Egészségügyi Dolgozó, 1975 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-06 / 1. szám

4 egészségügyi dolgozó 1975. I. S. FILMEKRŐL Két magyar filmet láttam az elmúlt hetekben, mindkettő sikeres regény alapján készült. Örkény István „Macskajáték”-át és Kertész Ákos „Makrá”-ját filmesítette meg Makk Károly és Rényi Tamás. Egyedül a hasonló eredet jogosít arra, hogy a két filmről együtt szóljak. A regények között nincs hasonlóság, a két film pedig alapjában különböző két stílust képvisel. Az azonban, hogy mindkettő nem elsődlegesen, hanem meglevő művészi alkotás alapján keletkezett, számos közös kérdést is felvet, hasonlóságokra is felhívja a figyelmünket. Ezeken a közös kérdéseken érdemes eltűnődnünk, hiszen a művészi áttétel — bizonyos művészi alkotásnak mint témának, tartalomnak felhasználása egy másik műfajban — napjainknak gyakori és kedvelt alkotásmódja. Különösen gyakori az irodalom feldolgozása filmmé vagy televíziós játékká. S valahányszor ilyesmit látunk, mindig megkérdezhetjük: az újabb alkotás vajon visszanyúlik-e az első elé, ugyanazt próbálja-e másképpen, a saját eszközeivel megfogalmazni — vagy kiindulási élménye az irodalmi mű; s a film ezt az írott szó adta élményt akarja-e saját eszközeivel érzékeltetni ? A kétféle kiindulópont érzékeltetésére keresve sem találhatnánk jobb példát, mint a „Macskajáték”-ból, illetve a „Makrá”-ból készült film. Rényi Tamás a „Makrá”-ban újra akarja fogalmazni azt, amit Kertész Ákos a regényében megalkotott. Az újrafogalmazás kétségtelenül jogos: a kérdés a filmrendezőnek éppen olyan fontos, izgalmas, éppen olyan szomorú lehet, mint a szerzőnek. A kérdés: az egyén és a közösség mind bonyolultabb, nehezebb, olykor lehetetlenné váló kapcsolata. Makra Ferenc munkás konfliktusát az okozza, hogy semmiben sem akar különbözni környezetétől — annak ellenére, hogy más anyagból való, mint környezete: egy árnyalattal intelligensebb, tisztább annál. Ez a különbség nem akkora, hogy új röppályára indíthatná Makra sorsát — de éppen elég ahhoz, hogy sorsa ellentmondását, a magára erőltetett megalkuvást ne tudja elviselni. Tragédiáját — belülről — az okozza, hogy ezt a különbözőséget — saját egyéniségét — nem akarja tudomásul venni; különállásának jegyeit sem ő maga, sem az író nem fogalmazza meg. De ha nem fogalmazza meg, hogyan érzékelteti az író? Regénye stílusával — ezzel a száraz, furcsa, távolságtartó stílussal, mely az olvásót aktivitásra, továbbgondolásra serkenti —, mely érezteti, hogy az író nem leírni, hanem megérteni akarja a valóságot, ami éppen ezért egyetlen szempontból megfigyelt valóságot tükröz. A „Makra” hiteles munkásábrázolás, nemcsak egy ember, hanem az egész társadalom vonatkozásában is, hitelessége azonban nem egyszerű írói realizmus, hanem nagyon is rafinált stílusbravúr következménye. Olyan írói műfogásoké, melyeket a filmművészetben nem lehet közvetlenül alkalmazni. Rényi Tamás a Makra „nyersanyagához” nyúlt vissza, filmben akarta megmutatni azt, amit a regény írásban. Stílusául a realizmust választotta, s a maga választotta keretben valóban jó művet alkotott. Filmje azonban csak Makra egyéni tragédiáját ábrázolja, a regény általánosabb igazsága, nagyobb távlata hiányzik belőle, a hangsúly Makra „tartásáról” szerelmi kapcsolatára tolódik át. Egyetlen munkás — nem tipikus munkássors ábrázolásaként, hiteles alkotás, rendezése, szereplői jók — csak éppen a regény szuggesztív ereje, nyugtalanító intellektualizmusa hiányzik belőle; az az áttételezés, mellyel a regény többet mond főhőse történeténél. Rényi Tamás filmjében az áttételességet hiányoljuk; Makk Károlyéban az áttételesség túlzásai zavarnak. Örkény István kisregénye tragikomikus játék; egy öregedő asszony lélekrajza: kacagtató és siratni való, vonzó és szánandó, bámulni és megmosolyogni való egyszerre. Nem egymás után vagy egymás mellett: Orbánná alakjában az író egyszerre mutatja meg az emberi sors és lélek ellentmondásait, azzal, hogy mindezt az élet egyik legjelentősebb időszakába, a nagy váltás, az öregedés idejére sűríti. Orbánná megöregedése azonban szintézis is, éppolyan végleteket tartalmaz, mint természete. Megőrzött gyermeksége, a kortalan fiatal lány éppenúgy tovább él benne, mint ahogyan a hátborzongató magányt s a búcsút is megérezzük. Örkény művészetének egyik legnagyobb értéke az ellentétek érzékeltetése, elsősorban a hangulatok szivárványfényében. Ebből a szempontból tekinthető pályája egyik kimagasló alkotásának a „Macskajáték”. Makk Károlyt feltehetően ez a rendkívül gazdag hangulatiság ihlette meg. Gazdag, árnyalt, művészi filmet készített — olyat, melynek művésziessége némileg meg is haladja művészi értékét. Örkény regényének értékét komplexitása adja: a látásmód és az ábrázolás eredetisége és szellemessége. Makk Károly filmje Örkény hangulati színképének csak néhány árnyalatát: a búcsúzásét és nosztalgiáét ábrázolja. Ezt igen szépen és költőien — csakhogy a „Macskajáték” nem erről szól, s éppen ezért ennek érzékeltetésére sem alkalmas. (Külön kérdés, hogy érzésünk szerint a lírai-nosztalgikus ábrázolásmód nem is felel meg Makk Károly tragikumhoz vonzódó rendezői alkatának, így már a témaválasztás sem lehetett szerencsés.) Orbánná örök fiatalságát, gyermetegségét túlságosan harsányan érzékelteti a rendező, a hűtlen udvarlót néhol ízléstelenül a színész, az öregedés, az érzelmi kiszolgáltatottság finom árnyalatait viszont nagyszerűen a három idős asszonyt alakító színésznő. A film képei, színei, operatőri munkája gyönyörűek. Mindezek után — jó film-e hát a „Macskajáték”? Nem filmkritikát írtam, hanem gondolatokat két filmről és többékevésbé két regényről is. Véleményem szerint mindkét filmet érdemes megnézni — de talán érdemesebb a két regényt elolvasni. Beney Zsuzsa BOLYA PÉTER Tél _ Hóban szegény ország vagyunk — mondhatná bánatosan, aki szereti a telet. Kevés a hegy, évek óta tart,a hószegénység. Pedig nem igazi tél az, amikor a varjak észrevehetetlenek a sáros, fekete földön. Milyen is a tél, az igazi? , ...A fenyőket hóbunda takarja, barna oktató okítja a kezdő síelőket, akik most tapasztalják először mekkorát lehet esni sítalppal, a menedékházakban kályha áll, meleg bor gyöngyözik a konyhán, ki lehet várni, amíg megszárad a sínadrág, elolvad a bakancs talpán a hó. ... Indul a síugró, rálép a sáncra, guggolva siklik lefelé, elfogy a sánc, száll, repül, vigyázzban áll a talpakon, aztán csattan a talp, csattan a taps, földet ért, fékez, megáll, hátranéz ... Vajon mit lát? — Korcsolya. Harisnyás lánykák, jambósapkás fiúk kötöznek, egymás kezét fogva halad a szerelmespár, döcögve a jég öreg barátja, van, aki már táncol a jégen és a hangszórókból úgy ömlik-árad a zene, mintha maga a tél játszaná a talpalávalót. Szürke az idő, tehát gondoljunk a jégkorongra és kellékeire: a törött botra, a zebracsíkos bíróra, a behemót kapusokra, a boldog nézőre, aki elteheti a kirepült korongot; a műkorcsolyára és a fehér pályára, ahonnan néha úgy lendül fel a versenyző, mintha soha többé nem akarna jeget érni; a jégvitorlázóra, aki nevet a nevető fakutyákon, a feje felett dagad, csattog a vitorla, talán meg sem áll a szántest nyárig, és észrevétlenül változik át vitorláshajóvá a tó vizén ... „Hóban szegény ország ... gondolja szürke kedvvel a tél barátja. Hintz Gyula: Illusztráció A második Semmelweis és kora A történetírás fejlődését nagy figyelemmel kísérő neves történész, Arnaldo Momigliano korunk életrajzdivatját a műfaj viszonylagos könnyűségével magyarázza. „A biográfia — írja — mindenféle kérdést jól meghatározott keretek közé szorít: politikai történet, gazdaságtörténet, vallástörténet, művészettörténet mind sokkal egyszerűbbé válik, ha egyetlen személyre korlátozódhat.” Aki próbálkozott már életrajzírással — akárcsak hivatalos önéletrajz formájában — igazolhatja Momigliano állítását. Ám ha őszinte, azt is be fogja vallani, hogy ez az „egyszerűség” inkább egyszerűsítés, olykor igen durva szimplifikáció, esetleg egyenesen hazugság. Persze az életrajz sikeréből ez többnyire mit sem von le, ellenkezőleg. De aki az igazságot keresi, nem is a teljes igazságot, csak egy kicsi tényszerű részletét, hamar észre fogja venni, hogy az egyénre korlátozódás nemhogy megkönnyítené, hanem megnehezíti a munkáját. Hiszen bármilyen tényt, még egy jól ismert dátumot is hányféleképpen adnak meg a „megbízható” közlések! A nagy áttekintésekben az efféle pontatlanságoknak egy része jelentéktelenné válhat, de a biográfia mikroszkópos műfaj, s a legkisebb tévedés is egész látóteret befedővé nőhet, a többszázszoros nagyításban. Gondosan és többszörösen ellenőrizni kell tehát mindent. „Jobb, ha magad utánanézel” Ez azonban ritkán egyszerű, többnyire nehéz, olykor egyenesen megoldhatatlan. Kiváltaim , mikor? hol? ki? mi? .milyen? .. kérdéseket megzavarja illetve a kérdezésre érdemessé teszi — az értelmezés. ’ Magyar volt-e Semmelweis vagy német? Részt vett az 1848-as forradalomban, vagy sem? Volt-e barátja? S kik? Skoda, Rokitansky, Hebra, a „második bécsi iskola” akkor már több mint ígéretes nagyságai, milyen barátai voltak? És ő mit köszönhet nekik támogatásban, eszmében, emberségben? Mi tudható be a felfedezésből a bécsi iskola „légkörének”? Mi a szerencsének? Mi Kolletschka tanár tragikus halálának? S mikor történt, legalább hétre pontosan, a nagy fölismerés? Kik, mikor, hol előzték meg Semmelweist? Mit csinált, kikkel érintkezett, amikor nem dolgozott, s nem a gyermekágyi láz rejtélye gyötörte? És egyáltalán: milyen ember volt? Vidám? Szorgalmas? Türelmes? Lobbanékony? Önfejű? Melankóliára hajló? Ahányan írtak róla, annyiképpen feleltek. Benedek István gondosan ismertet minden fontosabb választ, ő maga azonban nem bajlódik a felelettel. Tájékozódik, körülnéz, s új kérdéseket tesz föl. Olyanokat, amiknek a föllelhető adatok alapján utána lehet járni. Nem ad és nem ígér biztos választ: érveket sorakoztat föl, mérlegel, valószínűsít. A híres nagy bécsi barátok segítsége, segített-e egyáltalán? Vagy inkább ártott az ügynek közbelépésük? Benedek őfelőlük nézi meg a kérdést: mit használt a „segítségük” nekik? S egyszeriben világossá válik, miért hagyták magára a nagy „megsegítette!” abban a percben, amint nem volt már szükségük rá. Semmelweis életét Skoda, Rokitansky, Klein, Scanzoni, Hebra meg a többiek életrajzával kell kezdeni. Életrajzot nem lehet egyénre korlátozódva írni. Azt, hogy mit, hogyan, miért csinált Semmelweis, csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk mit, hogyan, miért csináltak a többiek. Nem Semmelweis szempontjából. A magukéból. Hiszen ők a saját életüket élték, nem a Semmelweisét. Eszerint mérendők meg, barátok és ellenségek egyaránt. Nem a „Nagy Ember” visszavert világát kell keresni rajtuk, nem azokat, a kisebb-nagyobb fényeket és árnyakat rajzolgatni, amikkel segítették vagy elhomályosították a nagy fölfedezést. Mindegyik járja a maga útját, és ezek az utak találkoznak meg szétválnak. „Találkozások” Ezekből a találkozásokból sző Benedek István összefüggő, finom hálót; ez az, amit a cím jobb szó híján úgy fejez ki, hogy „kora”. Rossz a szó, mert óhatatlanul a jobb biográfiákban szinte kötelező „korrajzra” emlékeztet, s ilyesminek itt — szerencsére — még a nyomát se találjuk. A „korrajz” ugyanis lényegében tudatlanságunk leplezésére jó, ezek a találkozások ellenben, amikből Benedek sző hálót, leleplezik tudatlanságunkat. Éppen ez tán a fő különbség a második és az első kiadás között: a másodikban sűrűbb és nagyobb lett a háló, úgy is mondhatnánk, hogy hatalmasan megnőtt Semmelweis „kora”. Először is időközben számos fontos tanulmány jelent meg Semmelweisről, s Benedek István sorba mindegyiket összeveti az első kiadással. Kivált a betegség és a halál körülményeit részletezik jobban ezek a szembesítések. Darvas István évtizedes, makacs nyomozása ugyanis felszínre hozott néhány új adatot, amik perújrafelvételt követelnek. Benedek — mintegy folytatva a közben meghalt Darvas István munkáját — nyomoz, de kérdez is és érvel. Nem háborodik föl, és nem ítél. Az olvasó kényszerül végül is észrevenni: Semmelweist Bécsben agyonverték, úgy amint akkor más dühöngő — vagy helyesebben nem teljesen engedelmes — elmebetegekkel is előfordult. A hivatalos és alkalmi történészekre, ünnepi szónokokra és előadókra várt azután a feladat, hogy megteremtsék a brutális gyilkosság és a szégyellt elmebetegség elleplezésére egyszerre alkalmas tényeket ; fölsorakoztassák a melegszívű bécsi barátot, az aggódó hitvest, a derék magyar tanítványokat, a hálás nemzetet. Benedek István nem marasztal el senkit Az indokokat keresi, amik miatt szégyennivalónak ítélték a paralízist, az elmebetegséget. Az erkölccsé hazudott prüdériát leplezi le. De azokat is bemutatja, akik ki tudja, milyen érdekek védelmében máig gátolják a teljes igazság napfényre kerülését. S miközben a napjainkig tartó ügy aktáit olvassuk, óhatatlanul kortársunkká válik a nagy szenvedő. Hisz a kor, amely kényszeredett, vagy joviális mosollyal tér ki az igazság kiderítése és elismerése elől, ugyanaz mint amelyik restellte és agyonverte az elborult elméjű Semmelweist. S a kortársunkká vált tudós hirtelen újra időszerűvé varázsolja nagy fölfedezését: egész életművével és iszonyú halálával tiltakozik a napjainkban újra terjedő — és újra az akkori szülészek közönyéhez hasonló cinizmussal kezelt — orvos okozta ártalmak ellen. De talán általánosabban is fogalmazhatunk: az ember okozta ártalmak ellen. Mert a mi korunk bizony még mindig Semmelweis kora, nem az a „boldog idő” amit, a „búsuló emberbarát” megálmodott. „A kor fogalma — tanította Fülep Lajos — korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek szokásos emlegetése és számonkérése véli. Ellenkezőleg, az egyik legbonyolultabb és legnehezebben bánható fogalom.” „Semmi nem dől el a maga korában” Éppen ezt a nehezen bánhatóságot realizálja és érzékelteti Benedek István biográfusi művészete. Egy percre sem téved a tudománytörténészeknek oly kedves prioritás-vitákba, s nem próbálja a nagy fölfedezést a „korszellemből” megérteni. Nem mennydörög Semmelweis értetlen kortársai ellen sem. Annál nagyobb gondot fordít ellenben hallgatások és elhallgatások megfejtésére. A meg nem tett lépésekre, a halogatásokra, a meg nem írt dolgozatokra, a mellé nem állásokra, a föl nem terjesztésekre, a várakozásokra, a „warten und waschen” hangulatokra. A sok mesterien kihámozott „nem”-ből aztán lassan kibontakozik az óvatosságoknak a nagy fölfedezés körüli összeesküvése. És ennek az önérdekféltő óvatosságnak a tükrében mutatkozik meg az igazi nagyságában Semmelweis fölismerése, a döbbenet, hogy ő maga felelős azoknak a haláláért, akiké évek óta minden gondolata. Ez a felismerésen túl a fájdalmas beismerés nagyszerűsége, hogy „nem a letagadásban rejlik ellenszere”. Ez volt az első, az érzelmi momentum „a tiltakozás érzése, hogy ezt nem lehet elviselni, ebbe nem szabad belenyugodni. A második a kételkedés, a puszta tekintélyelv elutasítása, az első lépés a tudományos kutatás útján: tiltakozás a hihetetlen elhivése ellen. Ezután következik a cáfolat, a korabeli hipotézisek értéktelenségének és tarthatatlanságának kimutatása.” Ez az az út, amin a „felfedezés logikája” — Popper, Kuhn és Lakatos Imre fontos, tudománytörténet-filozófiai vizsgálódásai szerint is — halad- De amint Benedek István lépésről lépésre kifejti ezt a tudományfilozófiai programot, az olvasó másra, többre is rájön. Megérti a múlt századi tudós titkát, a fölfedezés nagyságát és korszerűségét, Semmelweis — és Benedek István — igazságát: „Az aszepszis nem technikai módszer, hanem magatartás, emberi és orvosi magatartás, amely tiltakozik az ellen, hogy gyógyítás helyett vagy gyógyítás közben megbetegítsen”. Végül is nem ezt a semmelweisi programot szolgálja-e — más eszközökkel, de azonos feladatvállalással — minden valamirevaló biográfia? Ezért nincsen igaza Momigliónak; a biográfia nemcsak hogy a történetírás legkönnyebb műfajának nem nevezhető, hanem el sem fér a keretei között. Mert találkozás téren és időn keresztül. Mert magatartás. Vekerdi László január 17-én lesz 60 éves Benedek István elmeorvos, író, orvostörténész. Jelentős irodalmi munkássága az Egészségügyi Dolgozó olvasóinak különösen becses: több mint egy évtizede jelennek meg lapunkban örömet és gazdag gondolatokat adó, emberiességre figyelmeztető írásai. Nemcsak szerkesztőségünk, hanem olvasóink nevében is szeretettel köszöntjük.