervezetnél konkrétabban. Így például a munka­erőgazdálkodás, a káderfejlesztés, a bérgazdálkodás, a gazda­sági és műszaki feladatok, az oktatás-képzési teendők, a mun­kahelyi demokrácia és a munkaszervezés kérdéseit. Ide kí­vánkozik a demokratikus vezetés elveinek meghatározása is. Szükséges a szakszervezeti szervek jogainak — egyetértési, véleményezési, ellenőrzési, javaslattételi stb. — rögzítése a dolgozók élet- és munkakörülményeit érintő kérdésekben. Hiányolták,, hogy a tervezet nem tér ki az igazgatói utasítás és a működési szabályzat közötti kapcsolatra. Még utalás sincs az igazgatói utasításra, amelyben pedig jelentős helyet kap a gazdálkodás, a munkavédelem, a munkásellátás, a törzsgárda problematikája stb. ★ A központi vezetőség a területről kapott észrevételeket, az elnökség állásfoglalását továbbítja a minisztériumnak, hogy az utasítás végleges kidolgozásában hasznosítsák. ★ A központi vezetőség vitájában felszólalt dr. Tóth Károly professzor, dr. Pogány István körzeti orvos, dr. Árvay Sándor professzor, dr. Böszörményi Miklós professzor, dr. Úzvölgyi Ferenc igazgató főorvos, dr. Pikter Emmi igazgató főorvos, dr. Kádár Tibor professzor, dr. Trencséni Tibor professzor, az Orvosi Hetilap felelős szerkesztője, dr. Megyeri István fő­orvos, dr. Kovács Mária, a Pest megyei bizottság titkára, dr. Indi Ottó, a budapesti bizottság titkára, dr. Andrasofszky Barna igazgató főorvos, dr. Albert Sándor, a Csongrád me­gyei bizottság titkára, dr. Várhelyi Zoltán, a Borsod megyei bizottság titkára, dr. Bartha Ferenc, a főváros vezető főorvosa. A felszólalásokra dr. Schultheisz Emil válaszolt. AZ EGRI I. SZ. KÓRHÁZ DÍSZTERMÉBEN november 29-én Markhot-érmet adtak át dr. Eckhardt Sándornak, az orvostudományok kandi­dátusának, az Országos On­kológiai Intézet igazgatójá­nak, aki az emlékülésen a daganatos betegségek gyógy­szeres kezeléséről tartott elő­adást. AZ 1974. ÉVI SEMMEL­­WEIS-EMLÉKÉRMET és ju­talomdíjat dr. Radnót Mag­da állami­ díjas egyetemi ta­nárnak ítélte oda a Semmel­weis Orvostudományi Egye­tem tanácsa a szemészeti pa­tológia, hisztológia és ultra­struktúra területén elért ki­magasló eredményeiért. AZ ELNÖKI TANÁCS DR. SZÉKELY MIKLÓSNAK, az ORFI nyugalmazott igazga­tóhelyettesének eredményes munkássága elismeréseként a Munka Érdemrend arany fo­kozatát adományozta. A MUNKA ÉRDEMREND arany fokozatával tüntette ki a Népköztársaság Elnöki Tanácsa dr. Török Júliát, a VIII. kerületi szakorvosi rendelőintézet vezető főor­vosát és dr. Kuti Lászlót, a Péterfy Sándor utcai kór­ház-rendelőintézet vezető fő­orvosát eredményes munkás­ságuk elismeréséül, nyugál­lományba vonulásuk alkal­mából. Új esztendő az egészségügyben (Folytatás az 1. oldalról) dély­után azonban aktivitá­suk, érdeklődésük csökken, ez is hozzájárul a befejezés elhúzódásához. Ebből a szem­pontból is felül kell vizsgál­ni 1975-ben beruházási mun­kánkat. A tartalékokhoz sorolhat­juk annak a felhívás­nak a várható hatását is, amelyet az Egészségügyi Miniszté­rium, és az Orvos-Egészség­ügyi­­ Dolgozók Szakszerveze­te bocsátott ki a munkameg­javító mozgalom célkitűzé­seire. Azt várom, hogy em­beri értékeket, önálló gondo­latokat, és cselekvést ered­ményezzen az ellátás javítá­sa, a dolgozók jobb munka­­feltételei érdekében. A munkaszervezés egyik nagy erőpróbája lesz az ál­talános munkaidő-csökken­tés bevezetése. Azt, hogy a kormány ésszerű takarékos­ságra törekszik, nem pedig a lehetőségek gépies lefaragá­sára, bizonyítja: minden ne­hézség ellenére támogatja és megteremtette a feltételeket a rövidített munkaidő beve­zetéséhez. Reméljük, ez is hozzájárul a munkaerőgon­dok enyhítéséhez.­­ Az elmúlt hónapokban reflektorfénybe került az or­vosellátottság, az egészség­ügy munkaerőgondja. Milyen intézkedések várhatók? — Munkaerő-tervezési és -gazdálkodási teendőinket fő­leg azok a követelmények szabják meg, amelyek a szo­cialista egészségügy bonyo­lult nagy feladataiból kö­vetkeznek és velük össz­hangban állnak. A jövő év­ben megjelennek a képesí­tési és kinevezési rendszert, valamint a határidős vezetői­­ megbízásos rendszert szabá­lyozó rendeletek. Ugyancsak átfogóan szabályozzuk a ve­zetők továbbképzését, hiszen kulcskérdés, hogy tájékozot­tak legyenek vezetéselméleti, társadalom-egészségügyi és szervezési kérdésekben. Nem kielégítő az etikai helyzet. Az itt adódó hibák rontják a túlnyomó többségben levő becsületes orvosok és más egészségügyi dolgozók mun­kájának megítélését, az ellá­tás eredményeit. Az etikai ügy nem sok, de ebből nem következtethetünk arra, hogy javult a helyzet. Gyakori a liberalizmus, túl enyhe a vét­ségeit elbírálása. Az intézet­­vezetők nagyobb hatáskört kaptak az egészségügyi tör­vénnyel, s ez tovább növek­szik a határidős rendelet új­raszabályozásával, a sze­mélyzeti munkáról szóló uta­sítással, illetve a minősítő munkával. A minősítés szólni fog az etikai magatartásról, s — ezt hangsúlyozni szeret­ném — kitér az orvosnak az orvoshoz, a beteghez fűződő viszonyára, a vezetőknél pe­dig az osztály, illetve a mun­kahely etikai légkörére. Ha ezekkel a jogokkal és köte­lezettségekkel határozottab­ban és következetesebben élnek, pozitívabb változást remélhetünk a törvény által megfogalmazott etikai köve­telmények teljesítésében. A szakemberekkel való el­látottság további javítása, a területi és szakmák szerinti hiányosságok fokozatos fel­számolása tervszerűbb mun­­kerő-gazdálkodást kíván. Nem kívánunk változtatni a pályázati rendszeren, az el­helyezkedés demokratikus módján. Tovább kell azon­ban fejleszteni a végzős or­vosok munkába állásának je­lenlegi módszerét. Ugyanak­kor erőteljesen érvényesíteni kel azt a társadalmi köve­telményt is, hogy a rosszul ellátott szakmák és területek megfelelő utánpótláshoz jus­sanak. Elsőrendű szempont, hogy a kedvezőtlenebb élet- és munkakörülményekkel já­ró helyeken a megyék és in­tézetek olyan feltételeket te­remtsenek, amelyek betölt­­hetővé teszik a meghirdetett állásokat. A pályakezdők munkába állításának rend­szerét zárttá tesszük. Azok­nak a fiatal orvosoknak, akik nem választanak a meghir­detett állásokból, fokozottabb irányítását tervezzük. 1975 programjában szere­pel a főiskolai képzés első évfolyamának megindítása is. A középfokú oktatásban megteremtjük az új egész­ségügyi szakiskolai és szak­középiskolai képzés feltéte­lei­t. Nem említettem, hiszen a szakszervezet legutóbbi köz­ponti vezetőségi ülésén rész­letesen taglaltuk egyik leg­fontosabb teendőnket: az egészségügy integrációjának megteremtését Természete­sen az új esztendő egyik leg­főbb feladata ennek megkez­dése lesz.­­ Miniszter elvtárs, nyi­latkozatát köszönöm, és ez­úton továbbítom miniszter elvtárs jókívánságait az egészségügy valamennyi dol­gozójának.­­ ★ Az interjú készítését köve­tően fogadta el a Miniszter­tanács az egészségügyi mi­niszter előterjesztésében az üzemegészségügy és az üzem­orvosi hálózat továbbfejlesz­tését. Határozatot hozott az üzemorvosi szolgálat bőví­tésére és az üzemekben végzett, egészségügyi munka nagyobb elismerésére. A ha­tározat végrehajtása kiemelt feladatot jelent 1975-ben. Székely Sándorné EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZO­­t 1975. L. g. t)

Next