Egyetemi Lapok, 1905 (19. évfolyam, 9-29. szám)

1905-03-05 / 15. szám

CSOKONAI ÉS LILLÁJA A 1797 nyarán egy halovány arcú, fekete, fakadó bajszú, ifjú vándor méregette végig ütött-kopott mentéjében Komárom utcáit. Aki látta, bizonyára garaboncás diáknak vélte s biztos távolból igyekezett megbámulni a fejlesztve haladó, gondolatokba merült, szomorkás idegent. — Hja, Komárom fiai és lányai is tanácsosabbnak tartották óva­kodni az eféle mágyikás vándoroktól, peregrinusoktól, suplicansoktól s a felleghajtó garaboncás diákok hasonló veszedelmes rendjétől általában. Hiszen hányszor meg­eshetett híres Komárom városában, hogy egy-egy át­utazó Hatvani-ivadék terhes jelleget toborzott össze a ringó búzatáblák felett s jéggel vetette el a gazdák re­ménységét. De ráadásul a gazda búzavirágszemű haja­don lányának a szivét is elvitte magával. A mi garabon­­cásunk azonban ilyen boszorkányos terveket korántse főzött a fejében. Csak a pozsonyi Diéta zajos napjain legeltette emlékezetét, aztán Dunán-Tiszán átröpülve, messzi Debrecennek egy nádfedelű házát kereste fel kép­zelete, ahol egy gyászba öltözött öreg asszony várja, várja már három hosszú éve elbújdosott, egyetlen gyer­mekét ... E vándor ki volna más, mint a magyar szív és magyar szellem örök büszkesége: Csokonai Vitéz Mihály. Amint mondám 1797 június havában érkezett Romá- * * Szerző felolvasta az egyetemi ifjúság Csokonai-ünnnepélyén. romba a Diétái Lapok révén már messze földön emlege­tett fiatal poéta. Kovács Sámuel református lelkésznek volt szívesen látott vendége. S az országjáró, bohém diák mihamar beletalálta magát környezetébe. Egy pár nevesebb író tartózkodott ez időtt Komárom városában, kiknek társaságában tarka-barka tereferék s irodalmi eszmecserék közepette vígan teltek a napok. A többek között egy szép nyári alkonyon ellátogatott egy Duna­­mellékszerte híres-neves poétaasszonyhoz, Fábián Juli­annához is, kinek házába betoppanva, egyszerre csak egy csevegő, daloló, táncoló ifjú leánysereg koszorújá­nak kellő közepén veszi magát észre a mi meglepett Vité­zünk. Hanem hát Csokonai Vitéz Mihály nem az a legény, aki el ne tudna igazodni a szép szemek labirintusában. Egy-kettőre berukkol a sorba s a játék és tréfaszó még hangosabb örömmel folydogál tovább. A kissé himlő­helyes, de ötletes, pajzán poétaifjú a dobogó szivű játé­kosoknak mihamar szemefénye lesz. Igen, de van a társa­ságnak egy másik szemefénye is, „egy karcsú, derék ter­metű, kinyílt homlokú s szívű, kellemetes ábrázatú rózsaszájú, tűzszemű leányka“ Vajda Juliánna, Vajda Pál jómódú gabonakereskedő egyetlen leánya. Nosza, hamarosan a szépséges hajadon széke mellé telepedik Vitéz s piruló arcával próbálja megmosolyogtatni a hirtelen elnémult ábrándos gyermeket. Hanem a mi jó poétánk egyszerre csak magát is azon veszi észre, hogy szellemi szikrái szunnyadóba vannak, hogy az ő szivének is jobban esik a hallgatás s csak úgy félénken, csak susogva, álmodozva szólongatja merengő Lilláját. TÁRCA A LÉLEK HALHATATLANSÁGA. IRTA : CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY. RÉMÍTŐ S INDÍTÓ KÉTSÉGEK. Lenni ? vagy nem lenni ? — kérdések kérdése ! Melynek nehéz, kétes, szép a megfejtése. Nagy kérdés, amelyet ha mélyen vizsgálok. Még több mélységeknek mélyére találok. Lát és habzik az ész, a szív fél és óhajt. S bennem a kérdésben forgó lélek sóhajt. Érzem nemes voltam, érzem gyengeségem, S reményem béborúl és derűs kétségem. S mikor a mozgó sárt az égig emelem, Az isteni lángot a porban nem lelem. Csillagok közt hordnak aetheri szárnyaim. De a sír partjára húznak én lábaim; Az ég s a föld között függök utoljára. Én angyal meg állat, vagy csak por meg pára. Ha most vagyok, látom, mindég is kell lennem S ha nem leszek, csapás volt az élet bennem. De ha el kell múlnom, mi szükség volt élni ? Egy elszenvedőnek miért kell remélni ? Azért , hogy ezer baj, bú, betegség között. Mint egy számkivetett és mint egy üldözött Vágyakozzam dicsőbb rendelésem felé. Egy méltóbb országba, s még­se menjek bele ? Légyek, hogy szenvedjek? és bánjam létemet? Reményljek, de ez gyötörjön engemet ? Így örök semmiség! óhajtsak tégedet. Vedd vissza méhedbe vexált gyermekedet. Boldog ! százszor boldog, aki nem született. Aki nem ízlelte még meg az életet! De jaj! aki egyszer van és kezdett lenni. Örök halál annak semmiségbe menni. Ha nem levék vala, e nagy jót nem tudnám, S a nem esmért halál karjain aludnám . De az élet bennem mihelyt szikrát vetett. Fellobbant a hozzá vonszódó szeretet. EGYETEMI LAPOK 15. szám.

Next