Egészségügyi Dolgozó, 1985 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1985-03-01 / 3. szám

4 KÜLÖNLEGES EMBEREK Kérünk egy másik doktort! A szikrázó napsütés ellenére csöndes a falu, sehol egy lélek az utcán. Csak a szomszéd ház kerítése mögül ugrik elő egy jól megtermett házőrző, amúgy kötelességből vakkant kettőt, aztán elódalog. A telek közepére épített kicsinyke ház kéményéből sötét füst kavarog. A lécekből tákolt kaput egy madzag tartja, kutya nincs, a kopogtatásra senki nem felel. Benn a házban a konyhából előjövő idős asszony könnyekre fakad. Mutatom a levelet, bólogat, ő írta. * „Sírva írom ezt a levelet, mert nagyon félek, nagy bajban vagyok. Gyomoros lakosok vagyunk, öregek. Én hetvenéves vagyok, a férjem a nyolcvanegyedikben van, és van egy fiunk, aki harminchét éves. A férjem félig béna, ágyban fekvő, a fiunk hibás, szellemi fogyatékos, szintén ágyban fekvő. Én még valahogy fenn vagyok, ápolom őket, de a gerincemmel sokat szenvedek, és igazán nem tudom, hogy mi lesz velünk, ha én is ágynak esek? Van egy csomó beutalóm, kórházba akartak küldeni, de akkor mi lesz az én árváimmal? Inkább azt választottam, hogy injekciókat kapjak. A rendelőbe bejárni nem tudok, az orvos pedig száz forintért adja be darabját itthon. Kicsi a nyugdíjunk, s én ezt már megfizetni nem tudom. Segítsenek, hogy egy másik orvos lásson el bennünket, aki vigyáz ránk, s nem kell kifizetni ennyi pénzt! ” * A hálószoba, akár egy elhanyagolt kórterem. Az idős ember csak a fejét fordítja felém, szemében üresség, közöny. A fogyatékos fiú kortalan, az anyja kérésére felül, és megigazítja fején a svájcisapkát. Ingatja kicsit a fejét, aztán visszahanyatlik az ágyba. A padlón ki nem ürített kacsa, a helyiség levegőtlen, sötét. Visszamegyünk a konyhába, s a továbbra is síró asszonyt arról faggatom: miért kért külső segítséget? A kérdést nem érti. Vastag sapkában van, s mint mondja: különben is nagyot hall. Megpróbálom nagy betűkkel a noteszlapra felírni a kérdéseket. Azt nem tudja elolvasni, a szemüvegét pedig nem találja. De legalább folyamatosan beszél. — Három éve robbantam le a gerincemmel, akkor vagy húsz injekciót kaptam, a többit nem tudtam beadatni. Nem bírtuk anyagilag. Ha üzentem a doktornak, akkor kijött, de az mindig egy százasba került, így jártam a férjem betegségével is. Az a benyomásom, hogy vele se sokat törődik. Csak kijön, szétnéz, nevetgél. Hiába dobtam ki a sok pénzt. Most aztán itt vagyunk hárman, és fogalmam sincs, hogy mi lesz velünk, ha én is lebetegszem. A beszélgetés fonala egyre csak visszacsavarodik az orvoshoz, akiről időközben kiderül, hogy a százasokat nem ő kérte, hanem az idős asszony adta hálából. Ezt a hálát függesztette fel már jó ideje. A háromtagú család havi bevétele nyugdíjjal, a fogyatékos gyermek után járó családi pótlékkal és a rendszeres tanácsi segéllyel együtt ötezer-háromszáznyolcvan forint. * Gyomoré ezerhatszáz ember lakta kisközség Győr-Sopron megyében. Mindenki ismer mindenkit. Aki mégis inkább mindennek tudója, az Szabó Zoltán nyugdíjas iskolaigazgató, aki itt született, s azóta is itt él. Hozzá kopogtatok be: mi is itt az igazság? — Bakosék elég különleges emberek. Többen vannak akikkel bajuk volt, mint akikkel jóban vannak, így aztán arról, hogy hogyan is élnek, nemigen tud senki semmit. Talán a lányuk. Ő gyermekgyógyász, a velük meg, ha jól tudom, üzemorvos, ők látogatják az öregeket. Azok ketten sok mindent próbáltak, hogy valami emberi környezetbe helyezzék a két idős embert, meg azt a fogyatékos gyereket, de ők hallani sem akarnak róla. Hogy a doktorunk milyen ember? Hosszú évek óta lakik itt, én úgy ismerem, mint jóindulatú, rendes, vidám embert. Hogy kér-e pénzt a vizitért, vagy hogy azt a betegek önként adják, azt nem tudom. Ahhoz ott kellene lenni... * Dr. Dobos Imre tizenöt éve a falu körzeti orvosa, itt lakik, itt él az emberek között. Amint megtudja, hogy mi járatban vagyok, keserű mosolyra húzódik a szája. — No látja, ilyen a mi munkánk becsülete. Évtizedekig húz az ember, talpon tartja a falut, küszködik, lohol, aztán akad valaki, akinek valami nem tetszik, s beír az újságnak. Dobos doktor készséges, azonnal behozatja a Bakos család kartonjait, valamint az elmúlt évi jelentést. Ez utóbbiból néhány adat: a járóbeteg-rendelésen megjelentek száma olyan magas, mintha a falu valamennyi lakója négy ízben kereste volna fel az orvost. Huszonegyen kerültek kórházba, több mint kétszázszor hívták házhoz az orvost, ő maga pedig több mint kétezer alkalommal látogatta meg az otthon gyengélkedőket. A Bakos család kartonjain nyomon követhető valamennyi betegség, s ott van Bakosné nyilatkozata két évvel ezelőttről: az injekciós kezelést nem kéri! — Nem tudom, hogy a Bakos néni elmesélte-e, hogy a lánya orvos, s a veje is az, így aztán jók a kapcsolataik. Hiánygyógyszereket szereznek be, beutalókat intéznek, s ha úgy tetszik, házi kezelésben tartják az öregeket. Az én terápiám ott nem mérvadó, nem is hallgatnak rám. Ha pedig a bizalom nincs meg, oda a siker. Ami az injekciókat illeti, valóban kiírtak Bakos néninek egy kúrát, azt kellett nekem beadnom. Rendszeresen jártam hozzájuk, megnéztem az öreget is, ha már ott voltam. Nekem nem panaszkodtak. Ami pedig a pénzt illeti: én soha senkitől nem kérek egy fillért sem, nekem arra nincs szükségem. Nem tagadom, vannak akik adnak. Hol három tojást, hol egy százast. Falusi körzet, ezzel honorálják a benzinköltséget. Megmondom: nem futja rá ... * Szakmai követelmény, hogy az újságíró kíséreljen meg a legrövidebb időn belül tisztán látni, s ha nem megy, kérdezzen magától is. Olyanokat például, hogy Bakos néni miért nem beszélt arról, hogy a lánya orvos, hogy kezeli, s arról sem, hogy a látszat ellenére egyáltalán nincsenek egyedül. Miért vádolta meg a kezelőorvost anyagiassággal, amikor ezt az állítást a személyes találkozásnál azonnal visszavonta. Miért aggatja másokra saját gondjait, miért rontja el a végül is békésnek mondható kapcsolatot azzal, hogy más orvos kijelölését kéri, amikor a legjobban ő tudja, hogy vészhelyzetben úgyis Dobos doktor lesz az, aki gyors segítséget nyújthat. Hogy a válaszok hol vannak, nem tudom. Ám a körzeti orvosok életét rokoni szálakon is ismerve az a benyomásom: Dobos doktor méltánytalanul került abba a helyzetbe, hogy magyarázkodnia kell. Láttam, nem szívesen tette. S valahol, bent, le kell majd gyűrni egy érzést, amikor jön a hívás: Bakos Józseféknál baj van ... Kalocsai Mihály EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ 1985. MÁRCIUS Hivatása: gyógyszerész Szabolcsban Amikor Nyíregyházáról a Megyei Gyógyszertári Központ szótitkára társaságában Nyírmadára indulunk, jobbára csak annyit tudok Pesti Pálról, a madai gyógyszerészről, hogy 32 éve a szó nemes értelmében „szolgálja” a szabolcsiakat, a környéken lakók egészségét, s azt, hogy a falu apraja-nagyja csak Pali bácsiként emlegeti. Azután azt is elmondja dr. Vangel Sándor szb-titkár, hogy Pali bácsinak milyen érdemei vannak a helyi gyógyszertár gárdájának biztosításában. Akkor már kíváncsian várom a találkozást. Egyenes járású, tetterős, őszes férfival fogunk kezet. — Huszonhat évesen tértem vissza a frontról — mondja. Anyám figyelmeztetett, hogy tanuljak, mert csak az az enyém, amit a fejemben hordok. Szegeden lettem gyógyszerész. Jászberényi születésű vagyok, ezért Szolnok megyében szerettem volna elhelyezkedni. De akkor — az ötvenes évek elejét írtuk — szigorúan meghatározták, ki hova menjen, így kerültem én Szabolcsba, és itt maradtam. Előbb a Gyógyszertári Központban dolgoztam, majd Nagykállóba helyeztek a patikába, ahol főnököm, Magas Sándor kilenc hónap alatt megtanított igazán dolgozni. Közben helyettesítettem Rakamazon, Balkányban, Baktalórántházán. Nagykállóban ismertem meg a feleségemet, gimnáziumi tanárnő volt, helyrevaló teremtés, rövidesen, összeházasodtunk. Azután egy évig Mátészalka következett, és 1953. október 15-től vagyok gyógyszerész Nyírmadán — sorolja az életrajzi adatokat, mosolyogva, szinte egy lélegzetvételre. Azt is megtudtam tőle, hogy a 6700 lakosú községen kívül Pusztadobost is ők látják el, de naponta jönnek receptekkel a környező falvakból, Gemzséről, Gyulaházáról, Nyírkárászról. — Az itteni emberek nagyon szorgalmasak és jólelkűek — folytatja —, pedig a köztudatban Szabolcs megyéhez a „sötét” jelzőt társítják. Hát én ezt nem tapasztaltam. Igaz, a termelőszövetkezet megalakulása előtt a parasztember hamarabb vitte a jószágot az orvoshoz, mint hogy maga menjen a betegségével. De ez másutt is így volt. A téeszek megalakulása után azonban, az SZTK-tagság kiterjesztésével a környékbeli orvosok munkája rendkívüli arányban megnövekedett, és hallatlan mértékű lett a gyógyszerforgalom is. Este a fáradtságtól szinte belezuhantunk az ágyba. És tudni kell, hogy akkoriban a bevétel nagy részét filléres receptek adták. Az orvos és gyógyszerész viszonyára terelődik a beszélgetés. Mint elmondta, a területet három körzeti orvos látja el, akikkel jó kapcsolatban áll. — Befolyással van ez a falu lakosainak egészségi állapotára, sőt az általános hangulatra is — figyelmeztet, s itt már érződik szavaiból a közember gondja. — Nézze, ha az orvos felírja a gyógyszert, és én azt mondom a betegnek, hogy épp nincs, tudomásul veszi, de valahol a lelke mélyén azt hiszi, hátha pont ez gyógyítaná meg a betegségét. Hogy ezt a rossz érzést megelőzzem, felveszem a telefont, és értesítem az orvoskollégákat, ilyen meg ilyen gyógyszer most nem érkezett, írjanak másikat, amivel helyettesíthető, hogy ne kelljen a betegnek a rendelőben kétszer várakoznia. — Persze sokszor a gyógyszerészhez jönnek a betegek először panaszkodni. Ilyenkor továbbküldöm őket az orvoshoz. Nem kuruzsolok, mert ezt kívánja a gyógyszerészetika. Pali bácsi nagy almatermesztő hírében áll. Azt is elmondja, hogyan szerezte tudását. — Az almatermesztést Szabolcsban az ötvenes években az állami gazdaságban kezdték. A gazdaság főkertésze, Tihle Károly Drezdában tanulta a gyümölcskertészetet. Az itteni görög pappal csináltak egy facsemetekertet. Ő volt az első, aki a környéken almafacsemetéket nevelt. 1954-ben alaptalan váddal letartóztatták, s itt maradt a felesége négy gyerekkel. Mondtam az én feleségemnek: nekünk úgysincs gyerekünk, segítsünk, ahogy tudunk. És beírattuk a lányát az iskolába, hogy továbbtanuljon. Szereztem nekik szenet, ezt, azt. Mikor Karcsi hazajött, hálából beállított hozzám nagy csomó csemetefával, és mondja: „Beültetem a kertedet.” De nem értek hozzá, válaszoltam, mire ő: „Majd megtanítlak.” Gyönyörű szépen, négyzetesen ültette a fákat. Akárhonnan néztem, mindegyik fa fedte a másikat. Tetszett is nagyon. Azután mindig eljött, megtanított metszeni, hajtásokat nevelni. Három, négy év alatt megismertem az almatermesztés művészetét, mert az. Akkoriban mindenki elkezdett almát telepíteni. Gondoltam, ha most a városban laknék, a munkába menés-jövés elvinne egy-két órát. Itt meg ezt az időt szabad levegőn, egészségesen töltöm, és még hasznot is hoz. — Csak, tudja, az almakereskedelem manapság igen rossz, mondhatnám tisztességtelen — fűzi hozzá bosszúsan. — Mi szeretnénk, ha a pesti vagy a dunántúli munkás is olcsón hozzájuthatna a szabolcsi almához, de a felvásárlást rosszul szervezik meg, és mire az alma a sok kézen át a fogyasztóhoz jut, igencsak megdrágul. Szavaiból ismét a közéleti ember felelőssége cseng. De csak annyit hajlandó még magáról elárulni, hogy a szakszervezeti bizottság tagja, húsz éve bérfelelős, hosszabb ideig szakszervezetünk központi vezetőségének is a tagja volt. Azt már az szb-titkár mondja el, hogy a nyírmadai lányok közül ötöt küldött asszisztensi tanfolyamra, hogy indítására nyolc fiatal választotta a gyógyszerészi hivatást, közülük négyen a megyében dolgoznak felelős beosztásban. És dr. Vangel Sándor sorolja föl Pali bácsi szakmai, szakszervezeti és közéleti kitüntetéseit, meg azt, hogy a népfrontmozgalom keretében milyen szerepe volt a helyi közellátás megjavításában vagy négy utca kikövezésében. Ő minderre mosolyog. — A legnagyobb elismerés a helybeliek részéről az — mondja —, ha megyek az utcán, és kezet ráznak velem. —major— Három évtized az alapellátásbanOrvos, irodalmár, helytörténész A véletlen hozta, hogy a beszélgetés a rendelőben zajlott le, néhány perccel „műszak” előtt. Az már magától jött, hogy a bemutatkozásnak-ismerkedésnek szánt szavak lassan renddé álltak össze és kirajzolták dr. Ferenczi Miklós almásneszmélyi körzeti szakorvos, helytörténész, irodalmár tevékeny életének kontúrjait. — Mi irányította figyelmét a helytörténetre? — írtam egy szakmai értekezést az 1831. évi dunaalmási kolerajárványról. Az anyakönyvek tanulmányozásakor vettem észre egy bejegyzést: 1844. április 17-én házasságot kötött Végh Mihály református esperes és Lévainé, utána zárójelben, Csokonai Vitéz Mihály Lillája. Meglepő volt, hogy közel fél évszázaddal a beteljesületlen szerelem után is élt a helyiek tudatában, hogy ki volt Lilla. Ahogy jobban utánanéztem a levéltári anyagnak, kitűnt, elég hamis kép élt Lilláról, akit hűtlennek bélyegeztek. Ezek eredménye lett az 1968-ban megjelent Csokonai Lillája, majd kibővítve 1973-ban a Csokonai- és Lilla-emlékek Komárom megyében című könyvecske. — Sikerült felkelteni az érdeklődést a művek iránt? — A fogadtatás engem meglepett. Juhász Géza, a debreceni egyetem professzora köszönetét fejezte ki a munkáért, mert eddig nem ismert adatok is felszínre kerültek. A British Museum a könyvtár útján kért a művekből. 1980-ban Londonban jártamkor nem kis büszkeséggel tapasztaltam, milyen féltő gonddal őrzik Csokonai műveinek első kiadásait. A helybeliek is örömmel fogadták. Rádöbbentem, hogy az emberekben erős vágy és megismerni szűkebb hazájuk múltját. Nemrégiben régi tulipántos ládákat vertek szét a faluban, Kossuth-bankók hullottak ki belőlük. Azt sose lehet mondani, hogy nincs mit gyűjteni. Keresni kell! — Szerencsés helyzetben is volt: kevés falu dicsekedhet ilyen gazdag hagyományokkal. — Igen, és a kutatás más érdekes adatokat is felszínre hozott Dunaalmás és Neszmély történetéből —, ahogy az 1976-os egyesítés előtt a két falut hívták. Ekkor született meg a Dunaalmás 48/49-ben című kötet 1977-ben, melyet egy év múlva az Emlékek a szabadságharcról című követett, amelynek „fülszövegét” Káldi János költő írta. A szabadságharchoz családi szálak is fűznek: dédnagyapám, Ferenczy Károly és egy másik rokon, Ferenczy Sándor is Bem katonája volt. A helytörténeti munka nem csak „papíron” folyt. Lilla lakóházában, melyet 1933-ben újjáépítettek, 1971-ben helyet kapott a Lula-emlékszoba, mellette a könyvtár és kultúrterem, amely már számtalan rendezvény színhelye volt. A falu legújabb kori története is tartogatott számomra meglepetéseket. Egy újságcikk nyomán kerestem a kapcsolatot egy szovjet orvosprofesszorral, aki felcserként részt vett hazánk és a község felszabadításában. A falu határában vívott egyik csata során, 1945. március 20-án itt vesztette el a legjobb barátját, Tyimosenko főhadnagyot. A Lenin-renddel kitüntetett Kuzmin professzor, orvostörténész 1983-ban, magyarországi tartózkodása alatt, felkereste a régi csaták színhelyeit is. Megrendítő volt az idős orvos emlékezése a harcokra és barátjára, aki sohasem térhetett vissza hazájába. — Hogy tud időt szakítani a „ különmunkákra ” ? — Időbeosztással. Helyzetemet megkönnyíti, hogy bár nagy a körzetem, két fiam és feleségem is sokat segít. A praxison túl is gyakran van alkalmam beszélgetni az emberekkel, a népfront községi bizottságának elnökével, így munka közben is tudok adatokat gyűjteni a település múltjából, hagyományaiból. 1973-ban a Szocialista Kultúráért kitüntetést kapta, 1979-ben a népfront Ortutay-emlékérmet. Kedves emlék a szovjet—magyar barátság ápolásáért Kuzmin professzor által átnyújtott szovjet katonai érem is. — Mit takar a kifejezés: orvosíró ? — Az irodalomban tevékenykedő orvosnak ma már nálunk is elfogadott megtisztelő neve, az orvosíróknak egyesületük, rendezvényeik, hagyományaik vannak. Magam is tagja vagyok a Magyar Orvosírók Körének és a Nagykőrösi Arany János Irodalmi Társaságnak, amely kiváló alkalmat nyújt a hasonló érdeklődésű kollégák között tapasztalatcserére, vitára, akár kongresszusokon, akár egyéb összejöveteleken, így megismerkedhetünk külföldi orvosírókkal is, ez mindenképpen nagyon hasznos. De a vélemények tarkasága ellenére egyben egyezik a szemléletünk, egy jó orvosnak nem a betegséget, hanem a beteg embert kell gyógyítania. S ez egyet jelent a törekvéssel az ember minél sokoldalúbb megismerésére. A kellemes atmoszférájú beszélgetés mottója lehetne az a mondat, mely egy orvosi szakkönyv előszavában olvasható: az orvos legyen egy kicsit művész is. Veizer Tamás ! Pontosan három évtized telt el azóta, hogy dr. Pogány István fiatal körzeti orvosként állást kapott az angyalföldi „kocsis körzetben”. Pontosan 15 esztendeje, hogy mint angyalföldi polgár először találkoztam a lakók körében nagy tiszteletnek örvendő körzeti orvossal. Igaz, akkor már nyoma sem volt a régi rendelőnek, a stráfkocsiknak és földutaknak, nem kellett már stukkerrel járni az utcákat az egészség őreinek, hiszen a hatvanas évek alatt átrajzolódott a kerület térképe. A szoba-konyhás földszintes épületek helyén korszerű emeletes házak, összkomfortos lakások épültek, kicserélődött a lakosság egy része is, de a körzeti orvos maradt a régi. * — 1956-ban költöztünk ide — mutat körül az esztétikusan berendezett rendelőben dr. Pogány István. Két lakást alakítottak át orvosi rendelővé, ami ma is meghatározó az életünkben. A két rendelőben felváltva négy orvos dolgozik. Sajnos a folyosók elég szűkek, úgyhogy egy-egy influenzajárvány idején nem ajánlatos más betegséggel idetévedni. Egyébként jó a műszerezettségünk, megfelelő a szakembergárdánk is. Valószínűleg ezért jelölték ki intézményünket oktató körzeti orvosi rendelőnek. Munkánk szempontjából nagyon jó, hogy a szakmai integráció során a Róbert Károly körúti Kórház-Rendelőintézethez kerültünk. A főigazgató főorvos — sokak szerint és mi is így érezzük — alapellátás-centrikus. Komoly segítséget jelent ez számunkra, és előnyös a lakosság ellátása szempontjából is. — Évekkel ezelőtt sok szó esett a körzeti orvosok szakmai el nem ismeréséről, ön szerint mi a helyzet manapság? — Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a legmagasabb szinteken is jobban elismerik a mi szakmánkat, mint az a körzeti orvosok körében tudatosult. Sok szerepe van az elismertetésben a Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesületének, amely a szakszervezet budapesti bizottságának kezdeményezésére a belgyógyász társaság szekciójából alakult. Az alapítók között volt dr. Tóth Károly, dr. Faludi Béla és első főtitkárunk dr. Szőnyi András is. Természetesen én is a kezdeményezők között voltam. Ma már a körzeti orvosok fele tartozik tagságunkhoz. Lapunk a Medicus Universalis mintegy 3500 példányban jut el az olvasókhoz. — Nem gondolt arra sosem, hogy kórházi, klinikai orvos legyen? — Az édesapám is körzeti orvos volt Zemplén megyében. Jómagam az egyetem elvégzése után ugyan belgyógyásznak készültem, de nem kaptam állást. Ez volt az egyetlen üres orvosi állás, amihez úgy jutottam, hogy nyugdíjba ment az elődöm. Persze 30 év alatt sokszor volt lehetőségem a változtatásra, de nem mentem el. Szeretem a körzeti orvosi munkát, és nagyon hozzám nőtt a kerület is. Pályakezdő koromban itt laktunk, de elköltözésünk után sem változtattam körzetet. Ma már annyira ismerem a betegeimet, hogy a kórházba is utánuk járok, és sajnos egyre többször kísérem ki idős pácienseimet a temetőbe is. Összeszoktunk. Az hiszem ennél teljesebb életet nem is képzelhetek magamnak. Dr. Pogány István nem csupán a betegei körében népszerű. Közéleti tevékenységét Honvédelmi Emlékérem és a Vöröskereszt Kiváló Dolgozója címmel jutalmazták. Szakmai munkáját 1968-ban Érdemes Orvos címmel tüntették ki, majd a közelmúltban a Róbert Károly körúti Kórház-Rendelőintézet centenáriumi ünnepségén Kiváló Munkáért kitüntetést kapott. Végezetül engedje meg, hogy megkérdezzem: mit mondana a ma szakmát választó fiatal orvosnak? — Előbb ismerjék meg a körzeti orvosi munkát, csak azután döntsenek arról, hogy az általános orvoslást vagy valamiféle klinikai szakmát választanak. Szép szakma a miénk, amiben az egészségügyi eszközök, a jó szakemberek mellett a gyógyítás nagyon fontos tartozéka a közreműködő beteg. Enélkül nem lehetséges eredményes megelőző és gyógyító munkát végezni. — nógrádi —