Egyetemes Filológiai Közlöny – XXIX. évfolyam – 1905.
IV. Philologiai programmértekezések - Pap Ferencz, Petőfi egyéniségének fejlődése, Major Károly
164 MAJOR KÁROLY idő alatt (1846—49-ig) ment át a nagy változáson, mily rohamosan alakultak ki egyéniségének elemei: a fogékonyság és határozottság. A franczia forradalom története volt Petőfi fejlődésére mondhatni döntő hatással, s a különböző tényezők között Pap F. is e hatás lélektani alapon való magyarázatát teszi vizsgálatai középpontjává, ami fejtegetéseinek becsét annyival is inkább emeli, mert eddig jóformán csak hallottunk arról a kapcsolatról, mely a legszélsőbb republikánus Petőfi és a fr. forradalom nagy eseményei s alakjai között fennáll, de annál kevesebbet tudtunk. A fr. forradalom történetének tanulmánya tiszta világításba helyezi előtte életének czélját, tudattá emeli benne annak felismerését, hogy mint minden egyes embernek, neki is szerepe van a haladás, az általános boldogulás előmozdításában. A korábbi ábrándozások és szeszélyes ötletek költője most már az emberiség érdekeivel együtt érző és gondolkodó politikus, ki szigorú gyakorlatiasságánál fogva mindent az elérendő czél szempontjából mérlegel, s a nő szerepét is a férfi mellett a szerint szabja meg, hogy biztató a küzdelemben és balzsamír a bukás idején. Az pedig nem hanyatlás — úgymond Pap — Petőfinél, hogy megértette korának uralkodó eszméjét s hogy magasztosult lélekkel hirdeti az embernek magasabb rendeltetését. Nem hanyatlás, ellenkezőleg — a lélek gazdagodása ! (17. 1.) Vagyis szerzőnk nincs egy nézeten azokkal, kik a költői hivatással mezben ellenkezőnek tartják azt, ha a költő a politikai eszmék, napi kérdések hullámai közé veti magát s a forrongó küzdelmek jelszavainak szószólójává szegődik. Hiszen épen ez okból hibáztatja Salamon F., aki pedig egyébként a legnagyobb méltánylással szól Petőfiről, ilynemű költeményeit, melyek szerinte cseppet sem szolgálnak költői dicsőségének emelésére. Kétségkívül nem érdektelen kérdés, s mindig méltó arra, hogy felette eszméket cseréljünk. Sok vonást talál P. egyéniségében, ami Saint Justhez teszi hasonlóvá, habár talán még nagyobb közöttök az ellentét : amaz fázik a modern műveltségtől, !. meg épen azért lelkesedik. Valóságos lázas lélek, ábrándos, rajongó, s ez megmagyarázza a szeszélyes hangulatváltozásokat, meg azt a romantikus bizarrságot, melyet legszembeötlőbben épen stilfa juttat kifejezésre, s amire nézve igen tanulságos észrevételeket olvasunk a mindvégig vonzóan megírt szép értekezés befejezésében. Petőfi képei, képzelmének szertelen megnyilatkozásai gyakran Shakspere, a romantikusok eszményképét, juttatják eszünkbe, s valóban nem egy okunk van arra, hogy a szabadság lánglelkű dalnokát rokon léleknek tekintsük azzal. Megrajzolva pedig rendkívüli kifejlését s ugyanolyan viszonyok között bekövetkezett megszakadását Petőfi pályájának, egy kérdés felvetésével végzi szerzőnk. Haladt volna e P., ha nem leli halálát a szabadságharczban ? Vannak sokan, kik P. pályáját tüneményes, káprázatos fényében, a korai elmúlás ellenére, teljesen kialakultnak és befejezettnek tekintik, mely után újabb fejlődés nem lett volna várható, sőt a sors bölcseségének kifürkészhetetlen titkait látják a feltartóztathatlan, mintegy végzetszerű elmúlásban, mely egyszersmind a költő lelke vágyának is betöltése. Ismét mások költészete tovafejtésére gondolnak, folytonos emelkedést jósolnak, ha életben marad. Pap is e nézeten van. Hiszi, hogy a nemzeti nagy vérkeresztség fenséges jelenetei átalakító hatással lettek volna lelkületére és módon