Látlelet, 1998 (42. évfolyam, 1-3. szám)

1998 / 1. szám

2 Kiegészítés a magyar kiadáshoz Hazánkban is egyre jobban terjed a teljesítmény érté­kelése, és ezzel jár a szemé­lyes felelősség vállalása is a végzett munkáért. A hivatalban az ajtón felirat jelzi, hogy ki dolgo­zik a szobában. A kereske­delmi vagy vendéglátó-ipari egységekben egyre többször olvassuk le a kitűzőről, hogy ki foglalkozik velünk. Joggal elvárható hát, hogy az egészségügyi szolgáltatás során is egyértelmű infor­mációt kapjon a beteg, ki gondoskodik róla, ki foglal­kozik vele. Ez egyre jobban terjed már, bár a könyvben leírt módszerek között van még számunkra néhány túl­ságosan költséges is. Ritka a különböző színű vagy fa­zonú formaruha, de elvár­ható már a jól olvasható jelzés a kitűzőn, kicsoda és milyen szerepben, feladat­tal, képzettséggel foglalko­zik velünk. Nem kell már hosszú ideig várni, amíg az itt leírtak nálunk is a min­dennapi valóságot fogják tükrözni. Az igény a tájé­koztatással növekszik, ezt ez a könyv is elősegíti. E­gy alkalommal éppen viziteltem a kórterem­ben, amikor a telt arcú és alakú, csillogó szemű, 64 éves Brown-né az ágyához intett. Kérte, hogy hajoljak közelebb, majd ezt súgta a fülembe: “Nővérke, én iga­zán nem akarok bajt senki­nek, de hallottam, amikor az orvos azt mondta Nelsonné­­nak, - mutatott a szomszéd ágy felé -, hogy nagyon fon­tos pontosan nyilvántartani, mennyi vizeletet ürít és meny­nyi folyadékot fogyaszt”. Bólintottam. Nelsonná ki­vizsgálásához szükséges vizs­gálatok valóban megkövetel­ték a folyadékegyensúly pon­tos ismeretét. “Nos tehát, ma reggel az egyik nővér kivitte az ágytá­­lat, - folytatta Brown­ né - ép­pen a fürdőszobában tartóz­kodtam, amikor kiöntötte. Nem mérte meg előtte a fo­lyadék térfogatát, nem nézett semmit, egyszerűen a WC-be zúdította és felírt valamit ar­ra a papírra, ott az ajtón”. Melyik nővér volt az, Brown-né? “Hát nem is tudom, nem emlékszem tökéletesen, az egyik nővér.” Milyen színű egyenruhát viselt? “Rózsaszínűt? De az is le­het, hogy kék volt, már nem tudom. Én csak azért szól­tam, mert a doktor úr mond­ta, hogy ez feltétlenül szük­séges.” Természetesen megkö­szöntem Brown­nénak a tá­jékoztatást, mely bár fontos volt, nem segített azonosítani a bűnöst és azt sem lehetett belőle kihámozni, hogy az eset felelőtlenség, gondatlan­ság, tudatlanság vagy hiá­nyos tájékoztatás miatt for­dult-e elő. A főnővérek gyakorta talál­koznak hasonló esetekkel és azzal, hogy a betegek ritkán azonosítják a szóban forgó nő­vért. Nem csupán a nevüket nem tudják, gyakran abban sem biztosak, hogy az illető nővér, technikus, segédápoló, dietetikus, önkéntes segítő vagy takarító volt-e. Pedig fel­tétlenül tudnunk kell, ki felelős ápolásunkért és mit tehet, illet­ve mit nem tehet értünk kórhá­zi tartózkodásunk során. Számos kórházban tájékoz­tató füzetet adnak közre, mely­ben megtalálható, hogy a sze­mélyzet mely tagjai milyen szí­nű egyenruhát viselnek! Ezt fi­gyelmesen olvassuk el. Bizo­nyára közömbös, hogy szak­vagy segédnővérhez fordulunk segítségért egészen addig, amíg az illető válaszol kérdé­sünkre vagy megoldja a prob­lémánkat. A baj akkor kezdő­dik, amikor valaki hosszú ta­pasztalata vagy elbizakodottsá­ga miatt áthágja hatáskörének korlátait és hibás, félig helyes vagy hiányos tájékoztatást nyújt. Például: Allen­nén hétfőn reggel hó­lyagtükrözést végeztek. A be­avatkozás előtt nyugtatót szok­tak adni, majd az eszközt álta­lános érzéstelenítésben vezetik a húgyhólyagba. A vizsgálatot műtőben végzik s műtéti be­avatkozásnak minősül, noha nem ejtenek metszést a szöve­teken, és a beteg még aznap hazamehet. Kedden reggel a segédnő­vér megmérte Allen­ ne testhő­mérsékletét, majd ellentmon­dást nem tűrően közölte: Láza van, jobban tenné, ha ma ágy­ban maradna és nem mászkál­na sokat. Valójában Allen­ né testhőmérséklete csak 37,2 ° C volt, ami cystoscopia után gya­kori. Szívfrekvenciája és lég­zésszáma normális volt. Nem volt miért ágyban rostokolnia és a betegek többségéhez ha­sonlóan tanácsos volt minél többet mozognia, hacsak keze­lőorvosa ezt kifejezetten meg nem tiltotta. Ezen kívül, Allen­­ne megriadt és szorongani kez­dett. Betegtársa beszámolt az esetről a főnővérnek, aki mind a téves tájékoztatást, mind pe­dig az ifjú nővér saját képessé­geiről és hatásköréről alkotott elképzeléseit megfelelően kor­rigálta. A kórházban szinte hem­zsegnek a különböző képessé­gű dolgozók, akikben gyakran semmilyen közös vonás sem fe­dezhető fel. Az egyetlen össze­kötő kapocs a beteg, a kórházi osztályoknak pedig csupán egyetlen dologra kell(ene) össz­pontosítaniuk, nevezetesen, hogy a lehető legmagasabb színvonalú ellátást nyújtsák betegeik számára. A valóságban, különösen a legnagyobb kórházakban, az egyes osztályok versenytársak­nak, ellenfeleknek, munkájukat akadályozó tényezőknek tekin­tik a többi osztályt. Az ellátás folyamata így megtörik, és a főosztály nem tudja, mit tesz­nek a beosztott részlegek, a be­teg pedig elvész a napirendek, protokollok és jelentések ára­datából származó papírtenger­ben. A betegek tájékozódását nehezíti, hogy egyre több kór­házban szüntetik meg azt a rendelkezést, mely szerint a különböző funkciójú dolgozók­nak eltérő színű egyenruhát kell viselniük. Gyakran min­den kórházi dolgozó (a takarí­tónők és a segédnővérek is) fe­hérben jár és a nővérek sok he­lyütt még fityulát sem horda­nak. Ez bizony alaposan meg­nehezíti a tájékozódást. Már­pedig nagy segítség, ha ismer­jük valamelyest a kórházi sze­mélyzet tagozódását, mely ál­talában a következő öt kategó­riába sorolható: adminisztratív dolgozók, orvosi kar, kisegítő személyzet, karbantartók, ápo­lószemélyzet. Adminisztratív dolgozók­kal már találkoztunk a felvételi irodában. A kórházban még tu­catszám dolgoznak hasonló al­kalmazottak, csak éppen a be­tegek ritkán találkoznak velük. A kórházigazgatóságon, a köny­velésben, gazdasági és pénz­ügyi osztályon, illetve hivatal­ban, a telefonközpontban, a tá­jékoztató részlegben, az aján­dékboltban és a büfében, az irattárban s a könyvtárban dol­gozók munkája mind létfontos­ságú a kórház működése szem­pontjából, a betegek azonban csak futólag kerülnek kapcso­latba ezekkel az alkalmazot­takkal. A kórház orvos karához tartoznak a kórházban alkal­mazottként vagy szerződéssel foglalkoztatott orvosok, a bent­lakók, a szakorvosjelöltek, az orvostanhallgatók és a specia­listák. A kisegítő­ személyzet tag­jai a laboratóriumi, röntgenes, dietetikus, fizikoterápiás és munkaterápiás asszisztensek és a segédszemélyzet, valamint a gyógyszertár és a műszaki osztály dolgozói. Rendszerint egyenruhájuk színe, vagy a hajtókájukon viselt jelvény, il­letve névtábla alapján azono­síthatók. A terápiás assziszten­sek az első kezelés alkalmával általában bemutatkoznak és tá­jékoztatnak bennünket szere­pükről. Ha ezt elmulasztanák, kérdezzük meg és jegyezzük fel nevüket és azt, hogy melyik részlegben dolgoznak. Lehet­séges, hogy egy nap ismét be­szélni szeretnénk az illetővel és ha nem tudjuk a nevét-a kór­ház nagyságától függetlenül -, aligha tudjuk kinyomozni, ki tanácsolta, hogy kímélő étren­dünket nyugodtan egészítsük ki kapormártással. A karbantartó szolgálta­tások közé tartozik a takarítás, a mosodai szolgáltatás, az anyagbeszerzés, a műszaki kar­bantartás, az energiaszolgálta­tás és a biztonsági szolgálat. Olykor hajlamosak vagyunk megfeledkezni e részlegek fon­tosságáról, azonban a kórház olajozott működése és a bete­gek kényelme szempontjából ezek egyszerűen pótolhatatla­nok. Gyakran e részlegek dol­gozói sincsenek tisztában fon­tosságukkal. A portás vagy a kórterem padlóját felmosó ta­karítónő nem feltétlenül tudja, hogy munkája mennyire nélkü­lözhetetlen gyógyulásunk szem­pontjából. Bár a tisztaság je­lentőségét szükségtelen hang­súlyozni, mégis, manapság jó néhány helyen nem kell feltét­lenül fehér kesztyűt húznunk ahhoz, hogy a piszkot észreve­gyük. Ez pedig szerepet játsz­hat a nosocomialis (kórházi) fertőzések számának gyarapo­dásában. Az egyik kórházban tett lá­togatásom során megdicsértem egy egészségügyi szakiskolást, mert igen alaposan, a bútorok alatt és mögött is felmosta a kórterem kövezetét. Ezt meg­előzően viszont napokig bosz­­szankodtam az ágyak és asz­talok alatt lépten-nyomon lát­ható szöszök és baktériumok­tól hemzsegő hulladékok lát­tán, ezért is értékeltem nagyra a hallgató lelkiismeretes mun­káját. Széles mosollyal köszön­te meg a dicséretet: “Tudja aszt­más vagyok, így aztán igazán tisztában vagyok vele, mennyi­re zavaró lehet a por. Képze­lem, ha valaki beteg, már csak ez hiányzik a többi problémája mellé.” Ez aztán az empátia! Bárcsak minden kórházi dol­gozónak nagy dózisban adhat­nánk belőle! Tudjuk, hogy a kórház mű­ködése szempontjából minden részleg tevékenysége fontos. Mégis, dolgozók létszámát te­kintve az ápolási osztály a leg­hatalmasabb és a leginkább felelős a betegek ellátásáért. Dolgozói között számos, külön­böző funkciót betöltő nővért (kórházi ápolónőket, kórházi szakápolónőket, nővéroktató­kat, nővérhallgatókat, segéd­nővéreket, segédápolókat, osz­tályírnokokat, nővérigazgató­kat, olykor betegszállítókat, küldöncöket, sőt önkénteseket is) találhatunk. Manapság azért nehéz meg­különböztetni a különféle fel­adatokat ellátó nővéreket, mert letűnőben van az egyenruha vi­selése, mellyel kapcsolatban korábban szigorúan előírták, miként kell öltözködnie és vi­selkednie a hivatásos nővérek­nek. A névtáblák, jelvények, sőt még a nő­véri hivatás jelké­pének tekintett, hetyke fityula is - mind a múlté! A magam részéről ezt sajnálatosnak tar­tom. Emellett sok beteg is hiá­nyolja a nővérek feje búbjáról a fityulát, melynek alapján pompás szórakozás volt kita­lálni, hogy az illető melyik nő­vériskolában végzett. Többen pedig úgy gondolják, hogy a fityula a színvonalas ellátás jelképe. Egy alkalommal egy idős beteg megjegyezte: “Terem­tőm, az a hölgy ott valóban sú­lyos beteg lehet!” A beteget kí­sérő nővér meglepetten kér­dezte: “Miből gondolja ezt?” “Hát, mert fityulás nővér segíti szentem.” Amikor édesanyám kórház­ban feküdt, egy ízben három egymást követő napon próbál­tam látogatási időben előkerí­teni egy-egy nővért. Elkesere­désemben végül aztán egy ha­­risnyátlan, fehérszandálos lá­bát a kórlapszekrénykén pihen­tető, csíkos köpenyt és valaha fehér, mostanra inkább szürkés pantallót viselő ifjú teremtés­hez fordultam. Amikor meg­kérdeztem tőle, hogy merre ta­lálhatnék egy nővért, a fejemet csaknem leharapva rám för­­medt: “Én is nővér vagyok!” Azóta nem értem, miért sér­tődött meg kérdésemen, holott még arra is sajnálta a fáradsá­got, hogy hivatásos szakem­berhez méltón öltözködjék és viselkedjen. Nemrégiben öröm­mel tapasztaltam, hogy néhány kórházban ismét kötelezővé tették a fityula viselését. Az ezen látható fekete vagy színes szalag általában keveset árul el tulajdonosáról, ám néhány nő­­vérkéző diákjai esetében, az azonos évfolyamra járó hallga­tókat, máskor a végzősöket jel­zi. Egyes gyakorlati oktatást nyújtó nővérképzősök tanulóit a fityula szürke vagy pasztell­színű szalagja különbözeti meg az okleveles szaknővérektől A kórházak többségében az ápolószemélyzet tagjai egyen­ruhájukról vagy a hajtókájukon viselt kitűzőről ismerhetők fel. A rendszerint fehér fityulás és egyenruhás hivatásos, okleve­les nővér - általában - iskolájá­nak jelvényét is viseli, névtáb­láján pedig RN jelzés (Ma­gyarországon: szakápolónő) szerepel a neve után. Ezek a nővérek legalább 2-4 évig vagy még hosszabb ideig hallgattak ápoláselméleti és gyakorlati is­mereteket. A felhatalmazott gyakorló vagy szakápolónő (li­censed practial nurse - LPN vagy licensed vocational nurse - LVN) (Magyarországon­ vég­zett nővér) 12-18 hónapos kép­zésben részesül és állami képe­sítő vizsgát tesz. A felhatalma­zott gyakorló nővér (LPN) ál­talában okleveles nővér (RN) irányítása alatt dolgozik, noha bizonyos esetekben nagyjából az RN funkcióit tölti be. Az RN anatómiai, élettani, gyógyszertani ismeretei alapo­sabbak és többet tud a betegsé­gek lefolyásáról s kezeléséről, éppen ezért betegségünkkel, gyógykezelésünkkel és ápolá­sunkkal kapcsolatos kérdése­inkkel forduljunk az RN-hez. Ha a segédnővérnek panaszko­dunk állandó fájdalomra vagy egy bizonyos tabletta bevétele után kialakuló, furcsa reakció­ra, a RN nem feltétlenül szerez tudomást állapotunkról, mert ez teljes mértékben a segédnő­vér tudásától, megértésétől, ta­­pasztaltságától és lelkiismere­tességétől függ. A szaknővér értékeli panaszainkat és tolmá­csolja azokat az orvosnak. Tud­ja, milyen kiegészítő adatokat kell megtudnia, és szükség ese­tén laboratóriumi vagy röntgen­­vizsgálatokat is végeztethet. Mi akár 24 órát is veszíthe­tünk, ha arra várunk, hogy pa­naszainkat közvetlenül az or­vosnak mondhassuk el. Az or­vosok sokszor a nővértől tele­fonon kapott információ alap­ján adnak utasítást a terápia módosítására vagy vizsgálatok elvégzésére. Tehát, minden ag­gasztó problémával forduljunk bizalommal a szaknővérhez. Végtére is azért vagyunk a kór­házban, mert szaknővéreknek kell figyelemmel kísérniük ál­lapotunk alakulását és nonstop szakellátásra szorulunk. Manapság az LPN-ek több­sége szakszerűen végzi a gyógy­szerelést, az ápolást, a külön­böző kezeléseket, stb. Az LPN képzettségétől, tudásától és ta­pasztalatától függően tájékoz­tathat bennünket az általa vég­zett beavatkozásokról. (A kövekező számban folytatjuk.) Ki kicsoda a kórházban? Megrendelő Megrendelem Joan Hass-Unger Hogyan éljük túl a kórházi kezelést Az egészségügyi nyelv megértése, a kórházi vizsgálatok és kezelések megismerése című könyvet 800.- Ft-os áron a HUNGA-COORD Sajtóirodától. Címünk: 2001 Szentendre, Pf.: 56. Neve:...................................................................................... Postacím:............................................................................... Kinek a nevére kéri a számlát:........................................ A megrendelést követő két héten belül a könyvet a megadott címre utánvéttel elküldjük. LÁTLELET 1997. 12.- 1998. 1.szám

Next