Egyenlítő, 2003 (1. évfolyam, 1-6. szám)
2003-06-01 / 2. szám
kus, mutatja, hogy amikor 51-ben - tehát egy évet az ő Schmerlingnek írt levele után - Szőgyény-Marich László tanácsot kért tőle, vállalja-e a birodalmi tanácsosi kinevezést, egyértelmű igennel felel. Két szempontja van: 1. „egyfelől valódi szándéknak, másfelől némi kilátásnak kell léteznie honunk szellemi és anyagi állapota javítására”. 2. „ha törekvései hiúsulnak, és reményei enyésznek, állásáról azonnal ismét visszalépendő Vagyis a legfontosabb szempont mégiscsak az: használni a hazának. Az más kérdés, hogy minden eszme, minden mozgalom szükségképpen vulgarizálódik, dogmatizálódik, s a deáki elvvel ellentétben, sokszor lehazaárulózták azt, aki hivatalt vállalt, vagy aki bármilyen módon aktív tevékenységével az együttműködés látszatát keltette. Semmilyen eszmének nincs orvossága a túlbuzgók és leegyszerűsítők ellen. Különösen, hogy sosem lehet pontosan meghatározni, mi választja el a cselekvést a kollaborációtól. Mikor használja az egyén a hatalmat jó célok érdekében, s mikor teszi a hatalom az egyént a maga eszközévé. Széchenyi sokáig úgy gondolkodott, ha valami hivatalt, hatalmat kapna a császártól, elvállalná, mert azt a saját céljaira tudná fölhasználni. Metternich tart ugyan ettől a naivan becsvágyó Széchenyitől, de úgy véli, használni tudja a nehezen kezelhető, de lojális grófot. Széchenyi veszélyes játékot játszott hát a saját hazafiúi becsületével, ám ő annyira öntörvényű volt, hogy nem lehetett „használni”, mint valami alattvalót. Bármilyen lojális volt elveiben, lényegében kezelhetetlen volt a hatalom számára. Deák ilyen értelemben nem volt veszélyes ellenfele a hatalomnak, de használni, kihasználni őt sem lehetett. Széchenyi minden körülmények között a maga célját követte a lojalitás keretein belül, Deák közös célt próbált találni. Mindketten együttműködtek tehát a hatalommal - a haza javát követve - anélkül, hogy bármilyen önérdekre utaló erkölcsi aggály komolyan fölvetődhetett volna velük kapcsolatban. Komolytalanul fölvetődött persze. (Kicsiben az én nemzedékem, az 1956 után felnőtté válók életében ma lezajlott ez a lelki tuda: együttműködnie a forradalmat eltipró hatalommal, ha nem, miért nem, ha igen, mennyire. Én apámtól a deáki álláspontot „örököltem”, ő a kommunista hatalmat illegitimnek tekintette, a mindig azt mondta: soha ne lépj be semmilyen pártba. Ez persze fölöslegesen túlzó megszorítás volt, hiAZ maga agy gondolta, hogy az én életemben leAZ egynél több pártba, amibe beléphetnék. Ezt az elvet ettől függetlenül mindig betartottam, ráadásul nemcsak a személyiségem, hanem a szakmám - az újságírás - etikája ia ezt követelte meg tőlem. A kísértés azért ennél konkrétabb formában ia jelentkezett. A hatvanas évek végén behívattak a KISZ központba - mint fiatal népművelőt -, hogy legyek a kulturális osztály munkatársa, a foglalkozzam az ifjúsági klubokkal, amelyek akkoriban egy szabadabb, kötetlenebb művelődési, szórakozási formát jelen