Látlelet, 1998 (42. évfolyam, 1-3. szám)
1998 / 1. szám
2 Kiegészítés a magyar kiadáshoz Hazánkban is egyre jobban terjed a teljesítmény értékelése, és ezzel jár a személyes felelősség vállalása is a végzett munkáért. A hivatalban az ajtón felirat jelzi, hogy ki dolgozik a szobában. A kereskedelmi vagy vendéglátó-ipari egységekben egyre többször olvassuk le a kitűzőről, hogy ki foglalkozik velünk. Joggal elvárható hát, hogy az egészségügyi szolgáltatás során is egyértelmű információt kapjon a beteg, ki gondoskodik róla, ki foglalkozik vele. Ez egyre jobban terjed már, bár a könyvben leírt módszerek között van még számunkra néhány túlságosan költséges is. Ritka a különböző színű vagy fazonú formaruha, de elvárható már a jól olvasható jelzés a kitűzőn, kicsoda és milyen szerepben, feladattal, képzettséggel foglalkozik velünk. Nem kell már hosszú ideig várni, amíg az itt leírtak nálunk is a mindennapi valóságot fogják tükrözni. Az igény a tájékoztatással növekszik, ezt ez a könyv is elősegíti. Egy alkalommal éppen viziteltem a kórteremben, amikor a telt arcú és alakú, csillogó szemű, 64 éves Brown-né az ágyához intett. Kérte, hogy hajoljak közelebb, majd ezt súgta a fülembe: “Nővérke, én igazán nem akarok bajt senkinek, de hallottam, amikor az orvos azt mondta Nelsonnénak, - mutatott a szomszéd ágy felé -, hogy nagyon fontos pontosan nyilvántartani, mennyi vizeletet ürít és menynyi folyadékot fogyaszt”. Bólintottam. Nelsonná kivizsgálásához szükséges vizsgálatok valóban megkövetelték a folyadékegyensúly pontos ismeretét. “Nos tehát, ma reggel az egyik nővér kivitte az ágytálat, - folytatta Brown né - éppen a fürdőszobában tartózkodtam, amikor kiöntötte. Nem mérte meg előtte a folyadék térfogatát, nem nézett semmit, egyszerűen a WC-be zúdította és felírt valamit arra a papírra, ott az ajtón”. Melyik nővér volt az, Brown-né? “Hát nem is tudom, nem emlékszem tökéletesen, az egyik nővér.” Milyen színű egyenruhát viselt? “Rózsaszínűt? De az is lehet, hogy kék volt, már nem tudom. Én csak azért szóltam, mert a doktor úr mondta, hogy ez feltétlenül szükséges.” Természetesen megköszöntem Brownnénak a tájékoztatást, mely bár fontos volt, nem segített azonosítani a bűnöst és azt sem lehetett belőle kihámozni, hogy az eset felelőtlenség, gondatlanság, tudatlanság vagy hiányos tájékoztatás miatt fordult-e elő. A főnővérek gyakorta találkoznak hasonló esetekkel és azzal, hogy a betegek ritkán azonosítják a szóban forgó nővért. Nem csupán a nevüket nem tudják, gyakran abban sem biztosak, hogy az illető nővér, technikus, segédápoló, dietetikus, önkéntes segítő vagy takarító volt-e. Pedig feltétlenül tudnunk kell, ki felelős ápolásunkért és mit tehet, illetve mit nem tehet értünk kórházi tartózkodásunk során. Számos kórházban tájékoztató füzetet adnak közre, melyben megtalálható, hogy a személyzet mely tagjai milyen színű egyenruhát viselnek! Ezt figyelmesen olvassuk el. Bizonyára közömbös, hogy szakvagy segédnővérhez fordulunk segítségért egészen addig, amíg az illető válaszol kérdésünkre vagy megoldja a problémánkat. A baj akkor kezdődik, amikor valaki hosszú tapasztalata vagy elbizakodottsága miatt áthágja hatáskörének korlátait és hibás, félig helyes vagy hiányos tájékoztatást nyújt. Például: Allennén hétfőn reggel hólyagtükrözést végeztek. A beavatkozás előtt nyugtatót szoktak adni, majd az eszközt általános érzéstelenítésben vezetik a húgyhólyagba. A vizsgálatot műtőben végzik s műtéti beavatkozásnak minősül, noha nem ejtenek metszést a szöveteken, és a beteg még aznap hazamehet. Kedden reggel a segédnővér megmérte Allen ne testhőmérsékletét, majd ellentmondást nem tűrően közölte: Láza van, jobban tenné, ha ma ágyban maradna és nem mászkálna sokat. Valójában Allen né testhőmérséklete csak 37,2 ° C volt, ami cystoscopia után gyakori. Szívfrekvenciája és légzésszáma normális volt. Nem volt miért ágyban rostokolnia és a betegek többségéhez hasonlóan tanácsos volt minél többet mozognia, hacsak kezelőorvosa ezt kifejezetten meg nem tiltotta. Ezen kívül, Allenne megriadt és szorongani kezdett. Betegtársa beszámolt az esetről a főnővérnek, aki mind a téves tájékoztatást, mind pedig az ifjú nővér saját képességeiről és hatásköréről alkotott elképzeléseit megfelelően korrigálta. A kórházban szinte hemzsegnek a különböző képességű dolgozók, akikben gyakran semmilyen közös vonás sem fedezhető fel. Az egyetlen összekötő kapocs a beteg, a kórházi osztályoknak pedig csupán egyetlen dologra kell(ene) összpontosítaniuk, nevezetesen, hogy a lehető legmagasabb színvonalú ellátást nyújtsák betegeik számára. A valóságban, különösen a legnagyobb kórházakban, az egyes osztályok versenytársaknak, ellenfeleknek, munkájukat akadályozó tényezőknek tekintik a többi osztályt. Az ellátás folyamata így megtörik, és a főosztály nem tudja, mit tesznek a beosztott részlegek, a beteg pedig elvész a napirendek, protokollok és jelentések áradatából származó papírtengerben. A betegek tájékozódását nehezíti, hogy egyre több kórházban szüntetik meg azt a rendelkezést, mely szerint a különböző funkciójú dolgozóknak eltérő színű egyenruhát kell viselniük. Gyakran minden kórházi dolgozó (a takarítónők és a segédnővérek is) fehérben jár és a nővérek sok helyütt még fityulát sem hordanak. Ez bizony alaposan megnehezíti a tájékozódást. Márpedig nagy segítség, ha ismerjük valamelyest a kórházi személyzet tagozódását, mely általában a következő öt kategóriába sorolható: adminisztratív dolgozók, orvosi kar, kisegítő személyzet, karbantartók, ápolószemélyzet. Adminisztratív dolgozókkal már találkoztunk a felvételi irodában. A kórházban még tucatszám dolgoznak hasonló alkalmazottak, csak éppen a betegek ritkán találkoznak velük. A kórházigazgatóságon, a könyvelésben, gazdasági és pénzügyi osztályon, illetve hivatalban, a telefonközpontban, a tájékoztató részlegben, az ajándékboltban és a büfében, az irattárban s a könyvtárban dolgozók munkája mind létfontosságú a kórház működése szempontjából, a betegek azonban csak futólag kerülnek kapcsolatba ezekkel az alkalmazottakkal. A kórház orvos karához tartoznak a kórházban alkalmazottként vagy szerződéssel foglalkoztatott orvosok, a bentlakók, a szakorvosjelöltek, az orvostanhallgatók és a specialisták. A kisegítő személyzet tagjai a laboratóriumi, röntgenes, dietetikus, fizikoterápiás és munkaterápiás asszisztensek és a segédszemélyzet, valamint a gyógyszertár és a műszaki osztály dolgozói. Rendszerint egyenruhájuk színe, vagy a hajtókájukon viselt jelvény, illetve névtábla alapján azonosíthatók. A terápiás asszisztensek az első kezelés alkalmával általában bemutatkoznak és tájékoztatnak bennünket szerepükről. Ha ezt elmulasztanák, kérdezzük meg és jegyezzük fel nevüket és azt, hogy melyik részlegben dolgoznak. Lehetséges, hogy egy nap ismét beszélni szeretnénk az illetővel és ha nem tudjuk a nevét-a kórház nagyságától függetlenül -, aligha tudjuk kinyomozni, ki tanácsolta, hogy kímélő étrendünket nyugodtan egészítsük ki kapormártással. A karbantartó szolgáltatások közé tartozik a takarítás, a mosodai szolgáltatás, az anyagbeszerzés, a műszaki karbantartás, az energiaszolgáltatás és a biztonsági szolgálat. Olykor hajlamosak vagyunk megfeledkezni e részlegek fontosságáról, azonban a kórház olajozott működése és a betegek kényelme szempontjából ezek egyszerűen pótolhatatlanok. Gyakran e részlegek dolgozói sincsenek tisztában fontosságukkal. A portás vagy a kórterem padlóját felmosó takarítónő nem feltétlenül tudja, hogy munkája mennyire nélkülözhetetlen gyógyulásunk szempontjából. Bár a tisztaság jelentőségét szükségtelen hangsúlyozni, mégis, manapság jó néhány helyen nem kell feltétlenül fehér kesztyűt húznunk ahhoz, hogy a piszkot észrevegyük. Ez pedig szerepet játszhat a nosocomialis (kórházi) fertőzések számának gyarapodásában. Az egyik kórházban tett látogatásom során megdicsértem egy egészségügyi szakiskolást, mert igen alaposan, a bútorok alatt és mögött is felmosta a kórterem kövezetét. Ezt megelőzően viszont napokig boszszankodtam az ágyak és asztalok alatt lépten-nyomon látható szöszök és baktériumoktól hemzsegő hulladékok láttán, ezért is értékeltem nagyra a hallgató lelkiismeretes munkáját. Széles mosollyal köszönte meg a dicséretet: “Tudja asztmás vagyok, így aztán igazán tisztában vagyok vele, mennyire zavaró lehet a por. Képzelem, ha valaki beteg, már csak ez hiányzik a többi problémája mellé.” Ez aztán az empátia! Bárcsak minden kórházi dolgozónak nagy dózisban adhatnánk belőle! Tudjuk, hogy a kórház működése szempontjából minden részleg tevékenysége fontos. Mégis, dolgozók létszámát tekintve az ápolási osztály a leghatalmasabb és a leginkább felelős a betegek ellátásáért. Dolgozói között számos, különböző funkciót betöltő nővért (kórházi ápolónőket, kórházi szakápolónőket, nővéroktatókat, nővérhallgatókat, segédnővéreket, segédápolókat, osztályírnokokat, nővérigazgatókat, olykor betegszállítókat, küldöncöket, sőt önkénteseket is) találhatunk. Manapság azért nehéz megkülönböztetni a különféle feladatokat ellátó nővéreket, mert letűnőben van az egyenruha viselése, mellyel kapcsolatban korábban szigorúan előírták, miként kell öltözködnie és viselkednie a hivatásos nővéreknek. A névtáblák, jelvények, sőt még a nővéri hivatás jelképének tekintett, hetyke fityula is - mind a múlté! A magam részéről ezt sajnálatosnak tartom. Emellett sok beteg is hiányolja a nővérek feje búbjáról a fityulát, melynek alapján pompás szórakozás volt kitalálni, hogy az illető melyik nővériskolában végzett. Többen pedig úgy gondolják, hogy a fityula a színvonalas ellátás jelképe. Egy alkalommal egy idős beteg megjegyezte: “Teremtőm, az a hölgy ott valóban súlyos beteg lehet!” A beteget kísérő nővér meglepetten kérdezte: “Miből gondolja ezt?” “Hát, mert fityulás nővér segíti szentem.” Amikor édesanyám kórházban feküdt, egy ízben három egymást követő napon próbáltam látogatási időben előkeríteni egy-egy nővért. Elkeseredésemben végül aztán egy harisnyátlan, fehérszandálos lábát a kórlapszekrénykén pihentető, csíkos köpenyt és valaha fehér, mostanra inkább szürkés pantallót viselő ifjú teremtéshez fordultam. Amikor megkérdeztem tőle, hogy merre találhatnék egy nővért, a fejemet csaknem leharapva rám förmedt: “Én is nővér vagyok!” Azóta nem értem, miért sértődött meg kérdésemen, holott még arra is sajnálta a fáradságot, hogy hivatásos szakemberhez méltón öltözködjék és viselkedjen. Nemrégiben örömmel tapasztaltam, hogy néhány kórházban ismét kötelezővé tették a fityula viselését. Az ezen látható fekete vagy színes szalag általában keveset árul el tulajdonosáról, ám néhány nővérkéző diákjai esetében, az azonos évfolyamra járó hallgatókat, máskor a végzősöket jelzi. Egyes gyakorlati oktatást nyújtó nővérképzősök tanulóit a fityula szürke vagy pasztellszínű szalagja különbözeti meg az okleveles szaknővérektől A kórházak többségében az ápolószemélyzet tagjai egyenruhájukról vagy a hajtókájukon viselt kitűzőről ismerhetők fel. A rendszerint fehér fityulás és egyenruhás hivatásos, okleveles nővér - általában - iskolájának jelvényét is viseli, névtábláján pedig RN jelzés (Magyarországon: szakápolónő) szerepel a neve után. Ezek a nővérek legalább 2-4 évig vagy még hosszabb ideig hallgattak ápoláselméleti és gyakorlati ismereteket. A felhatalmazott gyakorló vagy szakápolónő (licensed practial nurse - LPN vagy licensed vocational nurse - LVN) (Magyarországon végzett nővér) 12-18 hónapos képzésben részesül és állami képesítő vizsgát tesz. A felhatalmazott gyakorló nővér (LPN) általában okleveles nővér (RN) irányítása alatt dolgozik, noha bizonyos esetekben nagyjából az RN funkcióit tölti be. Az RN anatómiai, élettani, gyógyszertani ismeretei alaposabbak és többet tud a betegségek lefolyásáról s kezeléséről, éppen ezért betegségünkkel, gyógykezelésünkkel és ápolásunkkal kapcsolatos kérdéseinkkel forduljunk az RN-hez. Ha a segédnővérnek panaszkodunk állandó fájdalomra vagy egy bizonyos tabletta bevétele után kialakuló, furcsa reakcióra, a RN nem feltétlenül szerez tudomást állapotunkról, mert ez teljes mértékben a segédnővér tudásától, megértésétől, tapasztaltságától és lelkiismeretességétől függ. A szaknővér értékeli panaszainkat és tolmácsolja azokat az orvosnak. Tudja, milyen kiegészítő adatokat kell megtudnia, és szükség esetén laboratóriumi vagy röntgenvizsgálatokat is végeztethet. Mi akár 24 órát is veszíthetünk, ha arra várunk, hogy panaszainkat közvetlenül az orvosnak mondhassuk el. Az orvosok sokszor a nővértől telefonon kapott információ alapján adnak utasítást a terápia módosítására vagy vizsgálatok elvégzésére. Tehát, minden aggasztó problémával forduljunk bizalommal a szaknővérhez. Végtére is azért vagyunk a kórházban, mert szaknővéreknek kell figyelemmel kísérniük állapotunk alakulását és nonstop szakellátásra szorulunk. Manapság az LPN-ek többsége szakszerűen végzi a gyógyszerelést, az ápolást, a különböző kezeléseket, stb. Az LPN képzettségétől, tudásától és tapasztalatától függően tájékoztathat bennünket az általa végzett beavatkozásokról. (A kövekező számban folytatjuk.) Ki kicsoda a kórházban? Megrendelő Megrendelem Joan Hass-Unger Hogyan éljük túl a kórházi kezelést Az egészségügyi nyelv megértése, a kórházi vizsgálatok és kezelések megismerése című könyvet 800.- Ft-os áron a HUNGA-COORD Sajtóirodától. Címünk: 2001 Szentendre, Pf.: 56. Neve:...................................................................................... Postacím:............................................................................... Kinek a nevére kéri a számlát:........................................ A megrendelést követő két héten belül a könyvet a megadott címre utánvéttel elküldjük. LÁTLELET 1997. 12.- 1998. 1.szám