Egyetemes Filológiai Közlöny – XXVIII. évfolyam – 1904.
III. Philologiai programmértekezések - Pap Ferencz, Petőfi Szalk-Szent-Mártonban, Major Károly
képeivel átszőve rajzolja meg a költő tüneményes szerelmének kétségeit és sejtéseit. Nem ily terjedt már, de lényegében megáll a külföldi költőknek Petőfire gyakorolt hatását méltató részlet, melyben azt mutatja ki T., hogy Petőfi Bérangert, a chansonok költőjét, a hangulat tükrözésében és a formaságokban követi. És szintén rövidebb a XI. szakasz, mely az Apostolt ismerteti, melyet a fékevesztett politikai optimismus csapongásának tekint, maga részéről is megerősítvén a kritika felfogását a főhősről, akinek alakításában éppen nem volt szerencsés Petőfi. De elég ennyi az egyes szakaszokról, melyek általában elfogadható részleteket tartalmaznak, s csak egy irálybeli észrevételt kívánok még tenni és illetőleg hibáztatnom kell T. előadását a nyelvtisztaság szempontjából. Hamarjában nem számítottam össze az értekezésben előforduló idegen szókat mind, azért mutatóul ideiktatok néhányat sorjában, amint következnek: kolosszus, formalizmus, souverain, conventio, aspiratiók, históriai, história, problematikus, perspektíva, individualizmus, kultusz, probléma, apotheozis, divinatio (4. 1.), emancipálódjék, pozitív, dilettenteria (!), studium, pantheietikus 3. 1.), idealizmus, resignált, rezignáció, harmónia (4. 1.), milieu, contemplatio, alternatíva, abstractio, byronizmus, impregnálta (5. 1.) stb. Ha összeállítanám, tekintélyes számát gyűjthetném egybe az ilyféle idegenszerűségeknek, melyeknek használatát iskolai Értesítőkben nagy hibának tartom s nem tudom eléggé óvni hasonlóktól kartársaimat. Az Értesítők olvasói egyszersmind tanítványaink is, akiknek pedig írásbeli dolgozataiban izgalom nélkül szoktunk irtani minden, a nyelvtisztaság és helyesség elleni vétséget. Ha mi tanárok nem járunk elől jó példával nyelvünk tisztaságának megőrzésében, akiknek pedig az egyenesen hivatásunk, ugyan kitől várjuk e tiszt betöltését? A másik, szintén Petőfi költészetét fejtegető dolgozatnak — Petőfi Szalkó-Szent-Mártonban — (Budapesti I. kerületi főgymn. 3—11. 1.) társánál már kisebb körű a feladata. Kevesebbet markol, mint amaz, de többet is szorít. Szerzője, Pap Ferencz, ki, úgy látszik, kedvvel foglalkozik Petőfivel, a Felhők költőjét mutatja be, ki 1845—46-iki szalkszentmártoni magányában elmélkedik lelki világunk lényegénél kérdései fölött, töpreng az emberiség sorsán, s a kit a kétségbeeséstől a magányban még inkább érvényesülő végtelenség eszméje ment meg. Mert — mint azt Pap meggyőzően kimutatja — voltaképen a visszavonultság e rövid ideje nem a világgyűlölet kora, a mit a kritika Petőfi költészete fejlésének e szakában annak tekint, mint inkább azon nemes elhatározásának kialakulása, hogy életét embertársainak javára szenteli. S e szándék érlelődését vizsgálván, igen érdekesen és vonzóan elemzi szerzőnk a környezet és külső körülmények hatását, a téli időjárás komorságát és kedvelt költőibe mélyedő tanulmányát (Byron, Shelley, Béranger, Hugó Victor), melyek világnézetének s általában kedélyhangulatának az ismert irányban való kialakulására munkáltak. Petőfi és Byron közt nagy volt a lelki rokonság amaz harczias lemez lázadó szellem — s ez magyarázza meg, hogy a nagy brit költő kötetlenebb hatással is volt Petőfinkre, annyira, hogy külsőségekben is utánozta. De e magánosság, e remete élet más körülményt is megmagyaráz Petőfi költészetének ez időszakában, ízlésének zabolátlanságait a gondolatokban és formában (9. 1.), amire több csattanó példára utalással figyelmeztet Pap, s tudtunkkal Petőfi ismertetői közül