Egyetemes Filológiai Közlöny – LXIX. évfolyam – 1946.

Huszti József: A római irodalom korszakai

A példákat könnyű lenne továbbszaporítani. Theodor Birt elterjedt irodalomtörténeti összefoglalásában pl. azt az állítást kockáztatja meg, hogy a római csak annyiban kultúrember, ameny­nyiben görög nevelésben részesült. A római irodalom, ha a „külső­ségektől" eltekintünk, egyszerűen a görög irodalomnak egyik meg­jelenési formája. Az antik világirodalom lényegében görög s ennek a római csak egyik része. Az egyetlen eltérés a nyelv, ezt azonban nem szabad lényeges mozzanatnak tekintenünk, hiszen az ókorban volt olyan elmélet, amely szerint a latin tulajdonképpen a görög nyelv egyik dialektusa lett volna! Ettől a felfogástól csak látszólag tértek el azok a kézikönyvek, amelyek a korszakokra osztással nem sokat bajlódva, az egyes írók életrajzi adatait, munkáik jellemzését egyszerűen felfűzték az időrend elszakíthatatlan fonalára s a pihenő helyeket — az egyes történeti szakaszok bevezető jellemzését — nagyjában hasonló tartalmú elvi megállapításokkal töltötték ki. Általánosság­ban elmondhatjuk, hogy a római irodalomtörténeti kutatás még nem is olyan régen általában görög mértékkel szerette mérni a római irodalmi értékeket, ami sok félreértésre adott alkalmat. Arra csak kevesen gondoltak, hogy a fejlődés folyamatát érdemes lenne mélyebben megragadni s hogy az irodalmi jelenségekben a rómaiaknál is az egyoldalú forráskutatás vagy esztétizálás helyett talán inkább a történeti lét, esetleg a kultúra irodalmi vetületét kellene keresni és kidomborítani. A vázolt magatartás főleg a német tudományban és a német szellem hatásköréhez szorosabban kapcsolódó kulturális közös­ségekben érvényesült. A latin népek ezzel szemben, ha nem is mindig ragadták meg a lényeget, a renaissance-humanizmus tovább­élő hatása alatt általában szívósan kitartottak Róma kultusza és irodalmi termékeinek önmagukban való értékelése mellett. Érde­mes lesz e jelenség szellemtörténeti hátterét közelebbről szem­ügyre vennünk. A római irodalomnak kizárólag görög oldalról való megköze­lítése német kultúrterületen a XVIII. sz. végén és a XIX. sz. ele­jén érte el csúcspontját, hatásában azonban még körülbelül egy évszázadon át érezhető volt. Végső gyökere a német neohumaniz­mus, továbbá a Sturm és Drang és a romantika görög­ szemlélete. A XVIII. sz. hetvenes évei köz­éig általában a római-latin huma­nizmus eszmevilága uralkodott, amely az ókori szellemi ősöket elsősorban a római íróknál kereste és találta meg. A görög erősen háttérbe szorult s az esetek túlnyomó részében csak a rómain keresztül érvényesült. A vita pl. arról folyt, ki volt nagyobb: Vergilius-e vagy Homeros? S a pálmát rendszerint az a Vergilius kapta, kinek költészetét általában a Róma-kultusz legfontosabb pillérének tekintették. Az irodalom is, az imitáció elvét követve, az esetek túlnyomó részében ebből a forrásból termékenyült meg.

Next